Az ezerarcú író-modell bárhol otthon van a világban, a szíve mégis visszahúzza a XIII. kerületbe, Budapest izgalmasan lüktető városrészébe. Szerinte Újlipótváros nemcsak egy városrész, hanem életforma. Luca elkalauzol minket abba a mikrokozmoszba, ahol a sajtos bagel és a Duna-part illata keveredik a gyerekkori emlékekkel. Ez nemcsak egy ajánló, hanem egy stílusos szerelmes levél Budapesthez – cowboycsizmában, barackos-fügés veknivel a kézben.
Ezeket láttad már?
Gyakran elhangzik a számból az a mondat, hogy egész életemben Újlipótvárosban éltem, és itt is tervezek meghalni. Ilyenkor az emberek általában azt feltételezik, hogy viccelek, ám bármennyire is drámai alkat vagyok, rajongásom Budapest ezen kis szelete iránt nem tréfa tárgya. Ugyan manapság meglehetősen nomád életmódot folytatok, az életem utolsó éveit tényleg ezen a környéken tervezem tölteni. Annyira, hogy azt is tudom, hogyan nézne ki az utolsó napom itt.
Az ő emlékeik még csak most készülnek
Pontosan úgy, ahogy szinte minden hétvégém, amikor itthon vagyok: tíz körül kelnék, a kedvenc cowboycsizmámat venném fel, és bemanipulálnám valamelyik családtagomat, hogy tartson velem (ami nem kéne, hogy nehéz legyen, tekintve, hogy ez az utolsó napom). Először beugranánk a sarki delikáteszbe, a Kis Borsóba, sajtért és olívabogyóért, majd elsétálnánk a Három Tarka Macskába egy barackos-fügés vekniért, amit a Szent István parkban fogyasztanánk el, amely legalább annyi gyerekkori emlékem helyszíne, mint a saját hátsó kertem.
A lábunkat a szökőkútba lógatva, némi irigységgel néznénk az embereket, akik most töltik meg ezt a teret: rohanó gyerekeket, kínos első randikat, az izgatottságtól egymás szavába vágó régi barátokat. Az ő kedvenc emlékeik még csak most készülnek.
Itt csak azokkal találkozol, akiket szívesen látsz
Ebédre a Briósba mennénk, a dióbundás kecskesajtos bagelünkért, amit a teraszunkon ennénk meg, időről időre megszakítva ezt a tevékenységet, amikor elsétál mellettünk egy ismerős. Ez amúgy zavaró is lehetne, de nem az, mert Újlipótvárosban valahogy mindig azokba az emberekbe futsz bele, akiket egyébként is szívesen látnál.
Reményi Éva: „Ez a díj hatalmas visszaigazolás arra, hogy jó úton járok”
Innen ellátogatnánk a Láng Tékába, ahol mindketten kiválasztanánk egy könyvet holnapra, ami ebben az esetben puszta formalitás lenne, hiszen számomra nincsen holnap. Ezután sétálgatnánk kicsit a Duna-parton, talán még a játszótéren is megállnánk, hogy a hinta tetejéről lássuk a napot lebukni a Margitsziget felett, mielőtt átvonulnánk egy italra Gaby’s-be, ahol már várnának ránk a többiek.
Újlipótváros altató dala
Mivel ennek a napnak tökéletesnek kellene lennie, így szerda lenne, és Drag Queen Bingo lenne a program, amit természetesen megnyernék (vagy ha nem is, senki sem akadályozna meg benne, hogy úgy tegyek). Túl sokáig maradnánk, húszperces szegmensekben nyújtva el az estét, mert ez a hely és a lakói sosem futnak ki a mondanivalóból.
Amikor pedig minden szem és száj elnehezedett, valaki hazakísérne engem. Mielőtt befeküdnék az ágyamba, résnyire kinyitnám az ablakot, hogy halljam a nevetést és a zenét abból a leharcolt focis kocsmából a sarkon. És ahogy utoljára lecsuknám a szemeimet, próbálnék minden erőmmel belekapaszkodni Újlipótváros hangjaiba, hogy bárhová is kerülök legközelebb, mindig visszataláljak ide.
