Az ismert magyar ex modell amellett, hogy a kifutót a képzőművészetre cserélte, lakhelyét is átette Milánóba. Hogy Kacziba Andi megtalálta hivatását, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Európa több nagyvárosában állította már ki alkotásait és mutatta be performanszait. Az idei év számára már eddig is mozgalmas volt: meghívást kapott a budapesti Secondary Stories kiállítás nyomán létrejött Harmadik Műszak kollektívájába és újabb kiállításon is szerepelt – többek közt a Gaze/ Tekintet című csoportos kiállításon, amely interjúnk aktualitását is adja.
Ezeket láttad már?
A Móricz Zsigmond körtéri metrómegálló aluljárójának három szomszédos, elhagyatott üzlethelyiségében berendezett kiállítótér nemcsak a mi tekintetünket vonzza beszélgetés közben, de a járókelők is érdeklődéssel bámulnak be a kvázi múzeumi vitrinként funkcionáló üvegportálokon keresztül.
A divatban a test kötelezően megmutatandó, a képzőművészetben pedig évek óta a női test “megmutatásának” mibenlétét vizsgálod. Mit változtatott meg rajtad, hogy ma már magad döntöd el, hogyan nézzenek rád?
Felszabadító érzés, hogy végre megvan a saját döntési jogom, milyen szeretnék lenni és hogyan lássanak. A modellvilágban a test bizonyos értelemben tárgyiasítva van: alkalmazkodnod kell ahhoz, amit a piac, a megrendelő vagy a divat diktál. Képzőművészként viszont én döntöm el, milyen történetet szeretnék elmondani. És szerintem ez a feminizmus egyik fontos kérdése is: ki dönt rólad? Te vagy valaki más?
Nemrégiben csatlakoztál egy fiatal női alkotókból álló csoporthoz, a Harmadik Műszakhoz. Hogyan találtatok egymásra?
A lányokkal először egy csoportkiállításon találkoztunk. A kollektíva alapítói, Ivádi Holli és Antman Kíra kerestek meg. Felfigyeltek a munkáimra, mert mindannyian a női lét kérdéseivel foglalkozunk. Ők fiatalabbak nálam, és sokkal tudatosabbak, mint amilyenek a korosztályom tagjai voltak annak idején. Könnyebben is tudnak nemet mondani, tisztában vannak a jogaikkal, és talán bátrabban is vállalják fel, mit szeretnének – mindez imponáló, magam is tanulok tőlük. Mi még a szocializmusban szocializálódtunk, belénk nevelték a megfelelési kényszeres viselkedést, a „női szerepekhez” való alkalmazkodást. Sokszor egyszerűen szégyelltünk, szégyellünk nemet mondani.
Ha a férfi válik, sajnálni kell, de ha a nő teszi, akkor az ő hibája?
A Harmadik Műszak elnevezés igen beszédes a női lét kontextusában; a láthatatlan, otthon végzett női munkára utal.
Igen. Az első műszak a pénzkereseti munka, a második ez a bizonyos házimunka, amelyet gyakran a külvilág nem az értékén kezel, és utána jön a harmadik műszak: amikor alkotsz, megtalálod önmagad — persze csak jó esetben, ha marad rá némi időd.
Az interjúnk apropóját adó új, ingyenesen látogatható kiállításotok különlegessége, hogy nem galériában tekinthető meg, hanem három, a Móricz Zsigmond körtéri metrómegálló aluljárójában lévő, használaton kívüli üzlethelyiségben.
Üres, betonfalú üzlethelyiségekről van szó; nem múzeumi környezet, és éppen ettől érdekes. Nincs rendes világítás, a falakra nem lehet csak úgy bármit feltenni, mégis, egy hónapra megkaptuk a helyet. A munkákat kívülről lehet megnézni, az üvegportálokra szövegek is kerültek. Az a célunk, hogy képzőművészeti alkotásainkkal olyanokat is megállítsunk, akik nem járnak kiállításokra. Ha pedig még el is gondolkodnak az üzeneteinken, arra alkotótársaimmal végképp büszkék lennénk.
A Gaze/ Tekintet című kiállítás egyik üzenete, hogy mi, nők nem vagyunk egyedül a gondjainkkal.
Sokan érzzük úgy, hogy ami velünk történt, az nem történt meg mással, és megesik, hogy emiatt szégyelljük magunkat. Amikor viszont rájövünk, hogy nőtársaink közül számosan hasonló dolgokon mentek keresztül, az már önmagában kapaszkodót adhat. Az erőszak például soha nem lehet magányügy, és fontos, hogy ne az áldozatot hibáztassuk.
Performerként is ismert vagy. Mi motivál arra, hogy a testeddel is kiállj ügyek mellett?
A modell- és reklámvilágból hozom azt a tapasztalatot, hogy a vizuális megerősítés igen erősen képes hatni. Egy performansz esetében nemcsak beszélsz valamiről, hanem látványosan megmutatod, miről van szó. Olyan ez, mint a színház: nézed, és közben a zsigereidben érzed, miről szól a darab.
Azt is szeretném, ha a művészet nemcsak egy szűk szakmai elithez jutna el, hanem olyanokhoz is, akik érintettek az adott problémában, de talán soha nem mennének be egy kortárs galériába.
A munkáid többsége a saját személyes tapasztalataidból indul ki. A gyermektelenséggel, az öregedéssel, a női test változásával is foglalkoztál már a műveiden keresztül.
Készítettem például egy munkát egy fél görögdinnyéből, amit egy nagy késsel kivájtam, közben a gesztust befotóztam és a fotókhoz mondatokat társítottam, olyanokat, amiket a gyerek nélkül élő nők rendre megkapnak. Van egy tojástöréses performanszom is, amely a gyermektelenséghez, a termékenység elvesztéséhez és a menopauzához kapcsolódik. Nem akarok rábeszélni másokat a gyerekvállalásra, csupán a tudatos döntés fontosságára hívom fel a figyelmet.
Ez a hang a fejedben észrevétlenül eltérít attól az élettől, amire valójában vágysz
Arra, hogy amíg választhatsz, használd ki, mert aztán eljuthatsz abba a korba, amikor erre már nem lesz lehetőséged.
Ami pedig az ötven feletti nőket illeti, ők különösen nehéz helyzetben vannak: nehezebben tudnak elhelyezkedni, mint korábban, miközben életerősek és még messze vannak a nyugdíjtól. A szépségipar egyre több mindent kínál, és ki-ki él is ezekkel a csodafegyverekkel, így pedig még szembetűnőbb, mennyire nehéz ilyenkor már jó karban lévőként is megfelelni az elvárásoknak. Engem főleg az érdekel, hogy a nők hogyan látják magukat ebben a korban és hogyan látja őket a társadalom.
A Harmadik Műszak kollektívájának többi tagja is személyes tapasztalatokból kiindulva beszél égető társadalmi kérdésekről.
A Harmadik Műszak egy alulról építkező kezdeményezés, amely a nőket érintő komplex társadalmi problémákhoz próbál viszonyulni. Nagyon örülök, hogy a tagok felkértek az együttműködésre, annak ellenére is, hogy külföldön élek. Minél többen, többféle élethelyzetben és korcsoportban lévők fogunk össze, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy a következő generációk már biztonságosabb és igazságosabb körülmények közt éljenek — ez női művészként közös ügyünk, közös felelősségünk.
