„Szeretném, ha nem a hibát, hanem az embert látnánk egymásban” - Molnár Ferenc Caramel a romák helyzetéről mesélt
Több mint húsz éve kísérjük figyelemmel Molnár Ferenc Caramel zenei pályáját és az életét. Azon kevesek egyike, aki a mélyszegénységből kitörve, romaként példamutató karriert futott be, és magánéletében is a hagyományos boldogság híveként él. Szeretetben, családban.
Ezeket láttad már?
Molnár Ferenc Caramel sokak számára példakép – interjúnkban arról kérdeztük, ő mit tart kulcsfontosságúnak a romák társadalmi helyzetének javulását illetően, és mi az, ami szerinte segítene a pozitív változások elindításában.
Fel tudsz idézni egy jó emléket a gyerekkorodból?
Egyik legkorábbi emlékem, ami jó, de közben rossz, az a kukázás édesanyámmal. Törökszentmiklóson, a szeméttelep melletti utcában nőttem fel, sokáig abból éltünk, hogy üvegekre és egyéb hasznosítható tárgyakra vadásztunk a szemétben. Képek, érzések ugranak be, mikor erre gondolok, a mókázásra anyukámmal kettesben, még most is érzem, ahogy fújja a szél a hajamat, nagyon intenzíven fel tudom idézni az emléket. Mindig reménykedtem benne, hogy találok valami játékot, de sosem találtam. Nyílpuskáról álmodoztam, de a gyógyszeresüveg is siker volt, hiszen életben tudtunk maradni az árából. Keserédes emlék. Lehetne nagyon szörnyű, de nagyon sok mindenre megtanított, hogy így indult az életem. Sok probléma közt, rendezetlen családi életben nőttem fel, zűrzavarban, mélyszegénységben.
Akkor a rossz emlékekről inkább ne kérdezzelek?
Ami gyerekkori rossz érzés, az, hogy mindenkinek szép háza volt, csak nekünk nem. Mikor ellátogattam nem roma osztálytársaimhoz, értetlenül néztem, nekik miért ilyen rendezett a kertjük, hogyhogy van fürdőszoba, miért nem veszekednek a szülők? Gyerekként abszolút tudatosult bennem a különbözőség. A rendezett iskolatáska, az új ceruzák, a becsomagolt könyvek, a szép melegítő, mindent irigyeltem, hiszen én ehhez képest három évig jártam két számmal kisebb cipőben, mert nem volt más. Ezt egy gyerek értetlenül éli meg, de valahol felfogtam, hogy ilyen a világ, nekem ezt dobta a gép, akármilyen igazságtalan. Vártam a csodát a társadalomtól, de tudtam, hogy nincs.
Most sincs csoda a társadalomban?
Már abban a gyerekkori világban sem létezett segítségnyújtás, pedig akkor még sokkal összetartóbb volt a társadalom. „Ha az egyik eszik, a másik is eszik”, ez volt a mottó a cigánytelepen. Ez nagyon megváltozott az elmúlt három évtizedben. A mai társadalomban mindenki egyedül találja magát. Nincs bizalom, és ezért nincsenek kis közösségek, kis vállalkozások, mindenki magának próbálja kikaparni a gesztenyét. Eltűnt az összetartozás-érzés. Bizalmatlanság, megbízhatatlanság jellemzi a ma emberét.
Ki segített neked gyerekkorodban?
Nem emlékszem szociális munkásokra. Volt egy irodalomtanárom, aki meglátott bennem valamit, megismertetett a versekkel, költészettel, magyar népi kultúrával, később ezt érezni lehetett a művészetemben.
Példakép vagy más romák számára?
Néha kapok ilyen jellegű üzenetet, hogy az vagyok, de nem érzem magam példaképnek. Sőt elég nagy klisé az életem, egy roma srác, akinek jó hangja van és zenészként sikerült kitörnie… Közhelyes lettem, de valóban a zenélés tesz boldoggá. Kár, hogy másban romaként nem rúgunk labdába!
Néplélek, eleve elrendeltség, beskatulyázottság? Mi teszi olyan nehézzé a változásokat?
Ez egy több évszázados sztori. Kettészakadtság, szegregáltság jellemzi a két kultúrát, magyart és romát. Nem csak lélekben, fizikálisan, érzelmileg és kulturálisan is külön élnek. Két buborék, amibe nem hatolnak át az információk egymástól. De többször hallottam azt, hogy büdös cigány, mint büdös magyar. A romagyűlölet reflexszerű. Olyan egyértelmű, tudod. Megszületett a kisfiunk, „kínai cigány”, „egy dakotával több” és egyéb kommentek érkeztek egy ártatlan újszülöttre. Olyan kultúrában élünk, hogy bárhová fajul a píszí (politikailag korrekt nyelvhasználat – a szerk.), cigányozni mindig szabad lesz, akár komoly hírportálok hasábjain is. Már mindenkit ciki cikizni, csak cigányozni szabad. Nem is tudom, miért beszélek erről, ebből nem lehet győztesen kijönni.
Mi hozna áttörést a közvéleményben?
Egy isteni csoda. Beszélhetünk az oktatásról, a felzárkóztatásról, ötszáz év alatt megoldhatnánk, de mi oldja meg ma, még több diplomás roma? Még több roma énekes? Szeretném, ha a romákról alkotott vélemény holnapra megváltozna, és nem a hibát, hanem az embert látnánk egymásban. Esetleg kezet nyújtanánk a rászorulóknak, akik rosszul szocializálódtak, akik sikertelenek az életben. A politikusok, a szociológusok nem tudják megoldani, hogy meglássuk egymásban a testvért. Beszélhetünk társadalmi kérdésekről, miközben az emberek olyan egyedül vannak, mint a kisujjam. Nem szabad már nagy csodákat várni, a kis csodákat kell észrevenni. Kicsiben, a mikroközösségünkben lehet apró lépéseket tenni. A kicsi emberek kis tetteire kell fókuszálni, ott lehet meglátni a szépséget, a jóságot. Ezekből lehet tanulni.
Milyen a te kis világod?
Van egy családom, gyermekeim, feleségem. A munkámban, a kreativitásban nagyon nagy örömömet lelem. Írni valamit, létrehozni valamit, feltalálni valamit. Kíváncsiság is hajt, a csillagoktól kezdve az emberi sejtek legmélyéig. Jó dolog, hogy az emberekben olthatatlan a tudásszomj. Nekem az is egy csoda, hogy nézek ki a fejemből, hogy milyen szép az a fa vagy a kiskutyánk, vagy a tökéletes gyerekeim. Nem is lehetne szebbet vagy jobbat alkotni.
A boldogság és a keserűség egyszerre érződik a dalaidban. Ez vagy te?
Ez a kettősség. Nem lehet az egyik szemem nyitva, a másik csukva, és ezt a zenében is vissza kell adni. A zenehallgatók ugyan szeretik az infantilisabb dalszövegeket, de azért a dalaim mélysége ellenére is a popkultúrához tartozom. Az egyik legnépszerűbb dalom a Jelenés, ami tényleg a semmiből, egy álomból született meg. Konkrétan felriadtam ebből a rémálomból, és még a dallam is bennem maradt, azonnal papírra vetettem a sorokat, az érzéseket, a dallamot. Második világháborús emlékfoszlányok törtek fel bennem, és nehéz megmagyarázni, miért, hiszen nem hiszek a reinkarnációban. Talán a kollektív tudatunk része az a gyötrelem, ami a dalból kicseng. És nem kell messzire menni, hogy a jelen valóságában is ráleljünk a Jelenés valóságára. Másik népszerű dalom az Elzárt övezet. Ez konkrét céllal íródott; népies szerelmes dalt akartam alkotni. Először a dallam született meg, majd a népdalokra jellemző ritmus és életképek, a refrén pedig popba hajlik. És persze éltették a dalt személyes érzéseim is.
Viszont a kedvenc albumom az Epicentrum, ez szól leginkább rólam, és érdekes, hogy ezt fogadta legkevésbé lelkesen a közönség. A legtöbbet dolgoztunk rajta és a legkevésbé népszerű. Mondjuk elég kritikus kérdéseket feszeget – globalizációt, politikát –, de nagyon én vagyok gondolatiságában. A cél a zenéléssel talán hasonló ahhoz, amit a Megasztárnál éreztem. Nem az a lényeg, hogy sikerüljön, hanem hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek, mert csak így tudok mentálisan egészséges maradni. Az a kudarc, ha nem írhatok dalokat, nem pedig az, ha nem leszek vele sikeres. Az, hogy sikeres lettem, hab a tortán, de az elégedett élet kulcsa az, hogy szeretem nap mint nap, amit csinálok. És hogy boldog vagyok a családommal.
Feleséged félig magyar, félig vietnámi származású. Tervezitek, hogy ellátogattok a távol-keleti országba?
Ha nagyobbak lesznek a gyerekek, mindenképp útra kelünk, bakancslistás tervünk megnézni Vietnámot. Egy-két ázsiai receptet ismerek, meg olykor megünnepeljük a kínai újévet, sőt a szeretleket is tudom vietnámiul, de itt kimerül a tudásom. Végsősoron a magyar hagyományokat követjük, miközben más kultúrák elfogadására neveljük a gyerekeket. Mi ebben hiszünk.
Boldog embernek tartod magad?
Igen. Ha van százszázalékos boldogság, akkor én kilencven és kilencvenöt százalék között boldog vagyok. Amikor ki tudom zárni a világot.
