„Kijelentem, hogy átestem abortuszon” - Amikor érinthetetlennek tűnő nők is felvállalják a történetüket
Időről időre újra bizonyítják a felmérések, hogy a magyarok többsége támogatja az abortuszhoz való jogot. De vajon hányan mernék a nyilvánosság előtt felvállalni, hogy ők személy szerint éltek is ezzel a jogukkal? A francia nők tömegesen megtették - méghozzá ötven évvel ezelőtt!
Ezeket láttad már?
Magyarországon a Ratkó Anna nevével fémjelzett teljes abortusztilalom 1950-től 1956-ig tartott (előtte, hivatalosan egy 1933-as kúriai döntvénytől számítva, orvosi indokkal, illetve nemi erőszakot követően egyes esetekben engedélyezték). Mindössze néhány év volt a „Ratkó-korszak”, de kitörölhetetlenül beívódott a köztudatba. Valószínűleg részben ennek is köszönhető napjainkban a terhességmegszakítási jog magas támogatottsága: vajmi kevesen vágynak újra olyan korra, ahol „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség”.
Ehhez képest több nyugat-európai országban egészen a hetvenes évekig törvény tiltotta az abortuszt – sok esetben a fogamzásgátlással (!) együtt. Az illegális terhességmegszakítások, melyeket gyakran kontárok végeztek, rengeteg nő életét vagy egészségét vették el. A tarthatatlan állapotot megelégelve francia nők egy csoportja merész lépésre szánta el magát. Ahogy a Szilaj szabadság - Egy lázadó ügyvédnő harcai c. könyvben olvashatjuk (Annick Cojean - Gisèle Halimi, ford. Pataki Pál, Napvilág Kiadó, 2022), egy nyilatkozatot tettek közzé a Nouvel Observateur c. lap 1971. ápr. 5-i számában. A szöveg így szólt:
„Franciaországban minden évben egymillió nő esik át abortuszon. Veszélyes körülmények között végeztetik el, mivel ezt csak illegálisan tehetik, holott ez a műtét orvosi felügyelet mellett igen egyszerű. E nők millióiról senki nem beszél. Kijelentem, hogy közéjük tartozom. Kijelentem, hogy átestem abortuszon. Ahogy szabad hozzáférést követelünk a fogamzásgátló eszközökhöz, úgy követeljük a szabad abortuszt is!”
A nyilatkozatot 343 nő írta alá, ezért „a 343-ak manifesztuma” néven vonult a történelembe. Időnként tévesen a „343 ribanc manifesztumaként” hivatkoznak rá, ugyanis a Charlie Hebdo szatirikus lap azzal a szöveggel hozta le a hírt, hogy „Ki ejtette teherbe a 343 ribancot?” Ezzel a férfi politikusok képmutatására akartak rávilágítani, akik a magánéletükben önmagukkal kivételt tesznek és abortuszra küldik a partnerüket (és arra, hogy az abortuszért csak a nőt illeti a megbélyegzés), de keveseknek ment át a szerencsétlenül megfogalmazott üzenet.
Ismert nők is felvállalták
Hétköznapi nők mellett a kultúra, a közélet és a művészet ünnepelt, így „érinthetetlennek” számító alakjai is a nevüket adták a polgári engedetlenségi akcióhoz. Felvállalta abortuszát többek közt Catherine Deneuve színésznő, Marguerite Duras író, Sonia Rykiel divattervező, Agnès Varda fimrendező, Monique Wittig filozófus és Christine Delphy szociológus. Csatlakoztak olyan nők is, akik valójában nem is estek át abortuszon, de fontosnak tartották a tilalom eltörlését, és a fogamzásgátláshoz, valamint a szexedukációhoz való hozzáférést.
„Egy nő nem lehet a saját testének és a biológiai sorsszerűségnek a rabszolgájává. A teste az övé” – kommentálta az akciót Gisèle Halimi ügyvéd. Ő maga is aláírta a nyilatkozatot, noha ettől óva intették, nehogy a foglakozása miatt külön szankciók érjék. Később valóban megrovást kapott a francia ügyvédi kamara elnökétől, de a gyakorlatban ez semmit nem jelentett a pályájára nézve. Annál több vesztenivalója volt az ismeretlen aláíróknak: többen közülük elvesztették a munkájukat, vagy egyéb atrocitást szenvedtek el. Halimi és munkatársai ezért megalapították a Choisir la cause des femmes (Válaszd a nők ügyét) egyesületet, mely ingyenes jogsegélyt nyújtott a károsultaknak, és folytatta a kampányt.
Nem kellett sokat várni, hogy a nagy visszhangot kiváltó akció másokat is inspiráljon: 1971. június 6-án 374 német nő állt ki hasonlóképpen a nyugat-német Stern magazinban a legális és biztonságos abortuszhoz való hozzáférésért. Köztük volt számos híresség, például Romy Schneider színésznő. Az ottani kampányt Alice Schwarzer feminista újságíró, lapszerkesztő vezette, és ő maga is aláírta a nyilatkozatot – Halimihez hasonlóan pusztán elvből és szolidaritásból.
Egyik országban sem maradt el az eredmény: Franciaországban 1975-ben fogadták el az úgynevezett Veil-törvényt, mely legalizálta a terhességmegszakítást (noha a költségeket az érintettre terhelte), az NSZK pedig egy évvel később enyhített valamelyest az addigi szigoron. (Az NDK-ban 1971-ben legalizálták az abortuszt.) Érdekesség, hogy Németország csak idén (!) törölte el hivatalosan azt a törvényt, mely szerint az orvos nem „reklámozhatja” az abortuszt: az objektív tájékoztatás most már formálisan sem büntethető.
Miután a már megszerzett jogokat el is lehet veszíteni, a közelmúltban az amerikai nők hasonló eszközhöz folyamodtak, csak most már nem a nyomtatott sajtó, hanem az internet és a közösségi média segítségével. A #ShoutYourAbortion és a #YouKnowMe hashtageket így már tízezrek használták, hogy elmondják történetüket, és megszüntessék az abortusz körüli stigmát.
Magyarországon vajon össze lehetne hozni egy hasonló akciót? Még én is, aki pedig napi szinten foglalkozom nőjogokkal és számos nő mondja el vagy írja meg nekem a történetét, alig ismerek olyanokat, akikről tudom, hogy abortuszon estek át. Még nagyobb tabunak látom, mint például a szintén előszeretettel szőnyeg alá söpört családon belüli vagy nemi erőszakot. „Ha bajba kerültél, intézd el, de ne beszélj róla” - ez a hazai mentalitás. Attól tartok, hamarosan ideje lesz ezen változtatni. Ki fogja elkezdeni?
