Ku00f6sz, rosszul vagyok!
Néha megijeszt ez a manapság egyre erősödő keep smiling hozzáállás az élet minden területéhez. Ma már az ember nem lehet rosszul. Nemcsak azért, mert nyomulni kell, pörögni kell, vagy legalábbis ott kell lenni a tűzvonalban, hanem mert mások sem kíváncsiak a problémáinkra, és ha kimutatnánk, hogy padlón vagyunk, csak zavarba hoznánk vele egy csomó embert. Kinek kell ez?
A legtöbben egy szimpla sírást sem tudunk kezelni, csak állunk ott elvörösödve, irtó kínosan érezve magunk, az végképp eszünkbe sem jutna, hogy átöleljük, megérintsük azt, aki sír. A lehető legrosszabb esetben akkor vagyunk, ha azért sírunk, mert elhagyott a szerelmünk. Egyfelől, ugye, a fent taglaltak miatt sem kifizetődő kimutatni a fájdalmat, másfelől egyből be kellene indulnia a pavlovi reflexnek, vagyis annak az érzésnek, hogy erős, magabiztos nő/férfi vagyok, akit meg sem érdemel olyasvalaki, aki elhagyja, amúgy is fogalma sincs a másiknak, mekkora érték vagyok, minek sírjak, sírjon ő, majd rájön, mekkorát veszített, én boldog vagyok, mert tudom, hogy vár rám az igazi stb. Cuki. Csak szerintem például az a nő, aki két nappal azután, hogy elhagyta a férfi, akivel évekig járt, és akihez hozzá szeretett volna menni, így viselkedik, nagyon nem normális.
Ezeket láttad már?
A normális szerintem az az ember, aki egy ilyen után a két nappal azelőtt készült, mostanra már elkenődött sminkjében, tréningben, a gyakorlatilag már a kezéhez nőtt nutellás üveggel, holdkórosként mászkál a lakásban, és hárompercenként elbőgi magát. Az időlegesen módosult tudatállapot, a sírás, a szinte átszellemülten átélt szívfájdalom mind része a feldolgozási folyamatnak. Ha ezt valaki megakasztja azzal, hogy már másnap bemegy dolgozni, este pedig kicsípi magát és beül a csajokkal "pasizni", aztán még napokig, hetekig úgy csinál, mint aki tök jól van, az tönkre is mehet lelkileg és idegileg. Jó, nem mindenki olyan szerencsés, mint én voltam, amikor hazaengedtek a szerkesztőségből, mert több időt töltöttem a konyhában bőgve, mint az asztalomnál. De azt talán mindenki megpróbálhatja, hogy beteget jelent egy-két napra, aztán pedig bent igyekszik visszafogni magát, és otthon sírdogál.
A lényeg, hogy tudd, ez teljesen normális! Kiborulni, padlón lenni, bőgni, hisztériázni, azt gondolni, hogy soha senkinek sem fogunk kelleni, hogy ennyi volt a boldogságból: teljesen normális! Emlékszem, az első szakításom után egy hétig alig ettem, lefogytam 3 kilót, elszívtam napi egy doboz cigit, ha volt egy kis szabadidőm, sírtam, mint a záporeső. Nem bírtam egyedül lenni, minden emberbe görcsösen kapaszkodtam, ha senki sem ért rá, felszínes haveroknak könyörögtem, hogy jöjjenek át egy teára. Tiszta ciki, nem? Nem.
Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter öt stációra osztotta a halállal szembenézni kénytelen ember lelkiállapotát, ami sokak szerint nagyon hasonlít arra, amikor valaki egy kapcsolat halálával néz szembe. Az első, szinte sokként ható megdöbbenéstől kezdve a belenyugvásig sok idő eltelhet, de nagyon fontos, hogy megéljük ezeket a stációkat és akkor mosolyogjunk újra, amikor tényleg kedvünk van hozzá. Még ha nem is akarunk mindenkit terhelni a gondjainkkal, válaszoljuk nyugodtan a "Hogy vagy?" kérdésre, hogy: "Most elég rosszul, de biztos leszek jobban is."
El ne felejtsem: az egész téma onnan jutott eszembe, hogy most szombaton lesz egy izgalmas és kötetlen beszélgetés szakértőkkel arról, hogyan dolgozd fel magadban a szakítást. Ha éppen ilyen áldatlan állapotban vagy, esetleg érdekel, milyen módszerekkel könnyítheted meg mások fájdalmán, nézz be a foglalkozásra Budapesten, a Hotel Corvin Főnix termébe! Mi biztosan ott leszünk. Bővebb infó: www.onodimaria.hu
