Schwimmer Rózsa: a magyar feminista, akit az egész világ ismert
145 éve született a Feministák Egyesületének ügyvezetője, Schwimmer Rózsa újságíró, nőjogi aktivista, békeharcos, a világ egyik első nagykövete. És ha ez nem lenne elég: ő volt itthon az első nő, aki eldobta a fűzőt!
Ezeket láttad már?
A feminizmus, a nemek társadalmi egyenlőségéért folytatott harc, a tévhitekkel ellentétben nem valami külföldről behurcolt importeszme, Magyarországon is vannak hagyományai. Az emancipációs törekvések kezdetét hagyományosan 1790-re szokás tenni, amikor is a nemesasszonyok azt kérték, hogy részt vehessenek az országgyűlésen hallgatóságként. Ezután több egyéni kezdeményezés indult és ért el részeredményeket, de a szervezett magyar nőmozgalom kezdetét Veres Pálné Beniczky Hermin tevékenységéhez kötjük, aki 1868-tól az Országos Nőképző Egylet élén a nők színvonalas középfokú oktatásának megszervezésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Részben az ő munkájának köszönhető, hogy a nők előtt 1895-ben megnyílt a felsősoktatás is. A Feministák Egyesülete 1904-ben alakult, és célját a következőképp fogalmazta meg: a nők egyenjogúsítása minden téren. Az elnök Glücklich Vilma, az ügyvezető pedig Schwimmer Rózsa lett. A higgadt, visszafogott Glücklich és a harcias, excentrikus Schwimmer remek párost alkottak.
A nők és a közélet
Schwimmer Rózsa 1877. szeptember 11-én született Budapesten. Temesváron és Szabadkán nőtt fel. A polgári lányiskola befejezése után a szabadkai zeneiskolában tanult, ahol kitűnő minősítést szerzett. Mégsem előadóművész lett belőle: a család a kereskedő apa tönkremenetele után visszaköltözött Budapestre, és folyamatosan anyagi gondokkal küzdött. Rózsika, ahogy a család becézte, kereskedelmi iskolába járt, majd könyvelőként dolgozott. A munkajogok ekkor még gyerekcipőben jártak, a fiatal nő egy sor negatív tapasztalatot szerzett, ezért szinte azonnal belépett az 1897-ben alakult Nőtisztviselők Egyesületébe, ahol később elnökké is választották. Időközben házasságot között Bédy Béla újságíróval, ezért Bédy-Schwimmer Rózsa alakban is találkozhatunk a nevével. (A pár 1913-ban elvált.)
A Feministák Egyesülete végül a Nőtisztviselők Egyesületéből vált ki 1904-ben: december 17-én alakult 200 nő és 50 férfi részvételével (utóbbiak nem sokkal később megalapították a Férfiliga a Nők Választójogáért nevű szervezetet). A szavazati jogot egy eszköznek tekintették a nők teljes társadalmi egyenjogúsításához. Árgus szemmel figyelték a női jogok külföldi alakulását, lelkesen számoltak be pl. arról, hogy a finn nők Európában elsőként 1906-ban kivívták a szavazati jogukat. A Feministák Egyesülete rámutatott, hogy a társadalom nem tud megfelelően működni, ha a nőket kiszorítják a közéletből. Nem aléltak el a lovagias formaságoktól: fontosabbnak tartották, hogy egyenrangú embernek tartsák őket.
Nem hittek abban, hogy a nő elsődleges szerepe a gondoskodás lenne - Schwimmer Rózsa a sajátos stílusában ki is figurázta „a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út” közhelyet a Feministák Egyesületének lapjában, A Nő és a Társadalomban. Ekkoriban az élelmiszerek drágulása miatt több településen kísérleteztek központi konyhával, erre reagált így Schwimmer: „Szent Ámor! Mi lesz birodalmaddal, ha a férfi szívéhez vezető gyomorutat mindenki által járható közönséges országúttá tágítják? Még odajutunk, hogy a férfi kénytelen lesz a nőt tisztán magáért, házias tehetségektől független egyéniségéért szeretni.” Egy másik cikkében - korát jóval megelőzve - hangsúlyozza: „Világosan meg kell különböztetnünk az anyaság természetes (fogamzás, szülés, szoptatás) és a szociális (gyermekápolás, nevelés, házvezetés) funkcióit” - és utóbbi terheket a nő válláról le kell venni. Ezt a korabeli csecsemő- és gyermekhalandósági adatokkal is alátámasztotta: amellett érvelt, hogy a háztartás és gyermekgondozás nem valamiféle természetes női adottság, hanem szaktudást igénylő munka.
Út a politikai háztartás felé
A Feministák Egyesülete a központi háztartások révén szerette volna megszabadítani a nőket a házimunka terheitől - a központi háztartás a mai társasházakhoz hasonló lett volna, minden családnak külön lakással, csak az alagsorban mosó- és főzőhelyiségekkel, fizetett alkalmazottakkal. (A háború kitörése sajnos meghiúsította az ötlet kipróbálását.) Egyúttal, mutatott rá Schwimmer, „elérkezett az ideje annak, hogy zavart és mentegetőző mosoly nélkül fogadják a nőt az állam politikai háztartásába”. Az aktív választójog (a szavazás) mellett a passzív választójog fontosságát is hangsúlyozta, azaz azt, hogy a nők is elindulhassanak a választásokon. (1920-ig azonban nem volt Magyarországon női képviselő.)
Schwimmer Rózsa népszerű előadó volt, valahányszor megérkezett egy újabb városba, fagyban és rekkenő hőségben egyaránt teltház fogadta. A közönségben az adott város elöljárói is mindig helyet foglaltak (akár egyetértettek vele, akár nem), és kivonult a teljes sajtó, mely másnap az újságok címlapján tudósított az elhangzottakról. A feminizmusnak ekkor volt valamiféle presztízse, hiszen a törvényben kimutatható egyenlőtlenséget jóval nehezebb volt letagadni vagy relativizálni, mint ma az olyan, írott formát nem öltő jelenségeket, mint például az üvegplafon.
A Feministák Egyesülete kulcsfontosságúnak tartotta a nők anyagi függetlenségét: pályaválasztási és munkaközvetítő irodát tartottak fenn. Schwimmer az érdekképviseleti tevékenysége mellett az öltözködés terén is fel akarta szabadítani a nőket, az első volt, aki eldobta a fűzőt és - ekkor ez még nagy feltűnést keltett – egyenes szabású reformruhában közlekedett Budapest belvárosában. A feministák Hedwig Buschmann német divattervező ruháit viselték: mai szemmel konzervatív, egyszerű, a mellkasi részen csipkével díszített ruhákat. (Melyek – ne tévesszenek meg minket a fennmaradt fekete-fehér képek – különféle színekben pompáztak.)
A női választójog elfogadottságát jelentősen növelte az 1913-as budapesti (!) Női Választójogi Világkongresszus, mely 2000 vendéget fogadott a világ minden tájáról. A résztvevők tárgyalták többek közt a (ahogy a korszakban nevezték) „leánykereskedés” problémáját is, melynek Budapest volt az európai fővárosa, korrupt rendszerrel, melynek része volt a rendőrfőkapitány is. Schwimmer egyik cikkében leírta a prostitúcióval szembeni fellépés mai, úgynevezett svéd modelljének, a kliensbüntetésnek a lényegét: „a bűnös, a fő bűnös mindig csak a vevő”.
A kongresszus után Schwimmer Londonba távozott, rövid ideig a Női Választójogi Szövetség sajtótitkáraként folytatta pályáját. 1915-ben részt vett a hágai nemzetközi nőkongresszuson, és társaival a béke megteremtésén fáradozott. A Feministák Egyesülete támogatta az őszirózsás forradalmat, Károlyi a hazatérő Schwimmert kinevezte svájci nagykövetnek – mivel azonban az ország nem fogadott el nőt a pozícióban, vissza kellett hívnia. Schwimmer felszólalt a vörös- és a fehérterror ellen egyaránt, ezért 1921-ben emigrálni kényszerült. Az USA-ban halt meg állampolgárság nélküliként, mert pacifistaként nem volt hajlandó felesküdni arra, hogy új hazája védelmében, ha szükséges, fegyvert fog. 1948-ban bekövetkezett haláláig szinte folyamatosan publikált. Hagyatéka a New York-i könyvtárban található. Magyarországon sajnos - és ebben a politikai igyekezet is közrejátszott - évtizedekre kiszorult a köztudatból. Munkásságát a rendszerváltás után fedezték fel újra - de még ma sem ismerik elegen.
