Iskolába járt, sokat dolgozott, szerelmes lett, majd az utcára került - Egy hajléktalan nő története
Ma Magyarországon több ezer nő és több száz család él hajléktalanságban. Cikksorozatunkban azt vizsgáljuk, milyen tényezők által kerültek a nők erre a sorsa, illetve milyen lehetőségeik vannak a lakhatási válságuk megoldására.
Ezeket láttad már?
A hajléktalanság eleve egy nehéz és terhelt szituáció, de miben különbözik a nők élményanyaga a férfiakétól? Helyszíni riportokkal, szakértőkkel, nyitott interjúalanyokkal kerestük a válaszokat, és tanultunk többet egy olyan „láthatatlan” problémáról, amiről nem beszélünk eleget, mégis körülöttünk bárhol jelen lehet. Cikksorozatunk következő részében azokkal az intézményekkel, átmeneti oltalmat nyújtó helyekkel és szervezetekkel foglalkozunk, amelyek nap mint nap gondoskodnak a hajléktalan nőkről és családokról.
Hogyan képzeljük el a hajléktalanellátást?
Országos szinten a fővárosban a legátfogóbb és legszerteágazóbb a hajléktalanellátás, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei az egyik fővárosi szervezet, amely hajléktalan embereknek nyújt ellátást, ernyője alá több különböző ellátóhely tartozik: a munkásszállókon többágyas szobákat, lakásokat kínálnak; a tíz átmeneti szálláson párszáz forintos napidíj (illetve kaució) fejében mosdani, aludni és pihenni és tudnak a rászorulók; a hét éjjeli menedékhelyen este 6 és reggel 8 között van lehetőség aludni; illetve a családok átmeneti otthonában 21 bútorozott és gépekkel felszerelt lakás tudja fogadja a családokat. Általánosságban elmondható, hogy ezek az intézmények különböző életszakaszok igényeit képesek kiszolgálni, és gyakran találkozni azzal, hogy egy hajléktalan nő időszakos biztonságos lakhatás után visszakerül valamely szállóra.
Az intézményekben találkozni fiatalabb és idősebb nőkkel is, a szállón élők átlagéletkora 57 év, és felmérések szerint ez a szám évről-évre kitolódik. Van, aki elveszítette a lakását, van, akinek betegség miatt elfogy a pénze és hajléktalanszállóra kerül, van, aki bántalmazó kapcsolatból menekült el, vannak frissen és régebb óta hajléktalanságban élő nők is. Fehér Boróka egy friss vizsgálatában pedig azzal találkozott, hogy egyre többen érkeznek a fővárosba vidéki szállókról, akik előtte elveszítették a lakhelyüket. Vida Judith, a BMSZKI sajtóreferense tapasztalata szerint szinte minden hajléktalan nő volt már bántalmazás áldozata, életútjuk sokféle lehet, de általában közös metszéspont az instabil családi háttér, előfordul, hogy egykori állami gondozottak voltak.
A BMSZKI Dózsa György úti átmeneti szállójának egyik részén találhatóak az intimebb egy-kétágyas szobák, a másik felében pedig a nagyobb létszámú hálótermek; de találkozni huszonöt fős szobákkal is az éjjeli menedékhelyeken. Az átmeneti szállón több olyan szolgáltatás is elérhető, ami a hajléktalanságban élő nők társadalmi integrációját segíti: mentálhigiéniás támogató beszélgetések, közösségi foglalkozások, és a személyes szociális munkás segít a szállókon egy-két év alatt valamennyit előrelépni egy adott célban. „Mi azért azt látjuk, hogy ennyi idő alatt nem tudnak kilépni a hajléktalanságból, vagy ha mégis, akkor is csak időszakosan, gyakran visszatérnek a szállókba.” Ez az intézmények, az utca és a relatíve kiszámítható, biztonságot adó albérlet és munka közötti keringés jellemző a legtöbb hajléktalanságban élő nőre.
Az otthontalanság az állandó költözési kényszerben is ott van
Adriennel az egyik családok átmeneti otthonában (a CSÁO pontos címét a beszélgetőpartnereink és az ott élő nők biztonsága érdekében nem oszthatjuk meg) beszélgettünk az életéről. A ma otthonnak nevezett lakásuk legnagyobb szobáját egy szépen beágyazott ágy foglalja el, mellette sorakoznak a papucsok és a mamuszok. A kislányának külön szobája van, emellett van saját fürdőszobájuk, konyhájuk is. Adrien stabilabbnak számító otthonban élte le a gyerekkorát Etyeken, szülei elváltak, édesapja korán elhunyt.
Ennek ellenére iskolába járt, rengeteget dolgozott, míg meg nem ismerte az első párját. A részletekbe nem szeretett volna elmélyülni, annyit osztott meg, hogy „nagyon rosszak lettek a körülmények”, és az abból a kapcsolatból született kisfiával most „nem lehet együtt”, ő pedig az utcára került. Édesanyja és nővére csupán lelki támogatással tudta segíteni ebben a nehéz időszakban – de az éjszakákat vagy menedékhelyeken, vagy az utcán vészelte át. A csepeli hajléktalanszállón ismerkedett meg a mostani férjével is, akivel hamar összeházasodtak, majd Adrien terhes lett. A párok számára fenntartott átmeneti szállón, ahová bekerülte,k csak a terhesség ideje alatt maradhattak, hiszen ezekben az intézményekben csak felnőttkorú ügyfeleket fogadnak.
„Nagyon jó családsegítőnk volt, aki elintézte, hogy még a szülés előtt mehessünk az egyik CSÁO-ba felvételi interjúra – végül a kislányunk születése után egyből beköltözhettünk oda” – meséli Adrien. Közben a férje folyamatosan dolgozott, általában 12-18 órás kemény fizikai munkát végzett; Adrien sem maradt sokáig otthon a kislányával, és ő is korán elkezdett munkát keresni. Azonban a legtöbb munkahelyen, amint megtudták, hogy édesanya, hazaküldték, vagy nem hívták többet – a munkáltatók szemében a gyerek, főleg a kisgyerek, egy hátráltató indok, ami miatt a munkavállaló kimaradhat a munkából, például ha vigyázni vagy ápolni kell a gyerekét.
Mindeközben a lakhatás is bizonytalanná vált: a családok átmeneti otthonába maximum egy évig tartózkodhatnak a családok, utána esélyük van egy féléves hosszabbításra. Abban az esetben, ha abban az intézményben nem maradhatnak tovább, vagy jelentkezhetnek egy másik átmeneti otthonban, annak külső férőhelyére, vagy megpályázhatják az önkormányzati lakások egyikét.
Még mindig kevés önkormányzati lakás van, ahhoz képest, hogy hányszoros rájuk a túljelentkezés
– meséli Lánszki Réka, a BMSZKI ingyenes nőgyógyászati rendelőjének programfelelőse. Elsősorban szociális szempontok alapján kezelt lakásokkal foglalkozik az Utcáról Lakásba Egyesület is, részben magántulajdonú lakásokat hasznosítanak a lakásügynökségben, részben önkormányzati ingatlanokat újítanak fel (főképp Kőbányán), hogy megfizethető és biztonságos albérleteket teremtsenek.
Az önkormányzati és kezelt lakásokon kívül opció még az albérlet, azonban a jelenlegi piaci árak mellett hatványozottan nehéz fenntartani egy családot és a lakást. Illetve az albérlő választásánál pedig visszatérő minta a kisebbségi családok negatív megítélése is – hiába van, hogy egy családban mindkét szülő dolgozik, a magántulajdonú albérletek főbérlői kiírók csak egy „sokgyerekes roma családot” látnak és elutasítják a kérelmüket. Bár a rászorulók jogosultak lakhatási támogatásra, azonban annak feltétele, hogy a saját nevükön legyen már egy bérleti szerződés: településtől, önkormányzattól függően ez havonta 10.000, de maximum 28.500 forintot jelenthet.
Adrien és párja pár hónapig különböző albérletekben éltek, azonban az első lakásban feltételezhetően egy penészes fal miatt asztmás lett a kislányuk, a második lakásban szintén problémák adódtak, ami miatt a kezdeti asztmás tünetek fulladásos rohamokká súlyosbodtak, illetve a főbérlő is emelt az így is magas lakbéren. Adrienék ezután nyertek ismét felvételt a pesti átmeneti otthonba, a beszélgetésk idejében éppen arra vártak, hogy vajon megkapják-e a hosszabbítást.
A gyermekek jogai is sérülhetnek
Többszáz család, általában egynél több gyerekkel éli át ugyanezeket a procedúrákat, várják a hosszabbításokat és reménykednek, hogy a következő évre, vagy legalább félévre lesz fix lakhatásuk a városban. „A családok átmeneti otthona, vagy az átmeneti gondozás a gyerekek miatt jött létre, hogy őket szüleiktől, hozzátartozóiktól anyagi okok miatt ne kelljen elválasztani – magyarázza Balla Edit CSÁO vezető. „Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy a családjában maradhasson, lakhatási válsághelyzettől függetlenül.”
A CSÁO lakásai gyakran a bántalmazó kapcsolatból menekülő nők számára is az egyik legbiztonságosabb opció, a gyerekekkel együtt kapnak egy kis időt, hogy elrejtőzzenek a fenyegetés elől. Bár az intézmények megjárása egyben tudja tartani a családokat, de minden költözés egy sor komplikációt hordoz magával: ha a város másik pontján lévő otthonban nyer elhelyezést a család, akkor a szülőknek van, hogy munkahelyet kell váltaniuk, a gyerekeknek pedig iskolát. Pontosan emiatt a kiszámíthatatlan lét miatt van, hogy a szakemberek azzal találkoznak, hogy sok hajléktalan nőnek nincsen hosszútávú jövőképe, számukra távoli álom az albérlet, és a saját lakás.
Ez az egész egy nem normális helyzet
– folytatja Balla Edit. „Gyakran tapasztaljuk, hogy az ezredik költözési traumát átélő család beköltözik hozzánk, és mire kezdenek valamiféle nyugalmat, átmeneti stabilitást megélni, addigra kezdhetnek gondolkodni megint a következő lépésen.” Fehér Boróka hozzáteszi, hogy „amíg Magyarországon ennyire lyukas a szociális háló és ennyire nincsenek szociális támogatások, addig igazából egy olyan embernek, aki nem tud napi nyolc órában jólkereső tevékenységet folytatni, nem nagyon van esélye lakást, magát, sőt gyermekeit fenntartani.”
A beszámolók, élettörténetek és tapasztalatok meghallgatása alapján egyértelmű, hogy bár egy hajléktalan nő életútja során adódnak intézményesített „mankók”, hogy kilábalhasson a válságból, ugyanakkor ezek a segítségek rövid élettartamúak, és nem kielégítő a mélységűek. Időszakosan a szociális munkások fáradhatatlan munkája képes megerősíteni ezeknek a nőknek a lelkét, de amíg vetésforgó-szerűen költözni kell, rosszabb esetben évente, legjobb esetben is háromévente, addig az „otthon” nem egy biztos pont, hanem egy űr, amit csak az átmeneti terek, lakások, és ágyak próbálhatnak kitölteni.
