„Magamat választottam helyetted, mert ami köztünk volt, az mérgező”
Te fontos vagy magadnak annyira, hogy ne tedd ki magad egy mérgező kapcsolat lehúzó energiáinak? A legszebb kapcsolat is zátonyra futhat, a kérdés, van-e bátorságod azt mondani, hogy, bár dolgoztál a megoldáson, nem megy. Kilépni nem feladás, újrakezdeni valójában nem kudarc.
Ezeket láttad már?
Kilépni egy kapcsolatból sosem könnyű, pláne akkor, ha a helyzet összetettebb annál, mint hogy a másik hűtlen volt hozzánk, esetleg nárcisztikus vagy bántalmazó. Egy kapcsolat akkor is mérgező tud lenni, ha a benne lévő felek jót akarnak és boldogságra vágynak. Egy mérgező kapcsolat felismerése és lezárása óriási előrelépés, de kell egy nagy adag bátorság is hozzá. 3 nő mesélt nekünk az elválásáról, aminek ma már elképesztően hálásak.
Majd az idő eldönti
„Hivatalosan sosem volt ugyan kapcsolat, de hónapokig szerelmes voltam belé. Hogy ez plátói volt, vagy részéről is volt valami a puszta vonzalmon túl, azt valószínűleg már sosem tudom meg. Amit viszont tudok, hogy hónapokat veszítettem el azzal, hogy vártam, hogy a reggeltől éjszakáig nyúló chateléseink révbe érjenek. Kötődtem hozzá, szerelmes voltam belé, és erről nagyon nehéz volt lemondani. Akkoriban zsinórban több sikertelen kapcsolaton voltam túl, és most mondhatnád, valahol jogosan, hogy miért nem kezdeményeztem, de egy esetleges elutasítás számomra ott és akkor megsemmisítő lett volna. Két flörtölés között rendre érkeztek tőle az idő majd mindent eldönt típusú közhelyek, ami egy ideig mindent jelentett, de legfőkébb annak a lehetőségét, hogy ebből még bármi lehet. Bármi...
Annyi lehetőség volt ebben, és olyan dolgokkal töltöttem meg lélekben – közös nyaralással, közös háziállattal, összeköltözéssel -, ami hetekig, hónapokig ellátott jó érzéssel. De amikor a reményeim és a valóság továbbra sem tűnt úgy, hogy valaha is összeérnek, emberünk viszont ugyanolyan elánnal flörtölt, majd a következő pillanatban topogtunk egyhelyben, hogy úgy döntöttem, elég ebből. Nem az idő dönti majd el a dolgokat, hanem én. Nem mondom, hogy könnyű volt elzárni a csapot, hogy radikálisan, egyik-napról a másikra tudtam leépíteni, ahogy kell, de végül sikerült.
Amikor eldöntöttem, hogy ennek végre, mert a bizonytalanság sokkal több fájdalommal jár, mint szépséggel, akkor arra gondoltam, ennek most semmi értelme, mert látszólag attól a kevés jó érzéstől is megfosztom magam, amiben részem van. De ma már hálás vagyok annak az énemnek, aki ezzel a döntéssel megkímélte a mostani énem attól, hogy még több időt veszítsen. Amikor elengedtem, szerettem, de úgy döntöttem, magamat jobban szeretem.” (Vera, 34)
Mennyi is a boldog kapcsolat nettója?
„Gáborral nagyon nagy szerelem volt a miénk, de határozottan érződött, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással a rózsaszín ködön túl a csendes hétköznapokban, mégsem tudtuk elengedni egymást, csak amikor már nagyon rossz volt. Az első szakításunk után majd' fél évet külön voltunk, és amikor újra egymásra találtunk, úgy tűnt, mintha egy kis üzemhibáról lenne szó. Aztán újra felszállt a rózsaszín köd, és ugyanott álltunk, mint korábban: a borzalom kellős közepén.
Függők lettünk, mindketten azt az érzést kerestük, ezért mindennaposak lettek a drámák és a szakítások is, senki nem vett már minket komolyan a környezetünkben, amitől úgy tűnt, mintha önmagunk paródiája lennénk. Én viszont nem tudtam ezen nevetni. Amikor szakítottam, egyikünk sem gondolta, hogy tényleg az lesz az utolsó. Nem volt tervben, egyszerűen csak azt mondtam, egyedül lenni, meggyászolni ezt és túllenni ezen, számomra sokkal járhatóbb és emészthetőbb útnak tűnik, mint vele maradni, és tartósan kitenni magam – és őt – ennek a mérgező, se veled, se nélküled szerelemnek. (Fanni, 27)
Újrakezdeni, ha kell, akárhányszor
„A házasságra sokáig úgy gondoltam, mint valami elronthatatlan, eltéphetetlen egységre. Annyira szerelmes voltam a férjembe, és annyira élveztem a közöttünk lévő szövetséget, a kiegyensúlyozott életünket, hogy fel sem tűnt, mennyire nem ugyanazt akarjuk. Mármint a lassú, megbízható sodródáson túl. Én ugyanis, mint rájöttem, nem szeretek sodródni, legalábbis tartósan nem. Céljaim vannak, amikért szeretek megdolgozni, elérni őket. Ilyen számomra a család is. A párom viszont nem akarta erőltetni a dolgot, úgy volt vele, hogy ráérünk még erre. És rá is értünk. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy nekem ezek a dolgok már nem a mindegy, lesz-e vagy sem tartomány részei, hanem igenis vágyom rájuk. Ő viszont még mindig úgy érezte, ráérünk. Évek mentek el azzal, hogy ki ki a maga képzeletébe, problémáiba menekült, lehetőleg minél távolabb a közös életünk kérdéseitől. Kilépni egy házasságból akkor félelmetesnek tűnt, kockázatosnak, de sokkal félelmetesebb volt, hogy nem lesz módom megélni azt, amire vágyom. Rájöttem, hogy elvált, egyedülálló, újrakezdő nőnek lenni nem félelmetes. Jó érzés volt kilépni a halogatásból, a majd lesz valahogy csapdából, a dolgok majd megoldják magukat állapotból. Nem mondom, hogy könnyű volt, de meglepően gyorsan lett jelentősen könnyebb. Élvezem, hogy már nem sodródom valaki másra várva.” (Lilla, 35)
