Így álltam fel a kiégés után: 3 tanulságos történet
A munkahelyi kiégés nem csak vezetőket érinthet, és sajnos gyakran már csak a legsúlyosabb jeleit vesszük észre. Pedig egy betegítő munkahelyi közeg az egész életünket felőrölheti.
Ezeket láttad már?
Az alábbi három történet szereplői kilábaltak a krízisből a kiégés után!
Inkább az életet választom!
Gyakornokként kezdtem el dolgozni egy nagy cégnél, ahol aztán huszonnyolc évesen már középvezetői szinten voltam. Nem voltak ritkák a tizenkét órás munkanapok, iszonyatos sok felelősség volt rajtam, szépen lassan egy konstans szorongásos állapotba kerültem. Mindig a munka volt a középpontban, életem minden más területe csak azután jött. Aztán a vőlegényemmel kitűztük az esküvő napját, és elhatároztuk, hogy harmincnapos nászútra megyünk. Egy nap a főnök behívott, és elmondta, hogy nagyon sajnálja, de el kell halasztanom a nászutamat, mert egy új projektbe kezdünk. Valami ott és akkor elpattant bennem. Megértettem, hogyha engedek, akkor az egész életem a munkáról szól majd. Hirtelen tisztán láttam, hogy ez így nem mehet tovább. Elmentem egy néhány alkalmas karrier tanácsadásra, majd felmondtam. Megdöbbentett, hogy semmilyen fájdalmat nem éreztem. Ma már ugyan alacsonyabb fizetésért, de egy sokkal inkább családbarát munkahelyen dolgozom, és így vagyok egyensúlyban. Izabella (31)
Élvezni a munkámat!
Évekig éltem abban a hiszemben, hogy teljesen normális, ha utálom a munkámat. Irodavezető voltam egy nagy cégnél, én voltam a főnök jobbkeze, a fizetésem nagyon jó volt. Úgy gondoltam, a munka arra való, hogy pénzt keressünk. Sok barátom volt, sportoltam, hobbi szakácskodtam, azt gondoltam, boldog vagyok, csak heti ötször nyolc órára be kell mennem a pokolba. Aztán rejtélyes testi tüneteim lettek, aminek révén eljutottam egy pszichológushoz. A munkámról kérdezett, amiről azt mondtam, hogy: ja, hát azt utálom. Kiderült, hogy a kiégés szinte összes tünetét produkálom. A pszichológus hívta fel a figyelmemet arra, hogyha nem változtatok, annak nagyon rossz következményei lehetnek hosszú távon. Nehezen értettem meg, hogy fel kell mondanom. Isteni szerencseként jött egy lehetőség az unokatestvérem cégénél. Ma már a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy évekig végeztem olyan munkát, amit nem élveztem. Nóra (34)
Nem akarok főnök lenni
Óvópedagógusként dolgoztam egy vidéki magánóvodában. Szerettem a munkámat, imádom látni, ahogy a picikből iskolaérett gyerekek válnak a kezünk alatt. Öt év után előléptetettek: igazgatóhelyettes lettem. Eleinte nagyon örültem, de aztán egyre többet kellett adminisztrálnom, vegzálnom az egykori barátnőimet, akik kezdtek emiatt megutálni. A gyerekekkel pedig egyre kevesebbet találkoztam. Egyre szomorúbb lettem, és depresszióba estem. Pszichológushoz jártam, gyógyszereket szedtem. Végül felmondtam, és elköltöztünk. Eleinte gyerekekre vigyáztam, végül egy új magánóvodában lettem óvónő. Előre megmondtam, hogy nem akarok vezető lenni, mert az nem megy nekem. Csilla (29)
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2021. októberi számában jelent meg.
