Mikor érdemes beszélni, és mikor nem?

Ahhoz, hogy megérjen bennünk valami új, hogy át tudjuk értékelni a cselekedeteinket, hogy a lehető legtöbbet tanuljuk a tapasztalatainkból, ahhoz idő és csend szükséges. Nem arról van szó, hogy leülsz egy hétre a patakparton, és madárcsicsergés közepette megtalálod az élet értelmét, miközben minden gondod elszáll. Inkább arról, hogy ugyanúgy éled a mindennapjaidat, de figyeled magad, hogy miben változnak a reakcióid és a hozzáállásod.

Egyébként is utálatos, amikor az emberek elveszik egymás örömét, vagy nagyon okosak próbálnak lenni. Gondolom, te is jártál már úgy, hogy a föld felett két méterrel jártál örömödben, majd elújságoltad valakinek mindezt. Ő aztán egy percen belül romba döntött mindent, és ezen röpke idő alatt, mintha matematikusi képességekkel áldotta volna meg az Isten, levezette az összes lehetséges problémát, amelyek keresztezhetik majd a te boldogságodat.

Nem kell azonban megszólalni sem ahhoz, hogy érezzük, a másik ember nem ért minket, vagy nem tudja elfogadni az álláspontunkat. Márpedig törvényszerű, hogy ez megtörténjen, hisz nincs két olyan ember, akik mindig ugyanúgy látnák a világot. Így legjobb barátainkra sem haragudhatunk, ha ők más véleményen vannak.

A fenti javaslat tehát célravezető lehet a mindennapokban is. Ha öröm ér, élvezheted pár napig, utána benned is csillapodni fognak a szélsőséges érzelmek, lehet, hogy te is rálátsz majd a megoldandó részekre. Ha nem, akkor viszont jobban viseled majd az esetleges kritikát.

Ha rossz élmény ér, akkor más a helyzet: nem feltétlenül tanácsolom, hogy rögtön maradj vele egyedül, de ilyenkor is érdemes akár csak rövidebb időszakokra kikapcsolni a külvilágot, és közel engedni a fájdalmat, a szomorúságot. Hogy ennek mi lesz a haszna? Arról a következő részben írok.