Fülöp Tímea: „A szabadságomért cserébe vállaltam a bizonytalanságot”

9 perce
Szerkesztő:
Balatoni Dóra
Online szerkesztő
Szöveg:
Steindl Gabriella
szerző
MegosztásKüldés Messengeren

Színésznő, vállalkozó, fiatalokkal és felnőttekkel foglalkozó oktató – Fülöp Tímea életében a változás szinte állandó.

Fülöp Tímea Szabadkáról költözött Magyarországra, a társulati lét után a szabadúszást választotta, saját színjátszósulit alapított, és elvállalt egy olyan előadást is, amelynek már a címe is kényes kérdéseket vet fel.

Aki nem jár a kisebb, független produkciók előadásaira, annak mit érdemes tudnia rólad?

Szabadkán kezdtem a pályafutásomat a Népszínházban, majd átmentem a Kosztolányi Dezső Színházba, ahol nagyon bátor előadások szerepeltek a repertoáron. Bizonyos kollégák szemében „áruló” is voltam, amiért ugyanabban a városban váltottam egy másik színházba. Nekem viszont nagyon jót tett, hogy kibillentem a klasszikus keretekből, szerettem azt az időszakot. Nemrég jöttem rá arra, hogy nálam körülbelül négyévente történik valami nagy változás. Mintha mindig egy teljesen új életet kezdenék.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Vagy a magánéletemben történik valami, vagy a szakmai életemben, esetleg várost váltok. Mindig megváltozik valami körülöttem. Azt szokták mondani, hogy hétévente újulunk meg, én valahogy ezt megelőzöm.

Magyarországon mennyire volt nehéz számodra az újrakezdés?

A Kultúrbrigáddal kezdtem itt dolgozni, amikor még ők vezették az Átriumot. Ismertük már egymást, mert velük koprodukcióban készült A trianoni csata című előadás, Urbán András rendezésében. Egy pillanatig sem éreztették velem, hogy kívülálló lennék, vagy hogy ne lettem volna mindig is itt. Ez nagyon sokat jelentett.

Ember Márk: „Az elmúlt 4 év úgy suhant el mellettem, mintha egyetlen szempillantás lett volna.”

Ember Márk: „Az elmúlt 4 év úgy suhant el mellettem, mintha egyetlen szempillantás lett volna.”

Az Átriumban nagy megtiszteltetés volt dolgozni, játszottam Az orvos című előadásban, amit Alföldi Róbert rendezett, beugrottam a Hannibál tanár úrba, és átvettem egy-egy szerepet a Mefisztóban és az Egy, kettő, három című előadásban is. Aztán sajnos megszűnt az Átrium, viszont ugyanaz a csapat nyitott egy új, izgalmas, szabad helyet, a Vörös Neont és most itt találtam meg a helyemet.

A társulati létet viszont tudatosan magad mögött hagytad. Nem kellett ez a fajta biztonság?

Mindenáron nem. Mert megéreztem, milyen az, amikor a saját szabadidőmet arra használom, amire én szeretném. Nekem nagyon fontos a szabadság, az, hogy legyen terem a saját döntéseimre.

Fülöp Tímea Szabadkáról költözött Magyarországra
Fotó: Bezzeg Gyula

Nemrég azt is felismertem, mennyire megvisel, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. Van egy színjátszósulim, és a helyszínével kapcsolatban például többször előfordult, hogy egyik helyről a másikra kellett vinnem a gyerekeket. Volt, hogy már szerződésünk volt, aztán eladták a házat a fejünk fölül. Máskor utólag derültek ki olyan költségek, amelyekről előzetesen nem beszéltünk. Egy idő után azt mondtam: elég! Bérelek egy saját helyet, és kialakítom úgy, ahogy szeretném.

A második kerületben találtam egy helyiséget, és a laminált padlótól a székek kárpitozásán át a festésig mindent én csináltam. Abban hiszek, hogy ha valaki valamit tényleg nagyon szeretne, akkor azért rengeteget tud tenni is. Mögöttem nincs óriási marketingcég, mégis egyre több gyerek jön hozzánk, mert szájról szájra terjed a hírünk. És ennél nem is kell jobb visszajelzés.

A színjátszósuli B-terved volt?

Egyáltalán nem. Amikor befejeztem az egyetemet, már foglalkoztam gyerekekkel. Szabadkán is volt egy szerb nyelvű színjátszó csoportom, amelyet fokozatosan vettem át egy kolléganőmtől. Nagyon szerettem csinálni, és sokat tanultam belőle. A mostani színjátszósulit három éve indítottam el, kezdetben egy csoporttal és hat gyerekkel dolgoztam, most már három korcsoportban huszonhat-huszonhét gyerek jár hozzánk.

Für Anikó: „Sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint hogy most éppen hány nevetőráncom van”

Für Anikó: „Sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint hogy most éppen hány nevetőráncom van”

Mi az, amit a színjátszás adhat egy gyereknek azon túl, hogy jól érzi magát?

Sok izgalmas és olykor félelmetes történettel találkoztam a gyerekek mentális állapotával kapcsolatban. Láttam nehéz helyzeteket, és csodálatos fejlődéseket is. A színjátszás önmagában nem oldja meg a problémáikat, de vannak gyerekek, akik elmondták, hogy az elmúlt években sokkal rosszabb irányba mehetett volna az életük, ha ez a közösség nincs nekik. Ennél nincs csodásabb visszajelzés!

Fontos, hogy nem szabad gügyögni velük, és nem kell úgy viselkednünk, mint egy tanító néninek vagy bácsinak. Egyenrangú emberként kell kezelni őket, miközben természetesen megvannak a határok. Ha érzik, hogy tiszteljük őket, akkor idővel ők is tudják, hogyan viszonyuljanak hozzánk.

Otthonos közeg neked gyerekek között lenni?

Abszolút, mert velük, közöttük tényleg megtalálom magam. A gyerekekkel sokkal őszintébb a kapcsolat, mint a felnőttekkel. Ha valódi figyelmet és törődést kapnak, annak óriási jelentősége van.

Dobó Kata: „Csodálatos kis burokban élek, alig engedek be negatív energiát”

Dobó Kata: „Csodálatos kis burokban élek, alig engedek be negatív energiát”

Sokszor azt látom, hogy a gyereknevelésből éppen a gyerekkel való foglalkozás hiányzik. Nagyon korán a kezükbe kerül a telefon, és rengeteg felesleges, megterhelő inger éri őket. A Színlázban a jelenben tudnak lenni, kapcsolódni, alkotni, tudatosan és tudat alatt fejlődni, szabadnak lenni és felhőtlenül játszani.

A Vörös Neonban látható az Egy NER-feleség titkai című előadásod, amelyben te is felhőtlenül játszol. Ez a te ötleted volt, vagy a feladat talált meg?

A Vörös Neon még csak alakulóban volt, amikor felmerült, hogy kellene egy új előadás. A csapat ötletelt, hogy miről lehetne beszélni, és így került elő a NER-feleség téma. Nekem először csak annyit mondtak, hogy gondoltak rám, és majd ha elkészül a szöveg, megmutatják.

Fülöp Tímea: „Nem vagyok az a típus, aki minden gondolatát kiposztolja"
Fotó: Borovi Dániel

Akkor még nem tudtam, mi vár rám. A közösségi médiában persze én is sokszor forgatom a szememet, és előfordul, hogy magamban hangosan elmondom a véleményemet, de nem vagyok az a típus, aki minden gondolatát kiposztolja. Inkább megtartom magamnak, és ha adódik rá színházi lehetőség, ott engedem ki. Ez az előadás tökéletes lehetőség volt erre.

Nem tartottál attól, hogy lehetnek következményei annak, ha elvállalod?

Dehogynem, volt bennem félelem. Akkoriban nagyon feszült volt a politikai helyzet, és több oldalról is kaptam olyan figyelmeztetéseket, hogy talán nem kellene belevágnom. Felmerült, hogy akár a munkámat is ellehetetleníthetik. Én viszont azt gondoltam: mi baj történhet? Ha valakit azért akarnak börtönbe zárni, mert csinál egy előadást, akkor ott már nagyon nagy baj van.

Nőkről szól, de nem csak nőknek, praktikákról, tapasztalatokról, élményekről, lehetőségekről. Vannak benne politikai utalások, de alapvetően egy emberi történet. Nem akar senkit sértegetni, nem bántó. A címe kétségtelenül pikáns, de az előadás jóval több annál, mint amit ez alapján elsőre gondol az ember. És a visszajelzések alapján, nagyon szórakoztató.

„Itt gyedül állok a közönség előtt, és három órán keresztül nekem kell fenntartanom a figyelmet."
Fotó: Czibor Attila

Három órán át vagy a közönséggel, ráadásul egyedül. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a formában?

Negyvennégy oldalas szövegkönyvet kellett megtanulnom, és körülbelül egy hónapig próbáltunk. Az első két-három előadás alatt még én is tanultam, hogyan működöm ebben a helyzetben. A Kosztolányi Dezső Színházban korábban is voltak interaktív előadásaim, de itt egészen más a helyzet: egyedül állok a közönség előtt, és három órán keresztül nekem kell fenntartanom a figyelmet.

A nézők közbeszólnak, válaszolnak a kérdéseimre, reagálnak arra, amit mondok, ha emiatt kizökkenek, akkor abból egyedül kell visszatalálnom a történethez. Ez sokkal nagyobb koncentrációt igényel, mint amilyennek kívülről látszik. Ennek a formának éppen az a nehézsége, hogy nincs partnered, akire támaszkodhatsz ha valami történik. Nem klasszikus színpadon vagyok, nem tudok „elbújni”, a nézők kereszttüzében zajlik az egész.

Az előadásnak ma már kicsit más az üzenete, mint amikor elkészült. A világ folyamatosan változik, alakítasz emiatt időnként a szövegen?

Igen, az előadás sokszor frissült, erről Ugrai István, az előadás dramaturgja és Nyulassy Attila a darab egyik írója és rendezője mindig gondoskodik, hogy bekerüljenek az adott időszakra jellemző aktualitások. Ez egyébként plusz kihívás, mert nemcsak a szöveget kell tudnom, hanem azt is követnem kell, hogy mi változott, mi került bele, és hogyan működik mindez a közönséggel. De nem vagyok teljesen magamra hagyva, ha véletlenül elveszítem a fonalat, a háttérben ott van Kernács Rachel, aki egyébként a jobb kezem minden előadásban, ő Saci szerepébe bújik ilyenkor, aki a karakterem asszisztense, és tud segíteni, ha bármi gond van.

Az előbb úgy fogalmaztál, hogy a politikai utalások ellenére az előadásba nem igazán lehet belekötni. Ez egyfajta tudatos önvédelem?

Inkább úgy mondanám, és annak örülök, hogy a színházi keret egyértelmű. Én egy szerepet játszom, és a színháznak szabadnak kell lennie! Az előadás nem pusztán a politikáról szól, hanem emberekről és élethelyzetekről. Mindig hittem abban, hogy a színháznak reflektálnia kell az életre, nincs ez másként ennél az előadásnál sem.

Játszol a Hermelin-ben is, ami viszont egészen más világ. Ott is egy kisebb, független közegben dolgozol, de másfajta szerepben.

Igen, de a Hermelin is nagyon hálás feladat. Ivánics Tamás az Átriumban ismert meg, és amikor eszébe jutott, hogy szeretne foglalkozni ezzel a darabbal, rögtön rám gondolt. Nagyon jó hangulatú munka volt, mindenki tette a dolgát, nem voltak felesleges konfliktusok, együtt kávéztunk, beszélgettünk, ötleteltünk és dolgoztunk, így szépen összeállt az előadás. Nem akar több lenni annál, ami: egy gyönyörű, klasszikus, romantikus történet, erős karakterekkel és csodálatos nyelvezettel.

Nagyon jó megélni, hogy most többféle világban is dolgozhatok. A NER-feleség egészen más, mint a Hermelin, és a Vörös Neonban futó We Are The World és Ice Ice Baby kabarék is újabb lehetőségeket adnak. Utóbbiban több dalom van, különböző karakterekkel és nyelvekkel. Szeretem, hogy ennyire sokféle oldalamat használhatom.

Fülöp Tímea: „Mindig hittem abban, hogy a színháznak reflektálnia kell az életre"
Fotó: Czibor Attila

Mennyire tervezel előre?

Nem igazán, inkább sodródom. Természetesen megvannak a foglalkozásaim és előadásaim időpontjai, de soha sem tudom mi lesz a következő munka ami megtalál. Nem mindig tudjuk előre, hogyan alakulnak a dolgok, de a szabadságomért cserébe vállaltam a bizonytalanságot.

A szabadság visszatérő motívum az életedben, de hol érzed magad otthon?

Én soha nem kötődtem igazán helyekhez. Valahogy mindig ott volt az otthonom, ahol a szerelem vagy a család. Ha például a családom azt mondaná, hogy költözzünk Skóciába, valószínűleg az sem jelentene számomra leküzdhetetlen akadályt.

A párom svájci, egyelőre ingázunk, aztán majd kiderül, hogy mit hoz a jövő. Nem görcsölök rá erre, inkább megélem a pillanatokat. Sokféle párkapcsolati és férfi mintát láttam az életem során a családban és baráti társaságokban. Mindig tudtam, mi az, amit magamnak biztosan nem szeretnék, de most már kirajzolódott az is, hogy mire vágyom, és ebben a kapcsolatban minden kilométer ellenére, ami sokszor fizikailag távol tart bennünket, ez megvan. Hihetetlenül sokat számít, hogy ki milyen családban nő fel, mennyi szeretetet és biztonságot kap, milyen tapasztalatokat szerez.

A szerbiai gyerekkorodból milyen tapasztalatokat hozol?

Édesapámat hétéves koromban veszítettem el egy autóbalesetben. Alkoholproblémái voltak, és részegen vezetett. Nem azért mondom el, mert a csapásokról szeretnék beszélni, hanem mert tényleg hiszek abban, hogy nagyon is számít, milyen közegben nő fel az ember.

1999-ben a NATO bombázások idején Venezuelába menekültünk édesanyámmal, ahol élt egy rokonunk. De nagyon nehéz időszak volt ez, ezért néhány hónap után visszatértünk Szerbiába. Anyukám abszolút egy hős az én életemben, ugyanakkor a legjobb barátnőm is, nagyon összekovácsoltak minket a nehézségek. Nagyon jó a kapcsolatunk, mindig elengedett mindenhova, mert bízott bennem. Biztatott, hogy tapossam az utam, hogy azt nézzem amit szeretnék, és abban támogatott, ami jó volt nekem. Nem tudok elég hálás lenni neki azért, amit értem tett.

Jól érzed magad itt?

Igen. Szeretem Budapestet, szeretem, hogy akár éjfélkor is tudnék pilatesre menni, ami még nem jutott soha eszembe, de a lehetőségek széles tárházát nagyon jól példázza. Bírom a belvárosi nyüzsgést, és azt is, hogy van lehetőségem visszavonulni nyugalomba, ha éppen arra vágyom.

Soha nem bántad meg, hogy átjöttél?

Nem. Nekem már szűkös volt Szabadka is, Újvidék is. Ez így itt nagyon jó nekem. Inkább vagyok kicsi, de érzem a teret, mintsem, hogy fuldokoljak egy nagy állóvízben. Otthon, a régi Jugoszláv területen még élnek színházi fesztiválok, ezeken én nagyon sok szakmai elismerést nyertem legjobb színésznőként. Mire ennek a csúcsára értem, és elindult egy flow, akkor jöttem át, és onnantól a kinti magyar színházi közegből már senki nem keresett. De a szerb színházi és filmes közeg például meghívott zsűrizni egy filmfesztiválra, zseniális szerb nagyságok mellé.

Mindig azt éreztem, hogy azok a dolgok, amiktől félek, de viszont izgatnak is, azokat nekem meg kell lépnem. Eddig bármit is csináltam, ha kiléptem a komfortzónámból, akkor sokkal sikeresebb lettem, és többet tapasztaltam, mint előtte. Vágytam arra, hogy elismerjenek, hogy lássák azt az energiát, amit belefektetek egy munkába, hogy jobban megismerjenek. Konkrét elvárásom nem volt, amikor ide költöztem, de azt pontosan tudtam, hogy a nulláról kell indulnom, hogy többet kell bizonyítanom vajdaságiként.

Nincs kisebbségi érzésem, bárkivel megtalálom a közös hangot, persze a tisztelet és igazság határain belül. Voltak olyanok a szakmában, akik igyekeztek azt éreztetni, hogy kevésbé számítok. Ettől a kezdetekben még volt, hogy úgy is viselkedtem, ahogy „elvárták”, de aztán ezt elengedtem. Nem kell, hogy ismerjenek ahhoz, hogy én magam tudjam ki vagyok, és mit tettem le az asztalra.

Hányszor lehet egy életet újrakezdeni?

Akárhányszor. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy nagyon kiszámíthatatlan az élet. Ezért szerintem, ha adódik egy lehetőség, akkor luxus azzal nem élni. Persze, kell hozzá bátorság is, de főleg az, hogy saját magaddal tisztában legyél.

És hogy pontosan tudd, hogy nem szabad előre sikerként elkönyvelni semmit. Minden lépésben benne van az 50 százalék bukta is, de abból is mindig lehet tanulni. Ha kilépsz a komfortzónádból és úgy sikerül valami, annak euforikus hatása van. Ha meg sem próbálod, akkor biztos, hogy elmarad az eufória. Nekem pedig arra szükségem van.

Glamour Napok Banner
MegosztásKüldés Messengeren
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben könnyebben megtalálja az glamour.hu cikkeit
ekluzív interjúinterjúszínésznő
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!