Ahogy öregszel, egyre kevesebbet érsz? – A Szeretest megmutatja, hogy nem
Testpozitivitás, női jóllét, öregedés, az élet teljesebb megélése, sisterhood. Ez mind-mind ott van az aktivisták szerelemprojektjében.
Ezeket láttad már?
A Szeretest egy újabb kényes kérdést emelt fókuszba, a nők öregedésének tabusítását, a nők megbélyegzését, leértékelését, társadalmi korlátozását. Nem pihentek!
Czukor-Szabó Anett: Remélem hogy már egyre többen tudják, hogy mi is az a Szeretest! Az én fejemből pattant ki annak idején a projekt gondolata, és aztán nagyon hamar négyen lettünk benne, Visnyei Barbi, akit az Instagramról biztos nagyon jól ismernek az emberek, régebben Barbiverzum néven posztolt, Gőbel-Szabó Szandra Szanszab néven található az Instagramon, és Hajdú Zsófi, a fotósunk, aki az ahogy Zsófi látja oldalt készíti. Így álltunk össze, gyakorlatilag teljesen ismeretlenül, és két évvel ezelőtt belekezdtünk az első projektünkbe. Célunk az volt, hogy Magyarországon egy kicsit jobban elindítsuk a testpozitív gondolkodást. Ez mára már nagyon kinőtte magát, nagyon sokan foglalkoznak vele, mi gyakorlatilag pont abban a hullámban kezdtük el, amikor Magyarországon bekerült a köztudatba. Aztán úgy gondoltuk, hogy mi azért ennél sokkal többet akarunk, a fejünkben ez nem csak arról szól, hogy éljen a testpozitívitás és hogy szeressük, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, tehát nem csak ezeket az alapvetéseket szeretnénk durrogtatni.
Véleményetek szerint eleget vannak ezek ismételgetve, már mindannyian befogadtuk, gyakoroljuk a mindennapi életünkben ezt a gondolkodást, tehát már nincs is rá szükség, vagy még mindig nem a sajátunk?
Anett: Van egy olyan réteg, aki már nagyon sokat hallotta ezt, ők azok, akiknek már a könyökükön jön ki, de ezzel szerintem nem kell foglalkozni! Minél többször mondják, minél unalmasabb már, annyival lesz egyre hétköznapibb a téma, és így gyarkolatilag egyre több embernek épül be a mindennapjaiba, a gondolkodásába. Mi azonban ennél sokkal összetettebb kérdésekkel foglalkozunk. Nem szeretnénk csak a külsőségére leszűkíteni az érzékenyítést. Egy érzékenyítő projekt vagyunk, azt szeretnénk elérni, hogy az emberek kicsit hátrébb lépjenek és rákérdezzenek, hogyha valami zavarja őket, az miért van, mi az, ami belőlük jön? Például hogy zavar, hogy valakinek nagy a feneke, mégis sortban van. Hogy megértsék az emberek, hogy a különböző testalkatok, testek mögött emberi történetek vannak. Lehet, hogy egy lány csak negyven kiló, és mindenki azzal piszkálja, hogy miért nem eszik eleget, de közben meg elképzelhető, hogy Chron-betegséggel küzd. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ránézésre nem tudhatjuk az emberek történetét, ezért is tartjuk fontosnak, hogy nem csak testeket mutatunk, hanem embereket, és emberi történeteket. Mostanra jutottunk el oda, hogy sokkal jobban tematizáljuk a kampányainkat, de tervezzük majd újra általános kampányok létrehozását is, amik nem egy-egy problémát jának körül, mondjuk olyanokat mint a skinny shaming (a vékony testalkatúak megszégyenítése), vagy age shaming (az idősebb korosztályok megszégyenítése, marginalizálása). Ez utóbbi mindenhol jött velünk szembe az utóbbi időben, láttuk, hogy valakiket megrónak azért, mert ötven év felett felvesznek valamilyen fazonú ruhát, meg szöget ütött a fejünkbe, hogy miért van az, hogy az ötven év feletti korosztály csak a gyógyszerreklámokban szerepel, egyáltalán nincsenek reprezentálva sok-sok területen, a divatban, a szépségápolásban? Ezek afféle hullámokként jönnek, elkezdjük egy ötlettel, és ez valószínűleg energiákat szabadít fel. Mielőtt kijövünk egy kampánnyal, azt fél év munka is megelőzheti, kitaláljuk a koncepciót, felkérjük a munkatársakat, kiírjuk a felhívást, kiválogatjuk az embereket. Talán egy kicsit mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy az ötven feletti emberek is megjelenjenek reklámkampányokban. Örömmel nézzük, hogy ez egyre többször fordul elő, és hogy mennyire szeretik látni ezt az emberek!
Mi az indíttatás, ami miatt egy fiatal nő elkezd ezzel foglalkozni? A body shaming-et értem, nagyon sok fiatal nőnek és tinédzsernek van benne része, sajnos. A korosodás még igen messze van nektek, miért kezdtetek el ezen gondolkodni?
Még kicsit messze van, de annyira azért mégsem. Mi is idősödünk, én is a negyven felé tartok, és valahogy azt érzem, hogy ha azt mondom, hogy tizenöt év múlva ötvenéves leszek, akkor az annyira nincs is messze. Tizenöt évvel ezelőtt még csak húszéves voltam, nem érzem azt, hogyha odaérek, akkor már az elmúlás felé mennék, és valahogy a társadalom sokszor ezt akarja érzékeltetni hogy a ötvennél, hogy már megyünk ki a időből, az életből, és szerintem nagyon fontos, hogy ennek a nyomása ne legyen rajtunk. Nem jó negyvenesen, ötvenesen összeesni, amikor még van minimum húsz év, ha nem több, amit teljességében lehetne élvezni, a nyomasztások nélkül. Meg kell adni erre az esélyt mindenkinek! Azt gondoljuk, hogy ezt a korosztályt bemutatni, az nem csak a saját korosztályuknak, hanem a fiatalabbaknak is szól, nekik is meg kell mutatni, hogy milyen csodás életet lehet élni a későbbi évtizedekben is.
Nagyon nehéz volt őket rávenni arra hogy ők még szerepeljenek és hogy elhigyjék hogy nem láthatatlanok, vagy ennek az ellenkezője, és nagyon könnyű volt az ötvenesek, hatvanasok között is ilyen csajokat találni?
Azért mosolygok ennyire, mert nagyon sok levelet kaptunk, igazából ez volt az egyik legtöbb jelentkezést kapó projektünk. Nagyon sokszor úgy jutott el a hölgyekhez a hír, hogy a lányuk szólt nekik. Jó volt látni, hogy hogyan kommunikálnak, teljesen más stílusú leveleket kaptunk, mint ahogyan a mi korosztályunk ír.
Ezek a levelek rendesen meg voltak fogalmazva?
Volt hogy nem, hanem nagyon szűkszavúan, hivatalosan hangzottk hogy mondjuk:, "Üdvözlöm, jelentkeznék erre a projektre, hogyha gondolja akkor hívjon fel!" Slussz!
Lehet, hogy azért van ennyire kurtára hagyva, mert hogy tele vannak kisebbségi komplexussal?
Lehet. De én azt is lűtom benne, hogyha valaki az Instagramot és a közösségi médiát jól használja, akkor nagyjából tudja, hogyan kell felhívnia magára a figyelmet, hogyan kell kommunikálni, hogy mégis kellene írni magáról valamit. Akiket kiválogattunk, ők mind nagyon jó leveleket írtak nekünk. Ők megértettük, hogy mi a jelentősége ennek a fotózásnak, hogy hogy nem arról szól csak, hogy most készül róluk egy portfólió húsz képpel, hanem, hogy a saját történetükön keresztül adjanak valamit.
Véleményem szerint ti aktivisták vagytok, pedig nem hívjátok így magatokat. A Szeretest bizonyos társadalmi témák mentén épít fel egyfajta kommunikációt és kampányt, azért csináljátok ezt, hogy megváltoztassátok a dolgokat. Az aktivizmus lényege, hogy meg akarja változtatni azokat a dolgokat amik nem jók: például a társadalmi megszokásokat, amik inkább nyomasztóak, nem segítik az embereket.
Igen, egyébként ezt így még ezt nem fogalmaztuk meg, de nagyon jó hallani hogy ez így felmerül velünk kapcsolatban is. Igen, egy ilyen missziónk van, hogy csoportokat felkaroljunk, az őket ért bántásokra felhívni a figyelmet és érzékenyíteni szeretnénk a társadalmat.
Igazából mit gondolsz hogy mi a legnagyobb gond, az, hogy a nők tárgyiasítva vannak? Az, hogy miután a testük egy darabig fiatal és kívánatos és a többi, utána amikor már mennek ki ebből a korból, akkor tulajdonképpen elveszítik az értéküket?Hol van ennek a problémának a gyökere, amivel most itt szembe kell nézünk?
Ez a projektünk kifejezetten erről szól. Jól mondod, hogy a nők a tárgyiasításukból kifolyólag élnek meg nagyon abszurd helyzeteket. Például a férfiak korára azt mondják hogy mint egy jó bor, az idővel egyre jobb lesz, több lesz (ez is egy durva tárgyiasítás), hogy a férfiaknak van egy ilyen privilégiuma, hogy sármosabbak lesznek az idővel, a nőkkel szemben meg hát már negyven-ötven fölött csak annyi a kommunikáció, hogy a bőre egyre öregszik, egyre ráncosabb lesz, fakóbb, veszít a fittségéből. A férfiakat magasztalja a társadalom, míg a nőknek sokkal nehezebb ebből a szempontból keresztül menni ezen a természetes folyamaton. Egy ötvenéves férfi potenciális jelölt a párkapcsolatra még egy harmincéves nőnek is, de fordítva már sokkal kevesebbszer fordul elő. Mindenképpen azt gondolom, hogy ebben a kérdésben a nők és a férfiak közötti óriási különbség van. Ennél a projektnél kifejezetten kiütközik, hogy az ő korosztályukban a nőknek mennyivel kevesebb lehetőségük volt kibontakozni, és szerintem ennek a terhét a mai napig cipelik. Lehet, hogy a következő generáció, vagy a mi generációnk már máshogy fogja megélni az öregedést, és máshogy lesz ennek a társadalmi megítélése is.
A test tárgyiasítása ellen mit lehet tenni?
Én most ebben vagyok benne a legjobban: vegyük a szülést! Most már nagyon sokan kiállnak a szülészeti erőszak ellen, ami nagyon égető kérdés. Ott is, mint egy darab hús a konc asztalon, olyan a szülő nő. Ezeknek a problémáknak a megoldása lapvetően ott kezdődik, hogy ki kell állnunk magunkért, és azt kell mondanunk, hogy nem betegek vagyunk, hanem szülünk.
De a beteget is tisztelettel kellene kezelni, megadni neki a lehetőséget, hogy megtartsa emberi méltóságát!
Igen, természetesen! Nagyon fontos ez, amit mondasz! Emellett a kislányomnak azt is meg fogom tanítani, hogy a testünk egy olyan érték, amit nem kell kipakolni. Nem vagyok prűd, de igenis meg kell gondolni, hogy milyen kontextusban, és kinek mutatjuk meg a testünket. Hogy igenis ki kell állnunk magunkért és hogy egymásért, nagyon sokszor, nagyon sok helyzetben. Már nagyon régen voltam bulizni, de nagyon sok rossz tapasztalatom van.
Mifélék?
Nem tudom elképzelni, hogy simán megfogom valakinek a fenekét egy buliban, vagy megfogom egy férfi nemi szervét. Szóval egy nő ezt soha nem teszi meg, addig miért teszi, teheti meg egy férfi? Értem, hogy előjönnek az ösztönök, meg minden, de emberek vagyunk! Már nagyon sokszor volt úgy, hogy a buliban megfogtak elülről-hátulról-alulról, és azt gondolom, hogy ez így nem ok, és nagyon fontos, hogy kiálljunk magunkért és egymásért is! Hála Istennek van nagyon sok olyen nő és férfi, aki ezt megteszi és ez nagyon fontos!
Hogy látod, a következő öt-tíz évben változni fog a helyzet a testszégyenítés, a kor miatti megszégyenítés, a test tárgyiasítása terén?
Lehet, hogy én egy burokban élek, de úgy látom, hogy a környezetemben elindult a változás, és egyre többen beszélünk nagyon fontos dolgokról, egyre több embernek és társadalmi csoportnak hallhatjuk a hangját. Az én kis burkomban nagyon reménykeltő a helyzet és úgy érzem, jó úton haladunk! Jó, hogy nagyon fontos dolgokról beszélgetünk, és nagyon különböző platformokon folyik a párbeszéd érzékeny témákban. Amikor ezt figyelem, akkor az bizalommal tölt el a következő tíz-tizenöt évvel kapcsolatban. Remélem, hogy ez nem csak valami illúzió, egy nagyon szűk körnek, a körülöttem lévő embereknek a rezonanciája, hanem szélesebb körben is elterjed ez a szemlélet, a fontos dolgokra való rákérdezés.
A projektetek is hozzásegít ahhoz bennünket mint társadalmat, hogy ez a fajta szellemiség szélesebb körben is elterjedn, ezért is én nagyon fontosnak tartom, hogy nálunk is mindig megjelenjenek a projektjeitek. Kívánom magunknak, hogy folytassátok, nagyon sok sikert, kitartást kívánunk nektek, és ne adjátok föl! Rengeteg további téma van még, ami eszetekbe fog jutni előbb-utóbb, ebben biztos vagyok!
