A csajok bosszúja a vásznon kívül
Egyik nap, a szakdolgozatom írása közben úgy éreztem, azon túl, hogy a szoba falai helyett szeretnék embereket látni, jól jönne egy vicces, kiszámítható amerikai film. A csajok bosszúját választottam, ami a kritériumoknak maximálisan megfelelt. Azonban a szakmai ártalom még egy ilyen limonádé film közben is elért.
Ezeket láttad már?
Ha csak a bemutatót nézed meg, akkor is világossá válik a történet, illetve annak kimenetele. A nők összefognak, és alaposan ellátják a szemét férfi baját. Valójában könnyen együtt lehet érezni a főhősökkel, sőt ,drukkolunk nekik, hiszen ki ne kívánna a másiknak rosszat, ha az a személy megbántotta. Senki nem szeret alul maradni, és senki nem akarja azt érezni, hogy hülyét csináltak belőle. Ebből a szempontból tehát a film igazi sikerrel ér véget, így a teremből az elégedettség érzésével távozhat az ember lánya. Tulajdonképpen ez történt velem is, de aztán megpróbáltam elképzelni a helyzetet a valós életben, és a következő kérdés kezdett foglalkoztatni:
Ki volt a felnőtt a kapcsolatban? Rá kellett jönnöm, hogy senki. Ott a férj, aki skalpokat gyűjt folyamatosan úgy tíz-húsz éve. Ezt megtudja az asszony, aki időbeli késéssel, de elkezd "nemes" bosszút forralni. Engem ez arra a jelenetre emlékeztet, amikor a kisfiú a homokozóban fejbevágja a kislányt a játéklapáttal, cserébe a kislány pedig lelocsolja vízzel a homokozóvödréből. Ezzel végeláthatatlan huzavona kezdődhet, amelyben mindkét fél csak sérülni tud.
Hiszen attól, hogy "jól kicsinálta" egyik a másikat, attól az ő gyásza, az, hogy átvágták, hogy elvesztett valakit vagy valamit, még nem szűnt meg.
Ráadásul ilyenkor jönnek az önsanyargató kérdések: hogy lehettem olyan hülye, hogy nem vettem észre, mit művel? Hogy hihettem neki? Mikor hazudott? Melyik szava volt egyáltalán igaz?
De vajon érdemes semmissé tenni a múltat, amit szépnek éltünk meg, ahol szeretve éreztük magunkat? Nem lenne jobb megoldás elengedni a másikat, dolgozni a saját gyászunkkal, és nem még évek múltán is azt kívánni, bár törné el kezét-lábát?
Nem arra gondolok természetesen, hogy továbbra is szeretni kell azt, aki átvert, hogy nem lehetünk végtelenül dühösek, vagy ne fantáziálhatnánk gonoszságokról egy ideig, de talán jobb, ha ez megmarad a gondolatok szintjén, és elmaradnak a szemét húzások. Nem hiszem, hogy ilyen esetben érdemel ennyi energiát a személy vagy a széthullott kapcsolat. Az életben ugyanis nincsenek bemutatók, amelyekből előre tudod, mi lesz a kimenetele a történetnek, így akár még rosszul is járhatsz.
