Mérő Vera: „Apámnak erősen köze van ahhoz, hogy soha nem okoz gondot felállni - kiállni -, akkor sem, amikor mindenki ülve marad”
A GLAMOUR eredetileg egy interjú készítésére kért fel apámmal, de ilyen formában egyikünknek sem volt komfortos a dolog. Azt találtuk hát ki, hogy nyitunk egy doksit, és elkezdek agyalgatni azon, hogy a bátyámmal hogyan lettünk - vagy nem lettünk nevelve -, és ez hogy működött teljesen másképp, de ugyanolyan jól a két nagyon másmilyen gyerekkel.
Ezeket láttad már?
Apám meg, ha van gondolata, belefirkál (ezt színnel jelöltük), amiből lehet az, hogy a végén ő beszél többet, lehet, hogy vitatkozni fogunk, és előfordulhat az is, hogy nem mond semmit, csak bólogat. Az arányok és a műfaj (amit lehet, hogy most teremtünk) meg, majd kiderülnek menet közben. Íme az eredmény.
Önálló lény születik
Ha arra gondolok, miért lettem független, önálló gondolkodó, és miért irritál annyira például a nemi alapú megkülönböztetés, az első, ami eszembe jut, az az, hogy gyerekként sosem hallottam a következő válaszokat a miért nem szabad kérdésre: „Azért, mert ő fiú!” és „Azért mert te lány vagy!” Ez nem érdem, valahogy meg sem fordult a fejünkben, sem az enyémben, sem Éváéban (Vera anyjáéban), hogy ilyet mondjunk.
Egyik szülőnk sem kívánt mintakövető lenni a szülőségben, mindketten ösztönösen csinálták, és mert őszinte, jó emberek, jól is sikerült nekik a dolog. De mert ez most egy apák napi történet, elsősorban apámról és az ösztönös apaságról szeretnék beszélni. Vagy beszélgetni, ugye ez majd kiderül.
Az egyik nagyon korai emlékem - pont ott ért, a nagyszüleim nyaralójának teraszán, ahol ezeket a sorokat írom -, az, amikor három-négyéves koromban apám felvagdosta nekem az anyósa rántott húsát, majd megkérdezte: „Most több lett belőle?” Filmszerűen emlékszem, hogy zakatol az agyam, ahogy érzem, hogy igazából nem, de azt mondom, igen. Azt hiszem, azért tettem, mert elsősorban megfelelni akartam, ezért nem gondolkodtam.
Ugyan már, honnan tudtad volna, hogy minek akarsz megfelelni, egyáltalán, hogy van minek? Szerintem egyszerűen csak épp a határán voltál annak, amikor a gyerek elkezdi megérteni ezt (magától), és a pszichológia-könyvek szerint ennek valamivel később van amúgy itt az ideje, de hát épp erre voltam kíváncsi. Apám aztán türelmesen elmagyarázta, miért tévedek, pontosabban, segített megérteni, miért. Ez az első emlékem arról, milyen, amikor intellektuálisan beégeted magad, de közben azt is érted, miben tévedtél.
Nem tudom, illetve nem hiszem, hogy ennek feltétlenül pedagógiai célzata lett volna apám részéről, inkább arra tippelnék, hogy akkoriban keveredett az ELTE Kísérleti Pszichológia tanszékére, és ha már kéznél voltam, kipróbálta rajtam, amivel éppen foglalkozott. Persze - végül is, épp megtudtam, hogy Piaget a három lányán keresztül fedezte fel lényegében a teljes fejlődéspszichológiát, ehhez képes ezek ártatlan apró próbálgatások.
Ugyanígy, amikor a meditáció érdekelte, egyszerűen kapóra jött az én autodidakta meditációm hat-nyolcévesen - ami állítása szerint igen szabályszerű meditálás volt. Egyszer, hétéves volt Vera, amikor egy nyári délelőtt lustán ücsörögtünk egy-egy nyugágyban, és egyszerre csak azt kérdezte: Ha arra gondolok, hogy nem gondolok semmire, akkor gondolok valamire?
- élénken emlékszem, mennyire megdöbbentem ezen a kérdésen, főleg, mert én épp akkoriban kezdtem olvasgatni a meditálás pszichológiájáról, erre a kiscsaj ilyet kérdez… mi ez, ha nem a meditáció lényegének értése, miközben én épp csak kezdem kapisgálni?
Később a telepatikus képességem foglalkoztatta ugyanezzel a kíváncsisággal, és azt hiszem, ugyanezért végezte el a standard IQ tesztet - majdnem jól leplezte az eredmények feletti örömét -, és a fene tudja, mennyi mindent csinált tudományos kíváncsiságból a gyerekeivel, mert épp az adott témát kutatta, mi meg pont ott voltunk.
Apa, lánya, partner
Ami viszont elég fontos kísérőjelensége mindennek: ezekben a játékos kísérletekben mindig teljes értékű partnerként tekintett ránk, akik ugyan kicsik, meg keveset láttak még, de a szemlélete szerint abszolút vele egyenrangúak voltak. Rengeteget vitatkozott velünk - és tesszük ezt egymással a mai napig -, amivel nem megtanított gondolkodni, hanem hagyott gondolkodni, sőt, provokálta, hogy gondolkodjunk, ami persze az indirekt tanítás egy formájaként is tekinthető. (Volt ugyanis még egy dolog, amit nem nagyon hallottunk otthon indoklásként: „Azért, mert te gyerek vagy, én pedig felnőtt!” Nyilván tudtuk azért, hogy gyerekek vagyunk, apánk meg felnőtt.)
Azt hiszem, az is az ösztönös, figyelő nevelés terméke, hogy apánk egy nap gondolt egyet, és megtanította alapszinten gózni a bátyámat, aki ezután önjáróan bajnokká nevelte ki magát, illetve önállóan találta meg a mestereit, olyannyira, hogy kamaszként négy évre Japánba költözött az egyikhez, és ehhez gyakorlatilag semmilyen szülői segítséget nem vett igénybe. Engem valószínűleg azért nem tanított meg apánk gózni, mert ránézésre sem voltam egy gós alkat, és főleg, sosem sündörögtem körülöttük, hogy hé, ez engem is érdekelne. Szerintem csak az utóbbi miatt.
Volt persze, hogy nagyon is meg akart tanítani valamit, és lukra futott velem. Például ott tárta szét a karját, amikor matekozott velem, és én már látványosan értettem az anyagot, a legnehezebb példákat megoldottam, de a másnapi dolgozatban elvárt egyszerűbbekkel olyannyira nem tudtam megbirkózni, hogy egyest szereztem, ötös tudással.
Nem cseszett le érte, mivel az ötös tudást a saját szemével látta előző nap. A fejét azért vakargatta erősen. Főleg azért, hogy hogy a fenébe kell ennek a kiscsajnak elmagyarázni, hogy a könnyű feladatokat is meg kell oldani, és azokhoz gyakran több idő és odafigyelés kell, mint a nehezekhez - ez amúgy máig is probléma nekem, nemcsak apaként, tanárként is.
Végül ez a laissez faire nevelés működött, mindketten sikeres, végtelenül független, bátor és elvhű emberek lettünk. Ami ebben érdekes, hogy nem nagyon kaptunk erkölcsi útmutatást. Példamutatást annál inkább. Néhány éve a TED-beszédemet arra fűztem fel, hogy miért éri meg baleknak lenni, és az miért tesz szabaddá. Miért jó stratégia, ha az ember nem játszmázik, nem cselezik és nem akar mindig a lehető legjobban járni, főleg nem más kárára. Hogy valójában éppen ezzel járhatunk a legjobban, mert így marad egyben az integritás, így leszünk megvesztegethetetlenek és megfélemlíthetetlenek.
Nem félünk a hatalomtól!
Ha valamit nem láttam otthon soha, az a betojás a hatalomtól, seggreesés a nem kivívott, hanem elvárt tekintély előtt. Miközben rengeteget hallottunk apánk meghatározó, szemléletformáló tanárairól, Herczeg Jánosról és Gartner Éváról, sőt, Éva élete végéig fontos szereplő volt az én alakulásomban is. Nem hallottam soha olyan történetet, amelyben ők ketten puszta hatalmi szóval tanárkodtak volna. Mégis megkérdőjelezetlen- nem megkérdőjelezhetetlen - tekintélyek voltak.
A fura ebben, hogy ez sem volt távolról sem tudatos sem Éva (Vera anyja, nem a Gartner), sem az én részemről - egyszerűen csak valahogy így volt természetes. Ahogy az is, hogy sose szólítottak minket anyának-apának, mindig Évának és Lacinak. Ezt sem tudatosan csináltuk vagy kértük, csak valahogy nem jött a szánkra, hogy egymást anyának-apának szólítsuk, és amikor ezt átvették a gyerekek is, annyira helyesen mondták, hogy Éva így, Laci úgy, annyira benne volt mindig, hogy közben pontosan tudják, hogy mi vagyunk a szüleik, hogy egyikünknek sem akaródzott ezt leállítani.
Az, hogy mennyire tisztában voltak ezzel együtt a dolgokkal, akkor vált számomra teljesen világossá, amikor egyszer én mentem a Csabáért az oviba. Kifelé menet Csaba mindkét keze tele volt, és azt mondta, apa, nyisd ki az ajtót! Nem szóltam semmit, nem is gondoltam, hogy kellene, bár magamban picit morogtam, mert ez nyilván az ovi beleszólása volt valami olyasmibe, ami nem az ő dolguk. De amikor már kint voltunk, és én nyitva hagytam az ajtót, rám szólt: Laci, csukd is be!
Nem elég csak okosnak lenni!
Apám szemtelen gyerek volt - és az ma is -, így aztán nem javasolta továbbtanulásra az általános iskolai osztályfőnöke. (Azt hiszem, ez az antipedagógus sosem jelezte később sem, hogy ez talán hiba volt.) Akkor apám a minőségi oktatása érdekében - ahogyan aztán a maga idején a bátyám is -, megnyert valami országos matekversenyt, talán az Arany Dánielt. Nem azt, de mindegy, és nem megnyertem, negyedik lettem, igaz, előtte sose láttam ilyesmit.
Ebből a családi anekdotából tanultam meg, hogy ha szemtelen vagy, ha nagy a pofád, nem elég csak okosnak lenni, megkérdőjelezhetetlenül okosnak kell lenni. És hogy egyedül a teljesítmény az, amit nem nagyon lehet megkérdőjelezni, illetve de, azonban olyankor sosem belőlem csinál hülyét az, aki megpróbálja. Na, mióta pont ezt mondom!
Apánk hagyott minket olyanná válni, ami belénk volt kódolva. Illetve, legfeljebb ebben segített, de sosem akart egy benne élő képre formálni. Persze szerencséje is volt, mert két elég tehetséges és főleg, zsigerileg becsületes gyereke lett. Azt nehezen tudom elképzelni, hogyan kezeli, ha mondjuk valamelyikünk jellemhibás. Ha buták lettünk volna, azt szinte biztos, hogy megoldja, de ha nem jó emberek, azzal nem tudom mihez kezd.
Én sem tudom, mindig is mondtam, hogy hálás vagyok az égnek, hogy noha nem én választottam őket (mert Évát igen), két értelmes és gyárilag tisztességes emberrel élhettem vagy 20 évig. Így viszont csak akkor lépett oda keményebben, amikor attól tartott, hogy a lánya elkallódik, de ez nem tartott túl sokáig.
A bátyámmal soha, semmi ilyen gond fel sem merült, az ő előmenetelével nemigen kellett foglalkozni, sőt, az a magánszférája megsértése lett volna. Neki, amióta az eszemet tudom, rendkívül komoly tekintélye volt a családban. Ez amúgy szerintem fontos és árulkodó mozzanat. Egy család, ahol a nyolcéves kisfiúnak tekintélye van. Nekem akkoriban strukturált gondolkodás helyett inkább erős igazságérzetem volt, amit legalább annyira tiszteltek és értékeltek a szüleink, mint a bátyám veleszületett összeszedettségét, és meggyőződésem, hogy minden különbözőségünknél jobban látták bennünk a hasonlóságot: hogy mindkét gyerekben erős a veleszületett iránytű. A feladat annyi, hogy ne csessze el őket senki. Ez sem volt egy kicsit sem tudatos - csak egyszerűen az ilyesmit nem hagyja egy anyatigris (Éva) meg egy zord atya (én, ilyenkor).
Apám szerint talán marhaság, de szerintem mindezeknek erősen köze van ahhoz, hogy soha nem okoz gondot felállni - kiállni -, akkor sem, amikor mindenki ülve marad. Mert hamar megértettem, hogy a bűntudat a legnagyobb büntetés, és hogy amíg az ember tükörbe tud nézni, nincs félnivalója.
Ha szívesen olvasnál még Mérő Verától:
- „Nem félsz, hogy beteg lesz?” - Miért bünteti a társadalom a nőt, ha 40 felett vállal gyereket, és miért nem gáz, ha a férfi elmúlt 80?
- Mérő Vera: „A nővériség annyit jelent, hogy nem használjuk a nőiséget fegyverként egymás ellen”
- „Férficici oké, erotikus tartalom oké, szoptató nő nem oké” - Ez most változhat, de jobb lesz nekünk a felszabadított mellbimbóktól?
