A nemi erőszakot nem rosszarcú idegen, hanem partner és családtag követi el gyakrabban
Egy fiatal nő, nevezzük Beának, mesélte nekem, hogy lefeküdt közös ismerősünkkel, egy elég magányos, kissé esetlen és abszolút ártalmatlannak tűnő sráccal. Egy idő után már túl hosszúra nyúlt az aktus, és Bea számára a fizikai kényelmetlenség egyre fokozódott. „Hagyd abba, mert” - szólt végül. És akkor ez a fickó, akiről naivan feltételeztük, hogy a légynek sem ártana, közölte, hogy addig ő ugyan abba nem hagyja, amíg el nem ment. Bea, még ha a „nemi erőszak” kifejezést nem is használta, tisztában volt vele, hogy ami történt, az nagyon nem oké.
Ezeket láttad már?
De mi a helyzet a tizenéves lányokkal, kérdeztem magamtól megborzongva. Kaptam is a következő alkalmon: feminista élő könyv voltam (az Élő Könyvtár olyan program, ahol különböző, sztereotípiákkal, illetett kisebbségek tagjaival lehet beszélgetni - akkor még mehettünk iskolákba is), és egy tizenöt év körüli társasággal a #metoo-ra terelődött a szó. „Ha szólsz a fiúnak, hogy fáj, hagyja abba, és ő nem hagyja abba, onnantól nemi erőszakot követ el" - mondtam, mire a lányok döbbenten néztek rám. Sosem tekintettek erre így, de megkönnyebbültek, hogy a rossz érzéseik nem alaptalanok.
Pedig a #metoo jó alkalom lett volna, hogy össztársadalmi szinten tisztázzuk: a nemi erőszak is egy spektrum. Egyik végén található a klasszikus forgatókönyv az éjjel, utcán, elhagyatott helyen, bokorból előugró idegen, rossz arcú, esetleg büntetett előéletű támadóval, és a rúgkapáló, sikoltozó áldozattal. Ez az a típus, amelyet a közvélemény még a leginkább hajlandó nemi erőszakként elismerni – és amelyik a legritkábban fordul elő. A nemi erőszakok túlnyomó többségében az elkövető az áldozat számára ismert, és a környezet előtt köztiszteletnek örvendő, vagy legalábbis gyanútól nem övezett személy - nagyon gyakran az áldozat partnere, rokona vagy házastársa. A helyszín beltér, például egy magánlakás, az áldozat pedig sokszor – az őt ért sokk, és/vagy megfélemlítés hatására - ledermed, lefagy, így nem tud aktívan és hangosan ellenkezni. Ezt felismerve alakította át egyre több ország a vonatkozó törvényében a nemi erőszak definícióját olyan aktussá, amelybe az áldozat nem egyezett bele. A spektrum másik végén ezek a közvélemény szemében kevésbé hihető esetek állnak - melyek azonban nem kevésbé traumatizálók.
A kicsikart szex és a szürke zóna
A spektrum az úgynevezett szürke zónában folytatódik: itt az „erőszaknál kevesebb, rossz szexnél több” esetek találhatók. Ezekben az esetekben nem az egyik fél agressziója, hanem a hiányos-félresiklott kommunikáció, illetve a nemiszerep-szocializáció káros következményei miatt nem valósul meg szex közben a kölcsönösség és az egyenrangúság. A másik félnek nem jó, ami és ahogy történik, de fél jelezni, és inkább igyekszik túlesni a dolgon – amit a másik jól ki is használ.
Ha tovább megyünk a köztes mezsgyén a beleegyezéses, kölcsönös szex felé, akkor a „kicsikart szexet” és az „udvariassági szexet” találjuk (utóbbi kifejezést egy belevaló barátnőmtől hallottam, majd lefordultam a székről...). Ezek olyan aktusok, melyekbe a vonakodó fél „papíron” beleegyezik, de azért tesz így, mert ez a döntés kevesebb konfliktussal jár számára, mint amennyivel az ellenkezés, illetve visszafordulás járna.
„De hát a férfiak nem gondolatolvasók!” - szoktam kapni a reklamációkat, ha erről (főleg, ha a szürke zónás esetekről) beszélek. Nem kell gondolatolvasónak lenni, erre találták ki a kommunikációt, melynek a verbális és nem verbális jelzések egyaránt részei. Álságos kifogás, hogy a partner semmit nem mondott – nagyon nem mindegy, hogy a közeledésre feküdt, mint egy darab fa, és bámulta a plafont, vagy a fulladásig csókolt és elhajította a bugyiját. A különbségre csak az nem figyel, aki nem akar. A beleegyezés lelkes.
Az igened után sem tehetnek akármit a testeddel
Mások azzal szoktak gúnyolódni, hogy aktus előtt szerződést fognak aláíratni a nővel (vagy szülőként erre biztatják majd a fiukat). A rossz hírem az, hogy egy ilyen szerződés nem érne semmit: a beleegyezés ugyanis nem azt jelenti, hogy az igen után azt csinálsz a másik testével, amit csak akarsz, és nem kell rá tekintettel lenned. A beleegyezésen alapuló szex során folyamatosan oda kell figyelni egymásra. Ez nem rontja, hanem javítja a szex minőségét - ha már annyira a hangulatot féltjük, hát annak az erőszaknál aligha árt bármi jobban.
A beleegyezés ugyanis visszafordítható: aktus közben is meggondolhatja magát bármelyik fél, akkor is, ha eredetileg beleegyezett. Felléphet fájdalom, kellemetlenség, PTSD-s embereknél emlékbetörés - de az újabb rossz hírem az, hogy indokolni sem kötelező (ahogy azt sem, hogy miért utasítjuk vissza valakinek a közeledését, vagy éppen miért fogadjuk el). Akármilyen kellemetlen is felajzott állapotban megszakítani a már megkezdett aktust, a nem az minden körülmények között nem.
A heteroszexuális kapcsolatokban a nők sokszor úgy gondolnak a szexre, mint ami megtörténik velük. Megtörtént - sokszor ezzel a kifejezéssel újságolják el a lányok egymásnak, hogy elvesztették a szüzességüket, vagy egy új kapcsolatban először feküdtek le a partnerükkel. A férfi-nő szexet, főleg a kapcsolatok elején, nagyon sokszor a nemi sztereotípiák határozzák meg: a férfi irányít, a nő meg követ, és jobb esetben élvezi a történteket. Pedig kommunikálni azért is fontos, mert a beleegyezés további ismérve, hogy egyértelmű: a tiltakozás hiánya, a hallgatás önmagában nem beleegyezés.
