előfizetésem
Hírlevél
Megvan a magyarázat, miért félsz annyira elengedni embereket és kapcsolatokat
Talán életem egyik legnehezebb feladata volt elengedni egy olyan kapcsolódást, ami borzasztóan vonzott, miközben – ahogy manapság mondani szokás – csak lepottyant morzsákból csipegethettem. Kiszámíthatatlan fentek és lentek, az érzelmek és az ész véget nem érő – borzasztóan kimerítő – csatája. Nehéz azzal az ambivalenciával együtt élni, hogy egy részünk pontosan tudja és érzi, hogy az a valaki nem jó nekünk, miközben a másik részünk kapaszkodik belé, és el sem tudja képzelni, mi lesz ezután. Ismerős, igaz?
Faramuci helyzet. Néha csak a zuhanást éreztem, a légüres térben való lebegést, a fájdalom és hiány minden sejtemet elkábító egyvelegét. A hiánya és a félelem, hogy sosem lesz jobb, aggasztóbb volt annál, mint amit az elmém elbírt volna. Ilyenkor nem tehetünk mást, mint engedjük a hullámokat: a sírás és könnyek áradatát, a tudatot kiütő szorongást és a testet megbénító sokkot. De aztán, idővel, a gyász hullámai csitulnak, és egyre többször jövünk fel levegőért – és egyre tovább maradunk a felszínen.
Majd egyszer csak, észrevétlenül megérkezik a felszabadultság, a megnyugvás, és valami izgatottság fészkeli be magát a mellkasunkba. Az újrakezdés izgalma. Mert tudjuk: olyan dobozokba – és kapcsolatokba – szorítani magunkat, ahová már nem tartozunk, önmagunkkal szemben kegyetlenség. De hogy birkózzunk meg mindezzel? Erről beszélgettünk Csirmaz Luca pszichológussal.
Miért van az, hogy sokan csak a haláleset kapcsán gondolják azt, hogy jogos gyászolni és hosszabb ideig rosszul lenni, de egy szakításnál, kapcsolat felbomlásánál – akár barátinál is –, munkahelyváltásnál megfeledkeznek ennek létjogosultságáról, holott ugyanúgy veszteséget élünk meg, valami radikális változás következik be az életünkben, amit fel kell dolgozni, elfájni, elgyászolni.
Én azt mondanám, még sokszor a haláleseteknél sem teljesen elfogadott a gyász, vagy legalábbis erősen tabusított. A többi témánál azért nehezebb, mert nem tudunk egyértelműen rámutatni arra, pontosan mi történik – sokszor intézzük és éljük meg ezeket a veszteségeket magunkban, zárt ajtók mögött –, és lehetünk-e egyáltalán rosszul vagy sem. De ez eleve téves kérdés, hiszen attól még, hogy racionálisan azt gondoljuk, nem kellene annyira rosszul lennünk, nagyon is lehetünk.
Például, ha egy számunkra rossz partnerrel szakítunk, elvileg nem kéne szomorkodnunk, hiszen jót tettünk magunkkal, de közben elveszítünk egy embert, egy kapcsolatot, egyfajta életet, amit el kell gyászolni. Amikor megkérdőjelezzük a saját érzéseinket, amikor megpróbáljuk bebeszélni magunknak, hogy nem is kellene rosszul lenni, az valójában öngázlángolás, hiszen az érzelmi élményeinket érvénytelenítjük. Az élet sokkal inkább úgy működik, hogy időről időre elgyászolunk embereket, helyzeteket, kapcsolódásokat – szülőkről való érzelmi leválás, munkahelyváltás, a nem-anyaságunk elgyászolása.
Szóval, ha éljük az életünket és kapcsolatban vagyunk saját magunkkal, a változásunkkal – és ezáltal a környezetünk, életünk változásával –, akkor folyamatosan gyászolunk valamit párhuzamosan azzal, hogy új dolgok is születnek és jönnek be az életünkbe. A gyásszal nem áll meg az élet, sőt pont az a furcsa benne, hogy sokszor elindul egy csodálatos áramlás, és miközben nagyon-nagyon fáj valami és szomorúak, dühösek vagyunk, jó és új dolgok is elindulhatnak körülöttünk. Ezt a sokféleséget pedig nem egyszerű tartalmazni.
A kineziológus szerint így üzen egyértelműen a tested, ha valamit el kell engedned
Miért ennyire nehéz kapcsolódnunk a gyászhoz?
Szerintem minden nehéz érzésünkhöz problémás kapcsolódnunk, de a gyászban van egy erős veszteségélmény, ami tehetetlenséggel jár együtt – ami veszélyérzetet kelt bennünk. Ragaszkodunk a kontrollhoz, és túl is becsüljük, mennyi mindenre van ráhatásunk – ezzel is a biztonságérzetünket próbáljuk növelni, helyettesíteni. Ezek alapvető ösztönök és belénk ivódott működések. Mondok egy példát: a modern világ elhiteti az emberekkel, hogy a nők csak akkor értékesek, ha fiatalnak néznek ki. Ezért mindent megtesznek azért, hogy fiatalok, üdék, termékenyek, ráncmentesek maradjanak, mert ebbe az elvárásba illeszkedve a fizikai megjelenésük alapozza meg az értékességüket. Pedig ez messze van a valóságtól. A nyomasztó elvárások hatására mégis kialakítják azt a belső működést, amivel megpróbálják kontroll alatt tartani a természetes változást.
Rácsatlakozom az öngázlángolásra. Én is sokszor veszem észre, hogy sürgetem magam: ha van egy nehéz vagy fájdalmas tapasztalásom, életszakaszom, akkor hajlamos vagyok „számon kérni” magam, miért nem tartok előrébb, miért vagyok még mindig rosszul, miért nem haladok gyorsabban, miért toporgok egyhelyben… Holott a gyógyulás a legtöbbször láthatatlan.
Abszolút, és pont ezzel a hozzáállással gáncsoljuk ki a saját gyászunk megélését és a valódi előrehaladást: ha türelmetlenkedünk és nem akarjuk érezni, amit érzünk, és azt gondoljuk, túl kéne már ezen lennünk, csak jobban generáljuk az ellenállást magunkban a nehéz érzéssel szemben, ezáltal pedig ellehetetlenítjük azt, hogy valóban feldolgozódhasson. Sokszor ezt testileg is érezzük: ha nem akarunk valamit érezni, próbáljuk elnyomni, görcsbe, merevségbe rándul a testünk – hiszen valamit nem engedünk meg, megakad az érzés, az energia a testben is.
Azt hisszük, a gyász valami gyors dolog, pedig gondoljunk bele, egy ember, egy helyzet, egy kapcsolat elengedésével mennyi mindent kell elgyászolni: az éveket, az emlékeket, a közös életet, rutint, jövőképet, azokat az érzéseket, minőségeket, amiket az az ember adott meg és megtestesített. Újra kell kalibrálni az életünket. A másik dolog, amin gyakran elcsúszik a feldolgozás, hogy a miértek megértése és a történések narrálása nem jelenti az érzéseim megélését. Persze jó, ha értjük, ami történik velünk, ez adhat egy megnyugvást, de a megértésnek semmi köze ahhoz, hogy megéljük, feldolgozzuk és valóban elgyászoljuk az érzéseinket.
Ebben tud félrevinni az önismereti irodalmak túlzó fogyasztása, vagy épp a túlzóan verbális hangsúlyú terápiák is: attól, hogy tudok valamiről beszélni, még nem jelenti azt, hogy a mögötte lévő érzelmi élményeket képes voltam integrálni.
Sokszor azért nem tudunk elengedni valakit, mert félünk a gyásztól, a veszteségtől. Mi az, amibe ilyenkor kapaszkodni tudunk? Milyen erőforráshoz nyúlhatunk ebben az időszakban?
A gyászban nagyon sokat segít az, ha nem akarjuk előre látni, hogy fog megoldódni a helyzet, mikor, hogyan lesz vége a fájdalomnak, a sötétségnek, hanem csak a következő lépésre koncentrálunk. Ez minden gyász-helyzetre igaz: nem az egész gyógyulási utat kell látnom, hanem csak az adott napot kell túlélni. Ha megvan, akkor jöhet a következő. Ha egy nap túl sok, akkor csak egy órára koncentrálok – lépésenként haladok. Egy krízisben, a gyászban olyan, mintha felkavarodna az egész addigi életünk, a darabkái pörögnek körülöttünk.
Eleve nem tudunk a bizonytalanságban létezni, a gyászban viszont csak az van. És fontos, hogy normalizáljuk, amit érzünk, teljesen oké, ha hiányzik az a valaki, ha azt érezzük, hogy soha senki mással nem akarunk lenni, csak vele. Rendben van, ha megjelennek ezek a szélsőséges gondolatok: nem kell most máshogy látnunk és rábeszélni az agyunkat, az érzéseinket egy másik igazságra. Azzal az érzéssel együtt lenni, ami jelen van, épp elég.
Az elengedés a gyógyulás kezdete: mit tanít a Samhain, a pogány ünnep a túlhajszolt világnak?
Nagyon erősen ragaszkodunk a kontrollhoz, miközben a gyászban, a veszteségben, a fájdalom megélésében óriási kontrollvesztést élünk meg, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. Miért ennyire „veszélyes”, ha kicsúszik a kezünkből az irányítás?
Ilyenkor attól félünk, hogy valami nagyon nagy érzéssel kell hirtelen szembenéznünk és kezdeni valamit, vagyis az érzelemszabályozás kap kiemelt szerepet. Nagyon sokszor olyan partnert választunk ki, aki nem való nekünk, aki mellett folyamatosan magányosak vagyunk. De gyakran attól sokkal jobban rettegünk, hogy egy igazán jó embert válasszunk, aki jó nekünk, mert ebben a boldogságban ott van annak a lehetősége – és félelme –, hogy elveszíthetjük őt, azután pedig jön a zuhanás.
Rettegünk attól, hogy a nagyon jóból, a csodából egyszer csak a mélyben találjuk magunkat. Ez sok embert jobban megijeszt, mint létezni valami kellemetlenebben, amiből nem lehet akkorát esni sem. Ilyenkor azt ajánlanám, hogy dolgozzunk – lehetőleg mondjuk nem-verbális, traumaterápiás módszerek segítségével – azokon a veszteségeken, életünk nagy csalódásain, amik ahhoz vezethettek bennünk, hogy még egy hasonlót már nem szeretnénk megkockáztatni.
Egy partner elengedésében sokszor a potenciált is gyászoljuk, nem? Hogy belelátom a másik emberbe azt, amire képes lenne, amit megadhatna, ha egy picit több energiát tenne a kapcsolatba – sokszor ennek az elvesztése nagyobb gyász, mint maga a kapcsolatvesztés.
Igen, és ilyenkor mi vagyunk a ludasok, mert a fantáziánkra alapozunk a valóság helyett, és sokszor magát a kötődést is ez a fantáziakép, a másikban vélt potenciál tartja fönt. Ilyenkor nem az emberhez ragaszkodunk annyira, hanem a belé általunk elképzelt potenciálhoz. A legtöbbször megvan az oka annak, miért van szükségünk erre a fantáziára: lehet, hogy egy olyan kapcsolatban vagyunk benne, ahol a fantáziánkkal egészítjük ki a részeket, amelyeket „nem látunk”, amiket nem kapunk meg.
Kitöltjük a hézagokat – így válik kiszámíthatóvá a kapcsolódás, mert mi irányítjuk: mi döntjük el, hányszor gondolunk valakire, milyen szcenáriókat gondolunk végig, milyen képekhez ragaszkodunk. Ezek belső történetek legtöbbször önmegnyugtató funkciót töltenek be: ez arról szól, hogy az érzelmistabilitásunkat a fejlődésünk egy adott pontján megtanultuk így biztosítani. És legtöbbször nem arról van szó, hogy a partner ne tudna jól működni, közel lenni hozzánk, hanem arról, hogy hosszútávon, konzekvensen és következetesen nem tudja megtartani ezt a közelséget – ahol már nem kellene kitömködni a hézagokat –, és ez borzasztóan összezavaró. Ezért ahelyett, hogy a hiányokkal szembenézve mérlegelnénk a kapcsolat valóságát, és ehhez mérten hoznánk döntést, inkább a saját illúziónkba kapaszkodunk.
Erről a fantáziálásról hogyan lehet leszokni?
A fantáziálás célja általában az önmegnyugtatás. Ezért találnunk kell olyan érzelemszabályozási módszert, ami egészségesebb és nincs ilyen súlyos ára.
Ha a halál nem tabutéma, az elengedés is könnyebb lesz - gyásztanácsadóval beszélgettünk
Hogyan épül fel a gyász, milyen szakaszai vannak?
Megoszlanak az elméletek arra vonatkozóan, hogy milyen szakaszokat különböztetünk meg. Azt fontos leszögezni, hogy mindenki máshogy éli meg a gyászt, a szakaszok felcserélődhetnek, ismétlődhetnek, akár egy-egy ki is maradhat vagy átfedésben is jelentkezhetnek, sőt sokszor spirális jelleggel jelennek meg, vagyis vissza-visszatérnek. A veszteség bekövetkeztével az első szakaszban úgy érezzük, mintha nem is lenne igaz, ami megtörtént, olyan, mintha csak álmodnánk – disszociálunk a helyzetből.
Ez a tagadás szakasza. Ezt a sokkot követi az alkudozás. Ez egy szakításnál például így nézhet ki: biztos, hogy annyira fontos nekem a saját igényem, mint hogy elveszítsem a párom? Nem lehetne valahogy úgy gyógyulni, hogy közben együtt maradunk? Szóval elkezdünk kerülőutakat keresni, hogy mégse kelljen elengednünk a másikat annak ellenére, hogy egy részünk egyértelműen érzi, hogy ez már nem jó nekünk. A düh megélése is fontos állomás, amikor az illetőre, a helyzetre, az orvosra vagyunk dühösek, szinte bárkire, aki hozzájárulhatott a veszteséghez.
Ezután jöhet egy lehangoltság, egy depresszív szakasz, egy lefagyás, minta semmi sem számítana ezután. A korábbi szakaszokban egy aktív kétségbeesés volt jellemző, a kérlelés, a szorongás, a düh, de itt megjelenik a lekapcsolódás, és egyfajta reménytelen nihilt élünk meg. És idővel, ha ezeket az érzéseket megéltük, megérkezhet az elfogadás és a megnyugvás.
Hogyan segíthetünk a gyászolónak – legyen szó bármilyen veszteségről is?
Leginkább csak úgy, hogy ott vagyunk neki: ne adjunk tanácsokat, ne mondogassunk buta frázisokat, hogy az idő minden sebet begyógyít vagy hogy minden okkal történik… Ezeket borzasztó hallani, amikor éppen elveszítettünk valakit. Ne akarjunk okosak lenni, ne akarjuk kisebbíteni a másik fájdalmát, csak legyünk vele és támogassuk, hogy megélhesse azt, ami éppen benne van: hallgassuk meg, ha mondani akar valamit, ha nem, akkor csak fizikailag legyünk a közelében, csináljunk valamit közösen, vagy ha nehézzé válik számára, hogy ellássa a napi feladatokat, akkor menjünk át, segítsünk a háztartásban – egyszerűen csak vegyünk részt vele az életben.
Annak óriási szerepe van bármilyen trauma esetén, hogy aki szenved, érezze, nincs egyedül, mert ott van valaki vele fizikailag. Bőven elég, ha tudja, hogy szólhat hozzánk, ha akar, a szemünkbe nézhet, sírhat az ölelésünkben. Ez nagy erőt ad.
A barátságok márpedig véget érhetnek - Elmagyarázzuk, miért ne okold magad
A veszteségre, a (választott) gyászra tekinthetünk egyfajta újrakezdésként? Lehet a fájdalom után egyfajta megújulás?
Igen, és ez főleg a választott gyász esetében igaz, amikor például elengedünk egy olyan kapcsolatot, ami már nem jó nekünk. Ez járhat egy nagy lendülettel, egy fellélegzéssel. Felismerhetem a saját felelősségemet a helyzetben – miért maradtam benne ennyi ideig, mi az én részem ebben a történetben –, átengedhetem magamon, ami egy megkönnyebbüléssel, az energia visszatérésével járhat. Minden gyász esetében kicsit újraértékelhetjük az életünket, hogy az értékeinkhez, meggyőződéseinkhez még jobban illeszkedő életet alakíthassunk ki.
Van ennek egyfajta frissítő hatása ránk nézve: felismerjük, hogy a kapcsolatok, a körülöttünk lévő dolgok, az életünk végesek, és realizálhatjuk, hogy mi az, amivel és akivel megéri tölteni az időnket. Sokszor ragaszkodunk ahhoz a képhez, azokhoz a kapcsolatokhoz, amelyek korábban vagy eddig működtek – de már nem. Ez kicsit olyan, mintha lemondanánk arról az énünkről, aki éppen most fejlődik, akivé válhatunk, azért, hogy fenntartsuk ezeket a kapcsolatokat. De elsősorban magunkhoz legyünk hűségesek, saját magunkat kísérjük azon az úton, amin szeretnénk járni, és teljesen oké, hogy már nem vagyunk ugyanazok, hogy most már másra vágyunk, mint régen. Nehéz, de el kell fogadni, hogy ezzel el fogunk veszíteni embereket, kötődéseket. De ez nem jelenti azt, hogy bármit is rosszul csinálunk, csak azt, hogy fejlődünk, gyógyulunk, és egyre többször tudjuk magunkat választani. És ez önmagában már megéri.
