A „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” mondás több mérhető kárt okozott, mint gondolnánk!
A fizetetlen gondoskodás is gazdasági értéket képvisel. Mivel ezt a munkát többnyire nők végzik, a közgazdaságtan fő árama ezt a tényt a közelmúltig nem ismerte el. Cikkünk célja, hogy felhívja a figyelmet a láthatatlan munka értékére és jelentőségére.
Ezeket láttad már?
A közgazdaságtan megalapítója, a 18. században, Skóciában élt Adam Smith a piac szabadsága mellett érvelt. Úgy vélekedett, hogy a világot az önérdek mozgatja, és ha a gazdaság összes szereplőjét - csupa racionális és független lényt - hagyjuk bármiféle külső beavatkozás nélkül az önérdeke szerint működni, akkor mindenkinek a szükséglete kielégül. A gazda gabonát és zöldséget-gyümölcsöt termeszt, a molnár őröl, a pék süt, a hentes húst árul, a sörfőző sört főz - az írásban megfáradt Adam Smithnek pedig már kész is az ebédje. Vagy mégsem?
Jól jön a nő a háznál...?
A felvázolt, harmonikusnak ható rendszerből Smith csak azt felejtette ki, hogy a hozzávalók nem maguktól állnak össze ebéddé - az ő esetében ez az édesanyjának volt köszönhető. Margaret Douglas egész életében gondot viselt akkor már felnőtt fiára - hogy az nyugodtan írhassa a többnyire nők által végzett (illetve, a nőktől elvárt) gondoskodási munkát figyelmen kívül hagyó műveit. Katrine Marçal svéd szakújságíró Tényleg nincs ingyenebéd? című könyvében (Libri, 2021) felhívja a figyelmet arra, hogy a produktív (kézzelfogható vagy szellemi eredménnyel, és legfőképpen profittal járó) munka mögött mindig ott van a fizetetlen reproduktív munka mint hátország. Ezért is rázott ki a hideg világéletemben a „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” mondástól - amely ugyan legalább elismeri a nők csendes erőfeszítéseit, de valójában be is betonozza őket a hálátlan másodhegedűs-szerepébe.
Ha a tudósnál maradunk (aki sztereotipikusan férfi), három lehetőség áll előtte (amennyiben az extrém piszokban élést és a ruhaváltás mellőzését nem számítjuk, már csak azért sem, mert hosszútávon nem fenntartható). Az első, hogy ő maga látja el a házimunkát, így az alkotásra vagy pihenésre szánt óráiból áldoz erre. Ez kétségkívül bosszantó, de ha egy párról beszélünk, akkor az a méltányos, ha mindkét fél beáldoz egy kicsit, és nem az egyik fél sokat. A második, hogy megfizet valakit, akinek ez a szakmája. Ez felvet problémákat azzal kapcsolatban, hogy melyik munka mennyit ér, és igazságos-e, hogy a takarító fizetése csak egy töredéke az őt alkalmazóénak (arról nem is beszélve, hogy a takarító gyakran színes bőrű, bevándorló, mélyszegény vagy más szempontból hátrányos helyzetű) - ugyanakkor még mindig valamelyest korrektnek számít. A harmadik megoldás ugyanis az, hogy az önmaga és a környezete fenntartásához szükséges háttérmunkát ingyen elvégezteti valakivel, aki többnyire a feleség, de lehet anya, nővér vagy lánygyermek is. Legtöbben természetesen a harmadik utat választották, illetve választják, és ezen a nők tömeges otthonon kívüli munkába állása sem változtatott.
A nők munkája a háttérben maradt
Az 1929-es nagy gazdasági világválság után alkották meg a közgazdászok a GDP (bruttó nemzeti össztermék) mérőszámát, amely - ahogy Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvében olvashatjuk (Gabo, 2019) - egy teljesen szubjektív adat, nem olyan, mint például egy hegy magassága. Noha voltak ellenvetések, a nők „láthatatlan munkája” (a fogalmat Arlene Daniels szociológus hozta létre 1987-ben) a GDP-ben is láthatatlan maradt. Egyszerűen kihagyták, mert az ezzel kapcsolatos adatgyűjtést túl bonyolultnak találták. Erre ma is leggyakrabban az időmérleg-vizsgálatot alkalmazzák: a megkérdezettnek fel kell jegyeznie, hogy mivel tölti a napját, és az egyes időintervallumokban milyen feladatokat végez. Azonban ez a módszertani megoldás nem fedi le az ún. „készenléti gondoskodást”, tehát azokat a helyzeteket, amikor a nő egyszerre több feladatot végez, és közben „fél szemmel” a gyereket figyeli, illetve tudja, hogy ha megcsörren a telefonja, azonnal át kell szaladnia a betegeskedő hozzátartozójához. „A fizetés nélküli háztartási munkák mérésének elmulasztása talán a legnagyobb nemek közti adatszakadék ami létezik. Becslések szerint a láthatatlan munka a magas jövedelmű országok esetén a GDP 50 százalékát is jelentheti, és 80 százalékát az alacsony jövedelmű nemzeteknél” – írja Perez.
Ezen szeretnének változtatni a feminista közgazdaságtan képviselői. Az irányzat alapjait 1988-ban fektette le Marilyn Waring új-zélandi tudós If Women Counted című (magyarul meg nem jelent) könyvében. A címnek kettős jelentése van: az egyik, ha a nők számítanának (azaz figyelembe venné őket a közgazdaságtan), illetve, ha számolnának (azaz ők maguk is többen művelnék ezt a tudományt). Hogy mi lenne akkor? Egy egyenlőbb világban élnénk, és ahogy a fent idézett Marçal vélekedik, talán még a gazdasági válságokat is elkerülhetnénk.
Valódi emberek a számok mögött
Lehet ebben valami, mert a 2008-as gazdasági válságot egyedül a nők által alapított és vezetett, izlandi részvényalap vészelte át jelentős veszteségek nélkül. Az egyik alapító, Halla Tomasdottir TED-beszédében el is mondja, milyen értékeknek tulajdonítja az eredményt. Egyrészt a kockázattudatosságnak - szemben a piacon észlelhető vakmerő kockázatvállalással. Ennek fényében érdekes és ironikus, hogy hagyományosan a férfiakat szokás racionálisnak, a nőket pedig irracionálisnak tartani - Tomasdottirék éppen a higgadt körültekintést vitték be döntéseikbe, és milyen jól tették! Másrészt, hisznek az egyenes beszédben, a jó és rossz hírek kimondásában, így azt sem rejtették véka alá, hogy előre látták hazájukban a várható összeomlást. Harmadrészt, szélesebb perspektívából tekintenek a profitszerzésre, és fontosnak tartják a fenntarthatóságot; szeretnének társadalmi és környezetvédelmi hasznot is látni a befektetéseikből. Végül pedig hisznek az emberiességben, és az „érzelmi tőkében” is - elvégre, „akik nyernek vagy veszítenek, valódi emberek, nem Excel-rubrikák.”