Így határoztam meg életem célját - 3 nő története

Könyvek mint gyerekek

Főiskola után irodavezető lettem, de csak a pénzkereseti lehetőségként tekintettem a munkámra. Az érdekelt, hogy vége legyen a munkaidőmnek, és végre hazamehessek bújni a könyveket. Az olvasás volt ugyanis a szenvedélyem. Aztán huszonöt évesen férjhez mentem, és tíz év alatt szültem három gyereket. Ez idő alatt nem dolgoztam, szerencsére jól éltünk, és én szerettem otthon lenni anyaként. Amikor viszont a legkisebb is óvodába ment, hirtelen elkezdtem vágyni egy saját életre, valamire, amit szenvedéllyel űzök a gyereknevelésen kívül is. Elhatároztam, hogy régi szerelmeim, a könyvek között szeretnék dolgozni. Jelentkeztem egy kiadóba asszisztensnek, és már az elején egyértelmű volt, hogy nekem mindig is ezzel kellett volna foglalkoznom. A könyvek olyanok nekem, mint a "munkahelyi gyerekeim", szeretgetem, gondozgatom őket, egyengetem az útjukat, sokszor már attól kezdve, hogy megszületik egy ötlet az író fejében, odáig, hogy promotáljuk a megjelent alkotást - időközben ugyanis szerkesztő lett belőlem. Nem titkolt célom, hogy egy saját kiadóm legyen egyszer - lehet, hogy hatvan leszek, mire ez megvalósul, de már legalább tudom, mi a cél, és minden lépésemmel afelé haladok! Zsófi (39)

Egy kicsit jobbá teszem a világot

A gimiben közepes tanuló voltam, egyetlen tantárgyért sem rajongtam. Érettségi után végül beiratkoztam kommunikáció szakra, de ott sem láttam még, hogy mi lesz az én utam. Néhány évvel később a nagymamám után örököltem egy lakást, aminek a kiadásából - ha nem is fényesen - meg tudtam élni. Onnantól kezdve aztán végképp nem motivált semmi, csak éltem bele a világba, ami bármennyire is kényelmes volt, az önbizalmamnak nem tett jót. Próbálkoztam munkákkal, de képtelen voltam nyolc órákat ülni a fenekemen egy irodában. Egy véletlennek köszönhetően kezdtem el önkénteskedni egy állatmenhelyen, és nagyon megtetszett a dolog. Később olyan helyekre is jelentkeztem, amikhez már egy tanfolyamot is el kellett végezni. Ma már egy-egy alkalmi munkát is vállalok, ami fizet - például fordításokat, de nagyrészt önkénteskedem. Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy van egy fix bevételem, de amíg nem volt életcélom, amíg nem éreztem, hogy én bármit is hozzáteszek a világhoz, nem voltam igazán boldog. Ma már nem szorongok azon, hogy nincs - és talán sosem lesz - komoly karrierem, mert minden egyes nap hozzá tudok tenni egy kicsit ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen - erre pedig irtó büszke vagyok. Hanna (26)

A szeretet a cél

Már rögtön az egyetem után egy menő multicéghez kerültem, ahol évről-évre előléptettek. Rengeteget dolgoztam, nem nagyon volt időm a barátaimra és a családomra, párkapcsolatom nem volt, de élveztem a sikert. Mindig azt mondtam magamnak, majd lassítok, ha itt az ideje. De a sors közbeszólt. Egy súlyos autóbalesetet követően a felépülés hosszú hónapjai alatt mély depresszióba estem. A terápia mellett egy könyv segített, amelyben egy súlyos repülőszerencsétlenség túlélője meséli el az élményeit. Nagyon megragadt bennem a főhős végső konklúziója: az elmúlás mindig ott ólálkodik körülöttünk, egyszer mindannyiunkat utolér. Az egyetlen esélyünk vele szemben a szeretet. Rájöttem, hogy hiába vagyok csak huszonnyolc éves, nincs időm nem a szeretteimmel lenni. Az élmény hatására egy teljesen más ember lettem. Már nem a munkám az életem, a barátaimra és a családomra viszont mindig van időm. Ma már semmi, sohasem lehet fontosabb annál, minthogy azokkal tölthessek időt, akiket szeretek. Adrienn (31)

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.