Együtt úsztál vele, később a tányérodon végezheti, és még csak nem is tudsz róla, mit eszel

A tenger- és óceánpartokról legtöbbünknek a napfény, a türkizkék víz, a homokos vagy épp sziklás partok, és persze a meseszép vízalatti világ jut elsőként eszünkbe. A képeslapokra, jobban mondva Instagram feedekbe illő „álomnyaralások” helyszíneit járva mégis sokszor megfeledkezünk arról, hogy mennyire sérülékeny ez az ökoszisztéma. De mégis milyen károkat okozhatunk a környezetünkben a vízparti vakációk alatt, kinek mi a felelőssége ebben, és hogyan lehetünk tudatosabb, etikusabb utazók?

Noha számos desztinációt sújtanak a növekvő idegenforgalmi iparág káros gyakorlatai, a Maldív-szigetek különösen érintett. Az Indiai-óceán paradicsomi szigetországa a világ legnagyobb „korallállama”, és rengetegféle állatnak ad otthont. Manapság azonban a globális felmelegedés és a turizmus okozta folyamatos terhelés miatt ökoszisztémája veszélyben van. A sznorkelező turistacsoportok, a folyamatos motorcsónak forgalom, a műanyag- és üzemanyag-szennyezés, a partmenti építkezések együtt rajzolják át az élőhelyeket, miközben a vízalatti világ kényes egyensúlyát is megbolygatják.

A törékeny Maldív-szigetek

Amikor a National Geographic Summiton Gibbs Kuguru kenyai cápakutató arról beszélt, hogy a Maldív-szigeteken élő feketeúszójú szirtcápák furcsa, kivilágosodott foltokkal cikáznak a vízben, egyből gyanús lett: itt valamilyen emberi beavatkozás (is) állhat a háttérben. A jelenség neve leucizmus, egy ritka bőr- és pigmentációs zavar, aminek okait Kuguru genomikai kutatásokkal próbálja feltárni. A cápák adaptív immunitását is vizsgálja, valamint azt, hogy az emberi tevékenység hogyan szűkítheti a genetikai sokféleségüket.

A pingvinek túlélése szorosan összefügg az emberek jövőjével

A kutató megállapította: az állatok testén megjelenő világos, foltos mintázat a színanyag részleges elvesztésével jár, és nem csak szépséghiba. Emiatt a cápák elveszítik rejtőszínüket, ami kihat a párválasztásra és az egész populáció állapotára. A leucizmus hátterében genetikai tényezők és környezeti stresszorok egyaránt állhatnak, amikért – akarva-akaratlanul – részben mi, emberek is felelősek vagyunk.

A cápauszony-biznisz virágzása

És ha már cápák, nem mehetünk el szó nélkül a cápafogyasztás mellett sem, amiről talán sokunknak egyből Ázsia és a cápauszony-levesek ugranak be... A valóság azonban egyszerre meglepő és kellemetlen, főleg európai szemmel nézve. A WWF adatai szerint az EU felel a globális cápa- és rákhús-kereskedelem mintegy 22%-áért. 2012–2019 között a cápa- és rákhús összértéke 2,6 milliárd dollárra rúgott, ezzel már összértékben is meghaladta a cápauszony-kereskedelmet. És a helyzet nem igazán javult azóta.

Európán belül Olaszország és Spanyolország a legfontosabb szereplők a cápafogyasztás terén: Spanyolország a világ egyik vezető exportőre, Olaszország pedig a cápa- és rákhús legnagyobb uniós importőre és fogyasztója. A helyzet pikantériája, hogy a fogyasztók jelentős része sokszor nincs is tisztában vele, hogy valójában cápát eszik. A halpultokban, seafood éttermekben ugyanis a cápát nem mindig nevezik nevén. Az olaszoknál ’palombo’, ’verdesca’ vagy ’smeriglio’, másutt ’rock salmon’, ’huss’ vagy ’veau de mer’ (tengeri borjú) néven árulják. Több vizsgálat is kimutatta, hogy a cápahúst tartalmazó termékek közel felénél hibás vagy félrevezető a címkézés. Vagyis előfordul, hogy olcsóbb, veszélyeztetett fajok húsa landol a fogyasztók tányérján úgy, hogy arról fogalmuk sincs.

És igen, az is könnyen előfordulhat, hogy a „télből nyárba” utazásunk során a Maldív-szigeteken cápákkal úszva sznorkelezünk, majd hónapokkal később egy mediterrán kiruccanás alatt ugyanannak a fajnak a húsát esszük meg egy tengerparti étteremben.

A show-nak folytatódnia kell?

A tengeri emlősökre specializálódott turizmus, vagyis a delfinshow-k, vagy egyéb, vízi állatokkal „úszós” programok, illetve bálnalesek, mára több tucat fajt érintenek közvetlenül. A kutatások szerint az efféle tevékenységek már a tengeri emlősök közel 21%-ánál jelentenek kimutatható kockázatot.

A különböző szennyezések, valamint az emberekkel való közvetlen érintkezés mind-mind olyan stresszt váltanak ki ezeknél az állatoknál, amelyeket nem tanultak meg kezelni az evolúció során, és nincs idejük „bepótolni” a lemaradást. Habár Gibbs Kuguru másik kutatása rávilágított, hogy egyesesetekben a cápák nem reagálnak a csalikra. Ennek oka részben az lehet, hogy a társas tanulás által érzékelik a környezetükben a fenyegetést, és ezért elkerülik az efféle helyzeteket.

De nem minden faj képes erre. A szolgáltatók sokszor táplálékkal vagy fogságban tartással édesgetik magukhoz az állatokat a garantált a „wow-faktor” érdekében. Mindez amellett, hogy balesetek forrása lehet, megváltoztathatja az állatok szokásait. És hiába az „állatbarát” narratíva, ezek a szolgáltatók általában nem ismeretterjesztő, rehabilitációs vagy természetvédelmi indíttatásból működnek, hanem kizárólag haszonszerzési célból, és az állatok csupán attraktív díszletek a showműsorukban.

Már a méhlepényünkben is mikroműanyag van – hogyan védekezhetünk az élővilág csendes gyilkosai ellen?

Szavakkal és tettekkel a változás érdekében

Utazóként könnyű belecsúszni a „mindenért hibás vagyok, ezért nem is megyek sehová”-féle bűntudatba, vagy épp az ellenkezőjébe: „úgyis mindegy, mindenki ezt csinálja, én úgysem számítok”. A helyes irány, mint mindig, talán valahol középen van.