Akarod az örök életet?
Az egyik ismerősömmel nem olyan régen a klónozásról, a biológiai számítógépekről és az örök életről beszélgettünk. Ő megrögzötten keresi a halhatatlanság esszenciáját, és minden alkalommal szomorúsággal tölti el az a tudat, hogy nem később született, amikor már szerinte mindez megoldódik, és nem kell többé félni a kaszástól.
Ezeket láttad már?
Hogy így lesz-e, azt valószínűleg nem fogom megtudni, már csak azért sem, mert ha megtalálnák az örök lét kulcsát, akkor sem állnék sorba érte. Miért? Mert ennél értékesebbnek tartom az életemet. És te mi gondolsz?
Talán zavaros lehet, hogy ha olyan jónak, értékesnek tartok valamit, akkor miért nem akarom megtartani az idők végezetéig. Pontosan azért, mert ha valamiből végtelen mennyiség áll a rendelkezésünkre, jelen esetben például a megélt napok számából, onnantól értéktelenné válik, hisz mindig van belőle.
Ha azonban annak ellenére, hogy tudjuk, számunkra nem létezik ez a fajta végtelenség (félretéve persze a túlvilágot, de ez hitrendszer kérdése), mégis állandóan azon bosszankodunk, hogy "de miért nem", akkor érdemes feltenni a kérdést: miért akarom ezt? Mit tennék, ha örökké élnék? Ugyanis ebben az esetben nagy az esélye annak, hogy úgy érezzük, megy az idő, de mi mégsem ott tartunk, ahol szeretnénk, nem azt csináljuk, amiben jól érezzük magunkat. Erre azonban nem az örök élet lenne a megoldás, hanem a cselekvés. Azaz azt javaslom, hogy ahelyett, hogy egyelőre fantazmagóriát kergetnénk, hozzuk ki a maximumot a meglévő lehetőségekből, ami nem könnyű, hisz felelősségvállalással és kockázattal jár. De azt a mondást, hogy aki nem mer, az nyer, még sosem hallottam.
A halál létezésének tényével szinte minden percben szembesülünk. Nem feltétlenül valaki halála által, lehet az valami elmúlása által is. Akár ha kifogy a toll; amikor kiszedjük a hajkeféből a hajszálakat; amikor kidobjuk az asztalról az elhervadt virágokat, vagy egyszerűen befejeződik az életünknek egy szakasza. Mind-mind az elmúlásról, a halálról szól. Ennek ellenére csodálatosan működtetjük a tudatunkat úgy, hogy elfeledkezzünk arról: velünk is megtörténik egyszer.
Persze ez nem is baj, hisz elég letargikus lenne a világ, ha mindig ezen járna az eszünk. Emlékszem, egyszer az egyik irodalomtanárom azt mondta nekünk, minden nap úgy cselekedjünk, hogy tudjuk, egyszer véget ér. Nem hangzott valami jól, főleg nem tizenpár évesen, amikor még az élet szó is rémisztő, nem hogy a halál. Nem hiszem, hogy minden nap mantráznunk kéne, hogy egyszer eljő a kaszás, de kétségtelenül volt igazsága a tanáromnak.
Ugyanakkor számomra hasznosabb egy-egy döntés előtt arra gondolni, hogy ha most hetven éves lennék, és visszanéznék az életem ezen pontjára, akkor melyik döntést tartanám jónak, melyik lenne az, amire visszagondolva mosolyra húzódna a szám. Valahogy ez vidámabb, és könnyebben elképzelhető, mint azon morfondírozni, hogy mit gondolnék, amikor visszatekintenék a földi létemre, vagy amikor leperegne az életem filmje.
Amikor pedig elkerülhetetlenül szembesülök azzal, hogy a halál létezik, akkor elgondolkodom egy percre: mennyivel tehet minket jobb emberré az, hogy tudjuk, meghatározott idő áll a rendelkezésünkre, hogy magunkat és másokat boldoggá tegyük.
