A plasztikafüggőség pszichológiája sokkal félelmetesebb, mint gondolnád
Egy kis botox, némi hialuron, vagy csak egy-két metszés, és már magabiztosabban nézhetünk a tükörbe, gondolnánk. Mi a plasztikázás csapdája, és mégis miért szoknak rá annyian a túlzott töltésekre?
Ezeket láttad már?
A különböző plasztikai beavatkozások, mint a szájnagyobbítás, a botox vagy a lifting eljárások, manapság abszolút beépültek a köztudatba, egyre többen élnek ezekkel a lehetőségekkel. Ez alapvetően nem is lenne probléma, ha mindenki tudná, hol a határ. Sajnos azonban egyre gyakrabban találkozhatunk abnormális méretű ajkakkal, tükörsimára feszített arcbőrrel, vagy a mimikai ráncok teljes megszűnésével.
„A több jobb” elve
Ha nem vagyunk megelégedve valamilyen adottságunkkal, szakemberhez fordulunk. Egy megbízható orvos vagy szépészeti eljárásokkal foglalkozó szakember felméri az adottságainkat, tanácsot ad, és szükséges mértékben „feljavítja” a kérdéses területet. Jobb esetben ez egy természetes eredményhez vezet (teltebb ajkak, kevesebb ránc). A változás okozta öröm és elégedettség visszaigazolásként hat ránk, hogy jó döntést hoztunk, és boldogan éljük tovább a mindnapjainkat. Ez a felhőtlenség azonban könnyen elfakul, az arcképünk a tükörben ismét megszokottá válik, így ahhoz a módszerhez fordulunk, ami múltkor már segített... Jöhet az újabb adag, attól függetlenül, hogy a hatóanyag felszívódott-e már, szükséges lenne-e a pótlás.
Stefanovits Nóra klinikai szakpszichológus-jelölt így fogalmaz a jelenségről: „Az első plasztikai műtétre a páciensek általában hosszú időt, akár évekig készülnek. Régóta elégedetlenek bizonyos testrészeikkel, sokat fantáziálnak arról, hogyan éreznék magukat a műtét után. A pácienseken általában azt látom, hogy elképzelnek maguknak egy ideális ént (nagyobb mellel, ránctalan bőrrel - az elvárások az aktuális szépségideálhoz igazodnak), és azt gondolják, ha ez megvalósul, ahhoz bizonyos érzelmi élmények is kapcsolódni fognak: magabiztosak lesznek, nem szoronganak majd annyit, boldogok lesznek.
Amikor a beavatkozás megtörténik, és meglátják az új önmagukat, eufóriát és elégedettséget élhetnek át, hiszen megszabadulnak önmaguk rossznak tartott részeitől. Ez az élmény azonban ideiglenes, mivel a probléma - az elégedetlenség, önbizalomhiány - mélyebb gyökerű, és ahogy a túlzott alkoholfogyasztás után, úgy a műtét után is jön a kijózanodás állapota. A páciens azonban ezután is keresni fogja ezt a mámorító érzést, és tudja is, hogyan fogja tudni a legkönnyebben, leghatékonyabban elérni: csak kés alá kell feküdni újra." - meséli a szakértő.
Mi az etalon és kit másolunk?
Könnyebb sorvezető mentén élni, és ez nincs másképp a szépészetben sem. Kiválasztunk egy célt, egy ideált, és ahhoz hasonlatossá szeretnénk válni. Napjainkban azonban annyi hatás ér bennünket, hogy elsősorban azok ragadják meg a figyelmet, amik kitűnnek, harsányabbak, mint mások, ezért nem a természetes és normális fogja elsődlegesen vonzani a tekintetünket. Ezeket a hatásokat szupernormális stimulusnak nevezzük, olyan ingereknek, amelyek sokkal intenzívebb hatást váltanak ki, de még a normális válaszreakciókat vonzzák. A pávák például így szereznek párt: az ékesebb tollazatú egyed fog könnyebben elkelni. Ugyanerre az elvre alapszik a plasztikai beavatkozások mögött rejlő pszichológia is.
Mit mond ez rólunk?
A probléma sok esetben sokkal mélyebb rétegekben keresendő. „A legtöbb plasztikai műtét-függőre igaz, hogy rendkívül sérülékeny önértékelésről beszélhetünk az esetükben, melyben irreálisan nagy hangsúlyt kap a kinézet, ezen kívül a plasztikai műtét-függők mintegy egynegyede testdiszmorfiás zavarral is küzd. Ez azt jelenti, hogy alapvetően elégedetlenek a kinézetükkel, csúnyának látják magukat, és rendkívül sokat foglalkoznak ezekkel a vélt hibákkal, melyek mások számára nem észrevehetőek vagy enyhének tűnnek. Ez hatalmas szorongást okoz bennük, és különböző megnyugtató tevékenységeket is végeznek azért, hogy ezeket a rossz érzéseket enyhítsék. A műtét pedig szorongáscsökkentésként és önbizalomerősítésként működik. A veszélye az, hogy ez a megerősödés általában pusztán ideiglenes." – mondja a szakértő. Ha pedig folyamatosan ugyanarra a pontra fókuszálunk, legyen az egy decensebb dekoltázs vagy vékonyabb ajak, a megoldásnak minden más módját kizárjuk, az összképet pedig teljesen háttérbe szorítjuk. Olyan ez, mintha egy sötét lakásba egyre nagyobb ablakokat tennénk be ahelyett, hogy eszünkbe jutna, hogy a szürke falakat fehérre fessük, vagy vegyünk néhány lámpát.
Mi a megoldás?
Senkit nem szeretnénk lebeszélni az efféle beavatkozásokról, csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy célszerű a realitás talaján maradni az egészségünk érdekében. Érdemes átgondoltam cselekedni, vagy külső tanácsot kérni. A szakértőnk is erre bíztat: „A páciensek általában érzik, hogy valami nem stimmel azzal, hogy sokszor nem tudnak leállni fájdalmas és megerőltető beavatkozásokról. Mivel a plasztikai műtét-függőség egy mélyebb nehézségre adott reakció, fontos látni, mi a valódi probléma. Azt is érdemes tudatosítani, mennyi időt töltenek a kinézetükön való aggódással, mennyi energiát vesz el tőlük ez. A környezet véleményét sem árt kikérni, hogy a páciens szorongásai, önmagáról alkotott képe összhangban áll-e azzal, ahogy mások látják őt. Ha testdiszmorfiás zavar áll a háttérben, akkor elsődlegesen azt a problémát kell orvosolni, ehhez pedig a pszichoterápia tud érdemi segítséget nyújtani. "
