„Kemoterápia után mentem államvizsgázni” – Egy bátor nő visszaemlékezése arról, hogyan győzte le a leukémiát
„Kemoterápia után mentem államvizsgázni. Ilyenkor kiderül, hogy az ember erősebb, mint gondolná” – vallja Horváth Laura, aki másfél éve küzd leukémiával, és aki történetével most másoknak is erőt ad. Gyógyulásról, megküzdési módszeréről, önismeretről, kitartásról, és a nőiesség újraértelmezéséről beszélgettünk az egykori szinkronúszóval.
Ezeket láttad már?
„Nem akarok meghalni, és nem akarom, hogy kihulljon a hajam” – ezek a gondolatok kavarogtak először Horváth Laurában, amikor 2024 februárjában közölték vele a diagnózist: leukémia. Három nappal korábban került kórházba, mivel egyszercsak minden előjel nélkül összeesett otthon. Ki, mire gondol egy ájulás után? Ez egyénenként változik, de ha őszinték akarunk lenni: egy ilyen hirtelen rosszullét után bizony nem tudjuk kizárni a legrosszabb gondolatokat, ahogy Laura sem tudta. Reménykedett, hogy csupán egy bagatell dolog történt, de vegigfutott benne a gondolat, hogy mi van, ha mégsem? „Éreztem, hogy valami rossz fog következni.” – idézi fel az emléket.
Hónapokig volt elzárva az emberektől
Laura ekkor egy huszonéves, sportos, fiatal nő volt, aki rendezvény- és esküvőszervezőként dolgozott. Korábban profi szinkronúszó volt, figyelt az egészségére, a helyes táplálkozásra és a minőségi pihenésre. Semmilyen fizikai tünetet nem észlelt, ami betegségre utalt volna. A diagnózis, mint derült égből villámcsapás érte egy hideg téli napon. Ott és akkor végérvényesen megváltozott az élete, csakhogy ő az első perctől elutasította a gondolatot, hogy ezzel az élete is véget érhet.
„Amikor az orvosok tájékoztattak az állapotomról, azt mondtam magamnak, hogy ez nem az én életem, csak megkaptam valaki más feladatát, hogy megoldjam, és aztán visszakapom a sajátomat. Másfél év után elmondhatom, hogy a szervezetem legyőzte a leukémiát, és hogy kezdem visszakapni a régi életemet, habár sosem lesz olyan, mint a betegség előtt volt” – mondja, majd hozzáteszi, hogy ehhez nagyon nehéz utat kellett végigjárnia.
„Az operáció után édesanyám kemo és sugár nélkül felépült a betegségéből” - Igen, ennyit segíthet az egészséges táplálkozás és a technológia
A kórkép felállítása után a kezelések gyorsan elkezdődtek: kemoterápia, hónapok a steril kórházi boxban, majd őssejt-transzplantáció. A legnehezebb időszak a kórházban töltött több hónap volt. „Borzalmas volt. Olyan rossz emlékeim vannak róla, mint semmi másról. A steril box, ahol több, mint egy hónapot töltöttem, mivel erős kemoterápiát kaptam hat napig, ami megölte a saját csontvelőmet, utána 29 napig még várni kellett, hogy az új sejtek beépüljenek és megtapadjanak.
Kicsit olyan volt, mint egy börtön, hiszen nem érintkezhettem a külvilággal. A családom, a párom és a barátaim csak a túloldalon láthattak. Teljesen testidegen volt a steril környezet, ezt senkinek nem kívánom” – emlékszik vissza a kezelés legnehezebb időszakára. Ezt megelőzően Laura hosszú hetet töltött a kórházban, ahol édesanyja végig mellette volt, a kórházból dolgozott, hogy a lánya ne maradjon egyedül. Mit lehet csinálni ennyi ideig kettesben egy kórteremben, miközben a kezelések zajlanak, a kemoterápia szó szerint folyik, és rendszeresen vizsgálják az embert?
Játszani és örülni minden egyes percek. Anyával sok puzzlet raktunk, LEGO virágokat építettünk, filmet néztünk, egyszerűen megpróbáltuk elviselhetővé tenni a kezelést.
Majd ahogy telt az idő, apránként jobb és jobb eredmények érkeztek, a kezelés századik napján pedig Laura és családja már lemerészkedett a Balatonra is, igaz, csak fél napra. „Ősz volt, alig voltak emberek, éreztem, ahogy a szellő hozzáér a kopasz fejbőrömhöz. Majdnem elsírtam magam a szabadságtól.” Ez volt az első találkozás az élettel annyi megpróbáltató nap után.
A gyógyulás azóta is tart, a kezeléseknek még nincs teljesen vége, de Laura visszatért a munkába, lediplomázott és már újra találkozik barátaival, egyszóval építi tovább az életét. „Az ember nem is sejti, mennyi mindent elbír. A kórházban töltött idő alatt az lepett meg legjobban, hogy mennyire erős vagyok. Korábban sosem mondtam volna, hogy büszke vagyok magamra, ma viszont határozottan ki merem mondani. Emlékszem, az államvizsgára is egy kezelés után mentem.”
Elvesztette az arcot, ami korábban visszanézett rá a tükörből
Bár Laura szervezete viszonylag jól viselte a kemoterápiát, nem titkolja, hogy a nőiessége csorbát szenvedett. „Ha a leukémiára gondoltam, mindig egy kendős nő jutott eszembe. Most én lettem az a nő. Amikor már elég intenzíven hullott a hajam, kértem, hogy ne vágják le. Hagytam, hogy történjen az, aminek történnie kell.” A haja mellett a szempillája, szemöldöke is kihullott, az arca megváltozott, több mint 12 kilót fogyott. Ezek után jött a felismerés: a nőiesség nem külsőség kérdése.
Dr. Máté Gábor: „Az autoimmun betegségre azok hajlamosak, akik elnyomják a saját érzelmi szükségleteiket, hogy másokat szolgáljanak"
„A nőiesség belülről fakad, nem abból, amit a tükörben látunk, hanem abból, amit belül érzünk, és amit kívülre tudunk sugározni. Nekem a túlélésem lett a nőiességem záloga” – mondja. Látszik rajta az erő, a bátorság, hogy szembe mert nézni a legnehezebb betegséggel, ami embert érhet. Kérdezem is, hogy mégis mi adott neki erőt, mi segítette abban, hogy megküzdjön azzal, ami miatt sokan mások elveszítik az életüket. Mint mondja, sportolói múltja rengeteget segítette a felépülésben, mind fizikailag, mind pszichésen.
Laura ugyanis évekig szinkronúszott, az ott megtanult kitartást és fokozatosságot hozta magával a gyógyulásba is. „A pszichológusom is mondta, hogy nekem különösen nehéz, mert mindig azt éreztem, hogy erős a testem, és egyszer csak semmire sem volt képes. De el kellett fogadni, hogy most más a tempó, és más a cél. Magamban úgy fogtam fel, mint egy nehéz kűrt a szinkronúszásban: végig kell csinálni, hogy utána felálljak a dobogóra” – meséli, és még hozzáteszi, hogy bár a víz nagyon hiányzik neki, a fertőzésveszély miatt egyelőre nem folytathatja a szinkronúszást.
Türelem, türelem, türelem
Laura csodával határos módon legyőzte a leukémiát. Történetét hallva nem lehet megállni, hogy az ember szeméből elinduljanak a könnyek. Kevés nála hitelesebb személy van, aki ismeri a megküzdés receptjét. Amikor arról kérdezzük, mit üzenne azoknak, akik most kezdik el ugyanezt a küzdelmet, elgondolkodik. „A legfontosabb tanácsom azoknak, akik betegséggel küzdenek, hogy mindig csak a következő lépést nézzék. Nekem is mondták, hogy ez maraton, nem sprint. Hallgassanak az orvosokra, és támaszkodjanak azokra, akik körülveszik őket, az én gyógyulásom is a családom és a barátaim támogatása, valamint a hitem miatt sikerült. És mindig higgyenek magukban! Nekem is mondták, hogy bátor vagyok, meg tudom csinálni, és így is lett. Türelem, türelem, türelem: ez a kulcs.”
Ez mutatja meg, hogy egy kapcsolat nemcsak működik, hanem egyenesen virágzik
