„Mindig tudtam újrakezdeni” - interjú Bogyay Katalinnal, az ENSZ Társaságok Világszövetségének új elnökével

Bogyay Katalint idén augusztusban az ENSZ Társaságok Világszövetségének elnökévé választották
Fotó: Burger Barna
2026. november 11.
Szöveg:
Rozs Franciska
Újságíró
MegosztásKüldés Messengeren

A nyolcvanas évek végén televíziós újságíróként ismerte meg a magyar közönség, a világ azonban már kiemelkedő diplomataként jegyzi a nevét. Gyermekkori kíváncsisága nem múlt el, sőt, életformájává vált Bogyay Katalinnak, akit idén augusztusban az ENSZ Társaságok Világszövetségének elnökévé választottak. Interjúnkban a világot formáló párbeszéd erejéről, önmegvalósításról és arról mesél, miért nem szabad nőként másokra bíznunk saját életünk irányítását.

Elvből nem tűri a „nő létére” klisét, felfelé ívelő pályaíve pedig meg is fricskázza azt. A világ diplomáciai színpadján eltöltött évtizedek alatt nemcsak önmagához maradt hű, hanem ahhoz a meggyőződéséhez is, miszerint a valódi eredmények mögött komoly önismeret és erőteljesen meghúzott határok állnak.

Néhány hete választották meg az ENSZ Társaságok Világszövetsége, a WFUNA elnökének. Mi volt az első gondolata, amikor kiderült a megbízatása? A megtiszteltetést vagy a felelősség súlyát érezte?

2021-ben jöttem haza New Yorkból, ahol az azt megelőző hat évben Magyarország tizenötödik, állandó ENSZ-képviselőjeként dolgoztam, előtte pedig hat évig hazánk UNESCO nagyköveteként tevékenykedtem Párizsban. Hazatérésem után a magyar ENSZ Társaság elnökévé választottak. Miután ismerte a Világszövetség az életpályámat, tavasszal felkerestek és jelezték, hogy idén augusztusban lesz a tisztújítás, és nagyon szeretnék, ha elgondolkodnék az elnöki poszton.

Először azt válaszoltam, hogy már nem terveztem új feladatokat elvállalni, hiszen annyi mindent csináltam az életemben – és most is elég sok feladatom van –, mégis miért szeretnék, hogy én legyek az elnök? (Nevet.) Azt válaszolták, azért, mert olyan nagynevű diplomatára lenne szükség, aki jól ismeri az ENSZ működését, és akit jól ismernek az ENSZ világában, az ismeretség tehát kölcsönös. Az eddigiek alapján tudták jól, milyen ügyeket emelnék fókuszba: az esélyegyenlőség, a nőjogok, az oktatás és a fiatalok szerepének erősítése, a párbeszéd előtérbe állítása egyértelműen a lista tetején szerepelnek. Továbbá olyasvalakit szerettek volna, aki széles körű reputációval rendelkezik a világban, ezáltal növelve a világszervezet láthatóságát.

Látni kell, hogy az ENSZ körül ma rengeteg negatív kritika kering a civil társadalomban is. Az ENSZ Társaságok Világszövetsége (WFUNA) eredetileg azzal a céllal jött létre 1946-ban (azaz egy évvel az ENSZ megalakulását követően), hogy megértesse az emberekkel, mit csinál az ENSZ. Hogy hidat építsen a civil szféra és az ENSZ között, bevonzza az embereket az ENSZ gondolkodásába, értékrendjébe, ethoszába és információkat osszon meg arról, hogyan működik a szervezet. (Ezért a világ legnagyobb globális civil szervezete, amely az ENSZ támogatására jött létre.) Az ENSZ ugyanis alapvetően egy zárt világ; nagyon nehéz megérteni a céljait és működését azoknak, akik nem dolgoznak benne.

Szabó T. Anna új mesekönyve segít a gyerekeknek megismerni a testüket és a testi határaikat

Szabó T. Anna új mesekönyve segít a gyerekeknek megismerni a testüket és a testi határaikat

A tavaszi felkérést követően beszéltem a magyar ENSZ Társaság elnökségi tagjaival, akik biztosítottak a támogatásukról, egyúttal örömüket fejezték ki a megválasztásomat illetően, hiszen ez óriási elismerés a magyar diplomáciának. Bár rajtam kívül voltak még más indulók is, mire Genfbe értünk, addigra csak én maradtam. Mindenki visszalépett, amikor megtudták, hogy én is „az indulók között vagyok”. Úgy gondolták, nem szeretnének velem versenyezni. (Nevet.) Természetesen nagyon megtisztelő, hogy megint rám gondolt a világ!

A közgyűlés mottója „a multilateralizmus visszaszerzése”. Tudván, hogy Ön diplomataként a multilateralizmus elkötelezett híve, érdekelne, hogy látja, mitől kell ma „visszaszerezni” azt?

Amikor 1945-ben – a második világháború „parazsán” – létrejött az ENSZ, a legfőbb célkitűzése a nemzetközi béke védelme volt. Az alapgondolat szerint a (kezdetben 51) tagországnak együtt kellett dolgozni és döntéseket hozni, köztük azoknak is, akik ellentétben állnak egymással. Mindezt úgy, hogy kölcsönösen meghallgatják egymást, odafigyelnek a másikra, és ilyen módon döntenek a béke, biztonság, fejlődés és emberi jogokat illetően.

Ahogy említettem, rengetegen támadják ma a szervezetet, miszerint az lassú, körülményes a működése stb. Sokak szerint inkább regionális szervezetek tudnák orvosolni a 21. századi problémákat. Bár természetes, hogy minden tagországnak más az érdeke, és egy nagykövetnek az a feladata, hogy a saját országának érdekeit képviselje, kell látni a nagy egészet. Hogy az mégis mitől tud működni. Lehet vitatkozni az ENSZ gondolatiságával, ugyanakkor tény, hogy jelenleg ez az egyetlen olyan világszervezet ezen a bolygón, ahol a közgyűlésben minden ország egy szavazattal bír, legyen bármilyen kicsi, nagy, erős vagy épp gyenge. Mindenki együtt ül az asztalnál és arra próbálnak megoldást találni, hogy – valamilyen módon – megmentsük a Földet és egy békés világot teremtsünk és hagyjunk hátra a gyermekeinknek.

Fátyol Hermina: „Nem a produkció nagysága számít, hanem a jó közösség, az alkotás öröme”

Fátyol Hermina: „Nem a produkció nagysága számít, hanem a jó közösség, az alkotás öröme”

Tény, hogy a világ változásával együtt az ENSZ-nek is változnia kell. Egyre több a globális konfliktus, ugyanakkor hiszem, hogy azokat nem úgy kell orvosolni, hogy elkezdünk lőni egymásra. Állandó tárgyalásokra, megállapodásokra, kompromisszumkötésre van szükség, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. Ez a multilateralizmus lényege. A világ egy óriási, csodálatos varázsdoboz, benne izgalmas, különleges helyzetekkel, emberekkel, kultúrákkal. Megértem, hogy vannak emberek, akik ezt nem szeretik, esetleg félnek tőle, engem azonban kiskorom óta vonz és inspirál ez a fajta sokszínűség.

Ezt a fajta vonzalmat a személyiségének vagy a neveltetésének tudja be inkább?

Egyrészt mindenkinek az életét meghatározza, hova születik. Én egy dunántúli – akkor még – faluban nőttem fel, Móron. Ez egy alapvetően sváb falu volt akkoriban, de szlovákok, szerbek, cigányok, zsidók, katolikusok és reformátusok közösen lakták. A nemzetiségek különböző ruhákat is hordtak, más nyelveken beszéltek; én mindezt nagyon élveztem, engem a kultúrák sokszínűsége inspirál! Gyerekként gyakran meginterjúvoltam őket az utcán, mindenkivel beszélgettem. Ösztönösen kíváncsi voltam az emberekre, ezért is lettem újságíró, aztán diplomata. Esetemben e két pálya hasonló tőről fakad!

Másrészt a neveltetésem jól felkészített a közszolgálatra. Rendkívül bölcs szüleim voltak! Édesapám legendás orvos volt. Az emberek gyógyítására esküdött fel, számára az orvoslás hivatás volt, nem munka. Édesanyám egészségügyi asszisztensként segítette apám mindennapjait (otthon volt a rendelőnk is); életre szóló lecke volt számomra az a modell, amilyen alázattal végezték a munkájukat, tisztességgel élték a mindennapjaikat.

„Nem az számít, hogy kedveljenek vagy szeressenek” — Női filmesek meséltek a kamera mögötti világról

„Nem az számít, hogy kedveljenek vagy szeressenek” — Női filmesek meséltek a kamera mögötti világról

Apámmal kialakítottunk egy olyan életformát a kommunizmusban, amelyben éjjel-nappal zenei kompozíciókon, operákon, verseken, regényeken keresztül utaztunk a nagyvilágban, persze csak képzeletben. Az imagináció lett a társunk a zárt rendszer szigorában: ma, amikor mindenki készen kap mindent a telefonján, már elképzelni sem tudjuk, mekkora ereje van a képzeletnek! A művészeten keresztül kezdett kinyílni a világ, ehhez később az ORF (Osztrák Rádió és Televízió, Ausztria állami közszolgálati média- és műsorszolgáltatója, – a szerk.) is hozzátette a magáét, mi ugyanis azt a televíziót néztük. Minden reggel úgy ébredtem, hogy valami újat szeretnék tanulni. A mai napig rosszul érzem magam, ha monotónia van körülöttem. Akkor vagyok a legkreatívabb, ha új és új helyzeteket kell megoldanom.

Egy korábbi interjúban felidézte édesapja egyik intelmét, miszerint „a kulcs az emberekhez a világban az, hogy ismered a zene nyelvét és minél több nyelven tudsz beszélni”. Mennyire tartja ma érvényesnek mindezt?

Ha belegondolunk, rendkívül poetikus egy kisgyereknek ilyet mondani, hiszen ez azt a kérdést feszegeti, hogy vagy te, meg a többi ember és ahhoz, hogy boldogságban tudj élni, valahogy meg kell találni az utat a másikhoz, különben elszigetelt leszel és boldogtalan.

Ötéves koromban kezdtem zongorázni, és bár nem lettem profi zenész, az egész baráti, ismeretségi, szakmai köröm kötődik valamilyen módon a művészethez. A zenén keresztül a művészet, a kultúra nyelve a sajátommá vált és az életművemből kiindulva ma már látom; való igaz, hogy egy pillanat alatt lehet ezeket a kulcsokat behelyezni a zárba ezeken a kapcsolódási pontokon keresztül. Ugyanez érvényes a nyelvtanulásra is. Televíziós újságíróként az elsők között voltam itthon, aki idegen nyelven készített interjúkat világsztárokkal, diplomata meg nem is lehettem volna másképpen. A másik, amire apám tanított, hogy soha ne kerüljek függő helyzetbe, gondolkodjak és cselekedjek önállóan. Ez a mondat, – különösen a kommunizmusban – nagyon idegenül hatott...

Alföldi Róbert és Stohl András: „Mi tényleg furcsa pár vagyunk”

Alföldi Róbert és Stohl András: „Mi tényleg furcsa pár vagyunk”

Hiszen pont ennek szöges ellentétére trenírozták az embereket...

Pontosan! Lányként, nőként engem mindig arra neveltek, hogy okos legyek, önálló és soha ne függjek senkitől. Ez azt jelentette, hogy mindig stabilan álljak, lehetőleg több lábon, és ne legyek soha kiszolgáltatott. Hogy soha ne tudjanak kihasználni, felhasználni. Nagyon sok olyan konfliktushelyzet volt az életemben, amikor eszembe jutottak ezek a mondatok!

A neveltetésem során szóba sem került, hogy bármi hátrányom lehet abból, hogy lánynak születtem. Azt tanították nekem, hogy mindenre képes vagyok, ha igazán szeretném és megdolgozom érte. Kisgyermekként Anyám megtanított az időmenedzsmentre. Ennek a fontosságát csak utólag – az anyaszerep kapcsán – értettem meg. Idejekorán trenírozott arra, hogy jól osszam be az időmet, úgy, hogy sose fogyjak el. Hogy koncentráljak, fókuszáljak mindig arra, amit épp csinálok, és legyen abban egyfajta rendszer, konzisztencia.

Ugyanakkor soha nem hangzott el a családomban, hogy neked most férjhez kell menned és gyereket szülni, hogy ez lenne a példa. Inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy fejlődjek, tanuljak, haladjak az utamon, és megtaláljam azt, ami valóban az enyém. És persze bíztak benne, hogy megtalálom azt az embert, akivel közösen építem fel az életemet. Őszintén szólva ez volt a legfontosabb választásom az életemben. 43 éve a férjemmel hozott közös döntések megtalálása az alapja annak, ahogyan élek. És persze, a fiam és unokáim jövője iránti elkötelezettségem. Minden e köré épül.

„Mi még a szocializmusban szocializálódtunk, belénk nevelték a megfelelési kényszeres viselkedést” – interjú Kacziba Andi képzőművésszel

„Mi még a szocializmusban szocializálódtunk, belénk nevelték a megfelelési kényszeres viselkedést” – interjú Kacziba Andi képzőművésszel

A munkája során érte valaha nemi diszkrimináció?

Kezdő újságíróként találkoztam olyan férfiakkal, akik tudatták velem, hogy hát azért én mégiscsak egy nő vagyok, ráadásul szőke és szép... Akkoriban nagyon erősen megfogalmazódott bennem, hogy amikor eljön az az idő, hogy főnök leszek, akkor okos, szép és tehetséges nőkkel fogok együtt dolgozni, mert miért ne lehetne okosnak, tehetségesnek és szépnek lenni egyszerre... Micsoda ostobaság! Soha nem fogadtam el ezeket a kliséket, mint ahogy azt sem, hogy különböző bélyegeket égetnek rá nőkre, miszerint erre képesek, arra nem. A neveltetésemnek köszönhetően (szerencsére) soha nem kerültem annak a gondolatnak a közelébe, miszerint „kislányom, te ezt nőként úgysem tudod, vagy nem kell tudnod”. Persze, szerették volna, hogy orvos legyek, de vallom: az utunkat saját magunknak kell megtalálni.

A megalázó helyzeteket soha nem fogadtam el, akkor inkább felálltam és újrakezdtem, vagy más irányt vettem. Ehhez azért sok erő kellett, mert nagyon nagy a bizonytalanság az életben. Egyfajta bátorság kell ahhoz, hogy az ember kiálljon saját magáért nőként egy olyan világban, ahol pontosan tudjuk, még mindig sok esetben az a természetes, hogy a férfiak akarnak diktálni.

Mit tanácsolna egy olyan fiatal lánynak, aki bizonytalan a jövőjét illetően? Hogyan találjon rá a saját útjára?

Úgy hiszem, az első lépés az, hogy az ember kizárja, mi az, amit nem akar csinálni és meg is tudja magyarázni, miért. Azért, mert nincs hozzá tehetsége vagy mert nem érezné jól magát abban a szerepkörben, esetleg mert nem tudna mit kezdeni a szakma kihívásaival, nem szeretne akkora felelősséget vállalni... Tudni kell szembenézni magunkkal, mire vagyunk képesek és mire nem, mit akarunk, merünk vállalni és mit nem.

Azt szoktam mondani a mentoráltjaimnak, érdemes olyan tevékenység mellett elköteleződni, amit egyébként is boldogan csinálnának. Nagyon nehéz tud lenni, ha valaki csak azért végez egy adott munkát, hogy pénzt keressen, és alig várja, hogy végre azt csinálhassa, amit szeret. Érdemes a kettőt összekapcsolni, ha van rá mód.

Presser Gábor: „Nem hinném, hogy engem a magaskultúrába odavárnak, de nem is nagyon vágyom rá”

Presser Gábor: „Nem hinném, hogy engem a magaskultúrába odavárnak, de nem is nagyon vágyom rá”

Azt gondolom, egy fiatal lánynak első körben azt kell eldöntenie, milyen életet képzel magának. Ha valaki tehetséges, és van mondanivalója, az úgyis utat tör magának, még akkor is, ha el akarják nyomni. A tehetségen és kitartó munkán túl a másik fontos kérdés az, vajon mi az, amivel hozzájárulhat a nagy egész működéséhez. A szüleim és a saját magam példájából kiindulva hiszem, ha az ember tud valamit adni a közösségnek, akkor az őt boldoggá teszi. Meg kell értenünk, hogy kik vagyunk és pontosan hol lehet a helyünk a világban. Engem mindig vonzott az a gondolat, hogyan tudok a nagy egész alakulásában szerepet vállalni. Hogyan tudom összekötni magamat, a kultúrámat, az országomat a világgal.

Glamour Napok Banner
MegosztásKüldés Messengeren
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben könnyebben megtalálja az glamour.hu cikkeit
nagykövetmagyar-nokBogyay Katalin
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!