Amikor november 12-én 11 óra körül megláttam a videót a Magyar Női Alap chatjében, azt hittem, egy AI-generált Magyar Péter jelenti be átfogó nőjogi intézkedéscsomag részeként az Isztambuli Egyezmény ratifikációját. Már el is kezdtem volna pufogni, hogy ki szórakozik ilyen anyag készítésével, amikor kattintottam, és a link valóban a miniszterelnök közösségi oldalára mutatott. Nehéz megfogalmazni, amit éreztem. Örömöt, persze, de zavarodottságot is. Szürreális, ha az ember, nagyon sokakkal együtt, tizennégy évig küzd valamiért, ami teljesen reménytelennek tűnik, és aztán szinte a legvalószínűtlenebb pillanatban mégis megtörténik.
Hogy miért pont így, és miért pont most, szinte nem is számít. Ezek a nőjogi intézkedések, ha valósággá válnak, jelentősen változtatni fognak a magyar nők életén, egyben közelebb visznek minket egy igazságosabb, demokratikusabb társadalomhoz.
Meggyőződésem, hogy ma a nemek közti egyenlőség legfőbb akadálya a nők elleni erőszak büntetlensége, mely fizikailag, lelkileg, anyagilag tönkreteszi az áldozatokat, egyben, felbátorítva az elkövetőket, rontja a társadalmi morált is. Természetes pszichológiai jelenség (az igazságos világba vetett hit), hogy sokan azt hiszik, őket ez nem érinti, de az állam azzal, hogy nem védi meg az áldozatokat, valójában minden nő értékéről üzen. Mint ahogy az előző miniszterelnök által felböfögött „nőügyekkel nem foglalkozom” is világossá tette:
mi, nők, olyannyira nem számítunk, hogy még egy nagykövetet is le lehet bulvárszintre süllyeszteni. Ennek most vége.
Pontosabban, vége lehet, mert egy egyezmény akkor ér valamit, ha be is tartják.
Nőjogi egyezmény eddig is érvényben volt Magyarországon az 1982. évi 10. tv. erejű rendelet révén, mely az ENSZ egyezménye a nők elleni diszkrimináció minden formájának felszámolásáról (CEDAW, kiejtve „szidó”). Ehhez az egyezményhez időszakos beszámolási kötelezettség is tartozik, melynek alapján az ország ajánlásokat kap. Mivel azonban a lakosság nagyobb része minderről nem tudott, a politikai vezetésnek nem kellett számonkéréstől tartania.
Az Isztambuli Egyezménnyel már más a helyzet, mert az — hála többek közt az előző kormány lejárató kampányának — ismertebbé vált. Így (ha netán bárkinek ilyen szándékai lennének) nem lesz olyan könnyű elsumákolni. Az egyezmény ratifikációja és a rendelkezéseinek tényleges végrehajtásához szükséges jogszabályi és intézményi változtatások azonban időt igényelnek, ezért pozitív, hogy a kormány addig is több elemére külön figyelmet fordít.
- A távoltartás kilátásba helyezett szigorítása üdvözlendő lépés, tekintve, hogy jelenleg a hatóságok sok esetben megtagadják az elrendelését, továbbá ha el is rendelik, hatálya alatt is történnek súlyos testi sértések és gyilkosságok. Előremutató lenne a távoltartás nyomkövetővel történő gyakorlati kikényszerítése.
- Rendkívül előremutató — egyben validálja az áldozatok megélését, így hozzájárul emberi méltóságuk visszaadásához —, hogy a szexuális erőszak jogszabályi definíciója a tervek szerint az önkéntes (zsarolástól, manipulációtól mentes) beleegyezés hiányán fog alapulni. Megfélemlítve sok áldozat „lefagy”, azaz nem képes üvöltve, rúgkapálva tiltakozni – ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy nem erőszak történt.
- Az intim felvételekkel való visszaélés (vagy bosszúpornó) a nők elleni erőszak viszonylag új, és különösen pusztító formája, ezért helyes, hogy a döntéshozók kiemelt figyelmet fordítanak rá. Az Isztambuli Egyezmény 2011-ben elfogadott szövegében ez konkrétan még nem szerepel, az egyezmény betartását felügyelő GREVIO bizottság 2021-es ajánlása azonban, reagálva a társadalmi változásokra, egyértelműsíti, hogy az egyezmény digitális erőszakra is alkalmazandó.
- Szintén pozitív a kapcsolati erőszak áldozatai számára kilátásba helyezett különleges bánásmód. Eddig ugyanis az áldozatok túl sokszor tapasztaltak ún. másodlagos viktimizációt (intézményi árulást), amikor a hatóságok dolgozói segítség helyett megszégyenítették őket, vagy nem hittek nekik.
A bejelentés az Isztambuli Egyezmény ratifikációja mellett a nők reprodukciós jogai terén is fontos változásokat helyezett kilátásba.
Magyar Péter miniszterelnök bejelentette, hogy kezdeményezik az Isztambuli Egyezmény ratifikációját
Előremutató a menstruációs szegénység ellen vállalt küzdelem — ez már a Tisza (nőügyi szempontból egyébként elég sovány) hivatalos programjában is szerepelt. Vannak, akik nem értik, miért szükséges a menstruációs szegénységet az általában vett szegénységtől elkülönítve is kezelni. Ennek oka egyrészt, hogy ha a szűkös családi költségvetésből éppen a menstruációs termékekre nem jut pénz, az fiatal lányok esetében iskolából való kimaradáshoz is vezethet. Másrészt, a menstruációs szegénységben érintettek sokszor olyan családi, közösségi háttérből jönnek, ahol maga a havi vérzés is tabu, így fokozott szégyen kapcsolódik hozzá.
Az esemény utáni tabletta (sürgősségi fogamzásgátló) vénykötelességének eltörlése — mely hazánk kivételével mára az EU összes tagállamában megvalósult — a nőszervezetek régi követelése. Az esemény utáni tabletta a petesejt megtermékenyülését, illetve beágyazódást, azaz a terhesség létrejöttét akadályozza meg. Nem azonos az abortusztablettával, már létrejött terhesség megszakítására nem is alkalmas. Felesleges a könnyebb hozzáférhetőségétől tartani, ugyanis olyannak, akinek nincs rá szüksége, semmi oka beszerezni és bevenni (ráadásul nem is olcsó). Egyébként sem az a terv, hogy a drogériában lehessen leemelni a polcról — patikában lehetne beszerezni, ahol az esetleges kérdésekre a gyógyszerész tud válaszolni.
Vannak, akik attól tartanak, hogy ezek után 14 éves lányok nyakra-főre fogják szedni az esemény utáni tablettát. Ezek az aggódó hangok általában azoknak a táborából érkeznek, akik 2013 nyarán az egyébként is alacsony (14 évnél megállapított) beleegyezési korhatárt még lejjebb szállították: 12 évre (!), amennyiben a másik fél 18 éven aluli.
Az esemény utáni tabletta csak alkalomszerű használatra való, rendszeres célra más módszert kell választani. Azt, hogy a fiatalok ezzel is tisztában legyenek, elsősorban átfogó szexedukációval lehet biztosítani — a mostani bejelentésben erről nem volt szó, de ideje lenne ezt bevezetni az iskolákban. Az átfogó szexedukáció, és benne a fogamzásgátlás módszereiről való tudásátadás a szexuális aktivitás megkezdésének idejét nem hozza előbbre.
Sokaknak felszaladt a szemöldöke, amiért a tervben a szívhangrendeletnek csak a módosítása, nem pedig eltörlése szerepel. Ez is előrelépést jelent ugyan, mert a nőnek legalább van lehetősége nemet mondani.
Nem áll rendelkezésre meggyőző bizonyíték arra, hogy a szívhangrendelet csökkentette volna az abortuszok számát: a csekély csökkenés egy régebb óta tartó tendencia része. Arról sincs adat, hogy a „szívhang” meghallgatásának hatására hány abortuszt kérő nő gondolta meg magát. Összességében nagyon alacsony azok aránya, akik kérelmezik az abortuszt, majd a (hazánkban nem éppen egyszerű) folyamat során elállnak tőle, és az ő esetükben sem tudható, hogy ez minek a hatására történt. (Ráadásul vannak köztük olyanok is, akik elvégeztették a beavatkozást, csak végül külföldön.)
Mérő Vera: a kormányzat érti, hogy a nőpolitika komplex, minden területet átszövő ügy
A szívhangrendelet tehát hatástalan, ráadásul szakmailag is félrevezető elnevezést használ: a terhesség korai szakaszában az ultrahangvizsgálat még nem egy teljesen kifejlődött szív dobogását mutatja ki, hanem a fejlődő embrionális szív ritmikus összehúzódásait. Az ezekből származó ultrahangos jeleket a megfelelő készülék hangként is képes megjeleníteni.
A szívhangrendeletnek a nők vegzálásán kívül értelme nincs.
Aki szeretne abortuszt végeztetni, az ennek hatására nem fog elállni a szándékától. Aki pedig valójában nem szeretne, de a helyzetét racionálisan mérlegelve döntött a terhesség megszakítása mellett, annak a körülményeit (pl. szegénység, túl fiatal életkor, nehézség a meglevő gyerekek ellátásában, a felelősséget elutasító partner stb.) a „szívhang” nem fogja megváltoztatni. Meghallgattatása ilyen esetben kifejezett kegyetlenség, lelki bántalmazás. Felesleges a nőket infantilizálni: a nők képesek eldönteni, hogy az adott helyzetüket mérlegelve mit akarnak. A védőnői tanácsadást is választhatóvá kellene tenni.
A várandós nők támogatásának részleteiről egyelőre nem sokat tudunk, de érdemes lenne fontolóra venni a szülészeti erőszak elleni fellépést. Mindent összevetve a kilátásba helyezett intézkedéscsomaggal elégedettek lehetünk. A megvalósítás a szükséges anyagi és emberi erőforrások hozzárendelésével, és a szakmai civil szervezetek bevonásával lenne igazán hatásos — bízzunk benne, hogy a következő lépések ezek figyelembevételével fognak történni.

