Miért mentegetjük azt, aki bánt minket? Az igazság szomorúbb, mint gondolnánk

Ha egy kapcsolatban fájdalmat élünk meg, a logika azt diktálná, hogy megkérdőjelezzük a helyzetet, vagy pedig kilépjünk belőle. A valóság azonban gyakran épp ennek az ellenkezője: mentegetjük a másikat, relativizáljuk a történteket, és magyarázatokat keresünk arra, hogy miért „nem annyira vészes” mindaz, ami velünk történik. A szakértő hangsúlyozza, hogy ennek hátterében nem egyetlen ok áll, hanem egymásra rétegződő pszichológiai mintákról van szó.

A kapcsolati játszmák szentháromsága: szeretet, figyelem, kontroll

Száraz Gábor párválasztási tanácsadó kiemeli, hogy az emberi kapcsolatokon belüli dinamikák nagy része néhány alapvető szükséglet köré szerveződik, ami a szeretet, a figyelem és a törődés. Gábor úgy véli, hogy jó lelkiállapotban ezek az igények nyíltan és egyértelműen megfogalmazhatók, fáradt, stresszes vagy érzelmileg kimerült állapotban azonban más eszközök lépnek működésbe. „Ilyenkor kapcsolódnak be a különféle játszmák…” – fogalmaz a szakértő.

A mártír szerep mint kontrollmechanizmus

A nyílt agresszió sokszor nem marad tartós eszköz. Amikor az erővel való kontroll hatástalanná válik, gyakran másik minta lép a helyébe. „Sokszor erővel próbálnak meg kontrollálni, viszont amikor az ember kiáll egy ilyen személlyel szemben, az átcsaphat egyfajta mártírságba.” A mártír szerep lényege az érzelmi nyomásgyakorlás: a másik sajnáltatja magát, miközben továbbra is irányítja a kapcsolat dinamikáját. „Ez is a kontroll, a figyelem és a törődés megszerzésének egy módszere.”

Miért mentegetjük a bántalmazót?

Amikor egy veszekedést követően a másik fél összeomlik, megbánást mutat vagy magába roskad, sokan ösztönösen enyhíteni próbálnak a helyzeten. „Az ember elkezdi felmenteni a másikat. Azt mondogatjuk magunknak: lehet, hogy csúnyán beszélt vagy bántott, de biztosan nem direkt csinálta…” - magyarázza a tanácsadó. Ez a reakció gyakran gyerekkori tapasztalatokra vezethető vissza. „Megszoktuk azt, hogy a szeretett személyekhez való hozzáállásunk ilyen, vagyis a kötődéshez a felmentés és magyarázatkeresés is társul.”

Több ezer pár vallott arról, mi a hosszú kapcsolat titka, ez állt a lista első helyén

Gyakori jelenség az is, hogy valaki a saját traumáit látja viszont a párjában. „Kialakul egy téves azonosítás, hogy a másik is biztosan ugyanúgy élte meg a történteket, mint mi… Sorstársak vagyunk.” Csakhogy a hasonló múlt nem jelent azonos reakciókat. „Lehet, hogy az egyik fél azt mondja: soha senkivel nem fog ilyet tenni, míg a másik ugyanazt csinálja, amit vele tettek.” Ilyenkor a felmentés már nem kifelé szól, hanem önigazolássá válik: „Amikor őt mentegeted, az olyan, mintha saját magadat mentegetnéd.”

Önmagad számára mindig te legyél az első

A racionalizálás mögött sokszor nem (csak) trauma, hanem a magány kínzó érzése is állhat. „Valaki elkeseredetten vágyik egy kapcsolatra, kapcsolódásra, és azért menti fel a másikat, mert örül, hogy végre kapcsolatban lehet” - mondja Gábor, aki szerint ez a működés gyakran alacsony önértékeléssel kapcsolódik össze. „Ha az ember nem tartja magát eléggé értékesnek, akkor hajlamos bármivel beérni.”

Még ha valaki fel is ismeri, hogy a helyzet tarthatatlan, egy belső mechanizmus akkor is visszahúzhatja. „Ezekben az esetekben bekapcsolódik a bűntudat.” A szakértő szerint a kilépésre árulásként, kegyetlenségként tekinthetünk ilyenkor, még úgy is, hogy a döntés önvédelemből születik. Ez a bűntudattal átszőtt belső működés az, ami miatt sokan hosszú ideig nem tudnak kilépni egy mérgező kapcsolatból. „Az embernek lelkiismeret-furdalása van azért, mert kiállt magáért.”

Ez a fajta döntés nem fájdalommentes, viszont szükségszerű a változáshoz: „Vannak helyzetek, amikor nem lehet úgy megoldani egy helyzetet, hogy valaki ne sérüljön - hangsúlyozza a szakértő. Hozzáteszi: „Ha dönteni kell, mindig magadat válaszd”. Ez nem támadás, hanem határhúzás. „Nem ellene vagyok, hanem magamért.” És – ahogy Gábor is hangsúlyozza – „az embernek van joga, lehetősége és hatalma arra, hogy kiálljon magáért.”