Valószínűleg csak elvétve találunk a világban olyan embert, akit ne vegzáltak volna ilyen-olyan módon az iskolában. Noha a gyerekek elképesztő ellenálló képességgel rendelkeznek, a csúfolódások, bántások, adott esetben hosszan tartó bullying nyomai sokszor egy életen át velünk maradnak. A Delta Produkció Darázs c. előadása kegyetlen pontossággal mutat rá arra, miféle mélyen beágyazódó traumákat okozhat a kibeszéletlenül hagyott bántalmazás, egyúttal árnyalja a képet az elkövető és az áldozat korábban fekete-fehérnek hit szerepeiről.
Ezeket láttad már?
A Darázs nem csupán egy sodró lendületű, vérfagyasztó színházi élmény, hanem olyan társadalmi (görbe) tükör, amelyben kényelmetlenül ismerős érzésekkel szembesülünk.
Világok között
Két nő ül egymással szemben. Az egyikük (Kiss-Végh Emőke) rövid, szőke haja, patikára kimért, ízléses sminkje és elit beszédstílusa arra engednek következtetni, hogy valahol a társadalmi ranglétra felső polcán helyezkedik el. Partnere (Rujder Vivien, aki a várandós Sodró Eliza színésznőt váltotta a szerepben) nem is állhatna távolabb ettől a világtól: a leopárdmintás felső, a káromkodásokkal teletűzdelt kommunikáció és a magabiztos, csaknem agresszív kiállás egyértelműen keményebb sorsot sugallnak. Bár a két nő első blikkre nem is állhatna távolabb egymástól, hamar kisül, hogy összeköti őket a közös múlt: iskolatársakként egykor jó barátságot ápoltak. A hangsúly azonban határozottan a múlt időn van.
A mindannyiunk számára ismerős, „erőlködésszagú” „small talk-nosztalgiának” hamar vége szakad, amikor az egyikük bevallja, hogy a férje megcsalja, ezért segítségre van szüksége. A segítségnyújtás azonban – szinte egy pillanat alatt – kegyetlen bosszúhadjáratba fordul, amely során felvillannak a múlt fájdalmas emlékei. Egy meggyilkolt macska, egy bántalmazással terhelt gyermekkor és egy éjszaka, amikor egyikük felfoghatatlan mértékű megaláztatást élt át a másik miatt.
Gyakori, hogy a bántalmazó gyermek, bántalmazó környezetből jár az iskolába - beszélgetés az iskolai bántalmazásokról Szajli Claudia pszichológussal
A darab kapcsán önkéntelenül is igazat adunk Morgan Lloyd Malcolm írónak: a gyermekkori traumák valóban olyan bénítóan tudnak hatni, mint egy darázscsípés, ezzel együtt jogosan merül fel a kérdés: vajon mi mit tennénk meg azért, hogy megszabaduljunk az évtizedeken át tartó szégyentől és fájdalomtól?
Az elbagatellizált ügy
„Bár imádtam a színház világát, egy idő után azt éreztem, hogy nem elég csak előadásokat létrehozni – az érdekelt, hogy mi történik utána. Egy jó darab elgondolkodtat, vitát indít, sőt néha még cselekvésre is ösztönöz. Engem az mozgat, hogy ez a hatás ne maradjon a nézőtéren, hanem tovább éljen,” – fogalmaz a Delta Produkció weboldalán a társulás alapítója, Gerlóczi Judit.
Judit alapkoncepciója olyannyira nem alaptalan, hogy szinte kézzel foghatóan jelen van a színházteremben (is): a nagyjából egyórás előadás csattanós befejezését követően ugyanis hosszú másodpercekig bent szakad a nézőkben a szusz. Mintha nem tudnák hova tenni a hirtelen érzelemcunamit, nem beszélve a – valószínűleg mindannyiunkban felkavart – saját, gyermekkori vegzálások emlékeiről.
Mert persze, kár lenne azt állítani, hogy a Darázs példátlan eseményt dolgoz fel: a bullying problémája valóságosabb, mint azt feltételeznénk. Az UNICEF 2022-es jelentése szerint (amelyet a magyar középiskolás gyerekek körében végeztek) a megkérdezettek 66 százaléka szerint tanulmányai során rendszeresen éri, vagy érte fizikai, lelki vagy verbális erőszak, az esetek csaknem felében mindez napi szinten.
A magyar tizenévesek 85 százaléka legalább egyszer megtapasztalta már az iskola bántalmazást, amely – elmondásuk szerint legtöbbször az osztályteremben történik, de sokszor az online térben is folytatódik. A bántalmazást legtöbbször az osztálytársak követik el, de előfordul, hogy az iskola közösség más tagjai, esetenként (21%-ban) pedig a tanárok is részt vesznek a bántalmazásban.
A szakemberek egyöntetű véleménye szerint a bullying negatívan befolyásolja az áldozat testi és lelki egészségét. Az elszenvedett zaklatás miatt az áldozatnak gyakran romlik az iskolai teljesítménye, súlyosabb esetben kárt tehet magában, de a történések fokozhatják a depressziót, szorongást és nagyobb eséllyel eredményeznek alvászavarokat is. A vegzálás az elkövető elmélyét is kikezdheti: gyakori a drog- és alkoholhasználat, az iskolai teljesítmény romlása, a gyermekkori vegzálások pedig párkapcsolati agresszióhoz vezethetnek felnőtt korban. Nagyon nem mindegy tehát, mit kezdünk a gyermekkori vegzálások traumáival. Legyünk akár elkövetők, akár áldozatok.
Három egyértelmű jel, amiből felismerhető, hogy egy gyermek iskolai bántalmazás áldozatává vált
A Darázson túl
Épp ez, azaz a közös traumafeldolgozás áll a Darázs második felvonásának központjában. Az előadást követő beszélgetés során (hazánkban szokatlan, újszerű módon) a közönség (például) egy gyakorlott drámaterapeuta segítségével azonosítja be a szereplők érzelmeit, elemzi cselekedeteiket és azok hosszú- és rövidtávú hatását. Noha a kibeszélés (amelyhez lokációtól függően a helyi szereplők, és az ügyben érintett szakemberek is csatlakoznak) nem megy könnyen, mégis, szinte varázsütésre válnak a passzív nézők aktív cselekvőkké, és egyszerre szakad fel bennük valamiféle mélyről jövő sóhaj. Mintha egyszerre mondanák: végre nem hagynak minket egyedül az események feldolgozásával, végre van kivel megbeszélni, átrágni azokat.
A Delta Produkció jó érzékkel ismerte fel ezt a kimondatlan igényt, és fűzte fel arra az alapgondolatra, miszerint a színház valódi küldetése jóval több, mint a szimpla történetmesélés; jó, ha párbeszédet is elindít, ezzel pedig valódi társadalmi változást idéz elő. Az előadás témája nyomán megszületett NEM OKÉ országos kampány már célzottan az iskolai zaklatás ellen jött létre, mára pedig pedagógusokat, diákokat és szakembereket kapcsol össze. (A bemutató évében az előadás elnyerte a Fidelio „ÜGY” nevezetű elismerését.) A kampány célja, hogy minden település és közösség a saját igényeire szabva alakíthassa kis azt a védőhálót, amelyben a gyerekek biztonságban, támogatva és elfogadva nőhetnek fel. Ha másért nem, hát azért mindenképpen, hogy ne jussanak a szereplők sorsára.
A Darázs így pontosan oda vezet vissza, ahonnan a történet indul. Azokhoz a sokszor elintézettnek hitt, gyermekkori „ügyekhez”, amelyek valójában csendben formálják a felnőtt életünket. A bullying ugyanis nem múlik el nyomtalanul, csak megtanulunk együtt élni vele. Épp ezért válik fontossá – nemcsak az előadás, hanem az, ami azon kívül történik: a kimondás, a közös értelmezés és a felelősségvállalás. Mert ha van kiút ebből a bénító, „darázscsípésszerű” állapotból, akkor az a hallgatás kultúrájának lerombolásával kezdődik.
