Titkolózás, elfojtás, manipuláció… Könnyű-e szeretni? Generációsan belénk kódolt az agresszió? A testvérünkért bármit? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket feszeget a Pedig szerethettelek volna, melynek bemutatóján Péterfy-Novák Évával D. Tóth Kriszta beszélgetett az Országos Széchenyi Könyvtárban. Olvasás közben fájdalmas kérdésekkel kell szembenéznünk, óhatatlanul elgondolkodunk saját magunk történetén, a testvérünkkel való kapcsolatunkon. És hogy van-e feloldozás a végén? Azt mindenki döntse el saját maga.
Ezeket láttad már?
„Akinek van testvére, tudja, hogy egymás életének legfontosabb tanúi vagyunk, és életünk legintenzívebb erőforrásháborúját vívjuk a testvéri kapcsolatban.” – kezdett bele Péterfy-Novák Éva könyvbemutatójának estjébe D. Tóth Kriszta, hiszen folyamatos harc folyik a harc a figyelemért, az önazonosságért, a szeretetért, az elfogadásért, az elismerésért – és olykor irigység vagy düh is kialakulhat a szülők felé. Ha pedig olyan családból jövünk, ahol ezt nem tudják kellőképpen kezelni és földelni, ott könnyen szárba szökkenhet agresszió, passzív-agresszió vagy akár bántalmazás is.
Éva könyve – amire hét évet kellett várni – testvérpárok drámáján keresztül mutatja be, hogyan öröklődik tovább a transzgenerációs bántalmazás és a gyűlölet, miközben azt is láthatjuk, hogyan hat a makrokörnyezet, a társadalmi klíma ezekre a hétköznapi emberekre, hiszen a történet valósága az ’50-es, ’70-es és napjaink Magyarországa. Egyértelműen kirajzolódik, hogy a magyar társadalomban mélyen gyökerező évtizedes, évszázados elfojtás-, titkolózás- és manipulációs kultúra hogyan nehezíti meg – és olykor teszi tönkre – a családi dinamikákat. A regényben nem csak a családok mellé ülünk le a házukban, nem csak a saját kis világukat látjuk, hanem kinyitjuk az ablakot, amin keresztül beömlik a magyar valóság, a magyar társadalom.
Szeretni vagy nem szeretni?
A regény előfutára egy novella volt évekkel ezelőtt, amit Éva a húgának írt születésnapjára. „Hat évvel fiatalabb nálam, és volt pofája az én születésnapomon születni, ráadásul ugyanúgy kedden, mint én.” – elmondása szerint ezt zokon vette. A novella ezt az összetett érzelemcsomagot dolgozta fel. Mára nagyon szoros kapcsolatuk van, de Éva hangsúlyozza, „rengeteg munka van benne”. Ahogy a történetet meséli, ahogy elsírja magát, úgy mi, hallgatók is elérzékenyülünk, hiszen a testvéri szeretet, összetartozás és megbonthatatlan szövetség az egyik legsebezhetőbb részünk.
Szentesi Éva: „Az emberek nagy általánosságban arra vannak kondicionálva, hogy féljenek a haláltól”
A regény női testvérpárjainál is látjuk, milyen nehéz letenni bizonyos mondatokat, beszédmódot, amelyeket magunkba szívtunk gyermekkorunkban. Ahogy Éva írja, a falak őrzik ezeket a szavakat, a vitákat, az elhangzott bántásokat. De mit kezdünk a családon belüli bántással? A gonoszsággal? Ki mondhatjuk-e egyáltalán, hogy egy családtagunk rossz ember? „Az én nagymamám nem volt jó ember.” – mondja Éva, és minden egyes szónak súlya van, ahogy elhagyja a száját. Tudunk egyáltalán valamit kezdeni azzal, ha kimondunk, elismerünk egy ilyen állítást? És hol van mindeközben a szeretet? Van-e helye? És ha igen, az vajon óriási vihart és ellentmondásháborút indít a lelkünkben?
A testvéri lojalitás mindenekfelett
És ha ez a döbbenetesen nehéz témakör ne lenne elég, foglalkozunk kell azzal a tabuval, hogy mi van akkor, ha egy anya nem ugyanúgy szereti a gyerekeit. A testvérek közötti bántalmazás kérdéséről nem is beszélve, amihez nagyon nehéz közel menni érzelmileg, annyira fáj.
Miért olyan nehéz a kiút? Mi kell ahhoz, hogy valamely generáció meg tudja törni a gyűlöletspirált? A bántalmazást? Mi van akkor, ha egy nap arra leszünk figyelmesek, hogy ugyanazok a szavak és mondatok hagyják el a szánkat, mint az anyánk, nagyanyánk, felmenőink száját? Hol követem a mintát? Hol álltam be a sorba? Hogy tudok kiszállni?
De Éva egy talán még izgalmasabb kérdést vet fel: a testvéri lojalitást. Van határa? Történhet olyan, tehet olyat a testvérünk, ami miatt elfordulunk tőle? Éva szerint ez a kapocs, ez az érzet mindent felülír – máshogy fogalmazva: nincs semmi, ami felülírhatná, hiszen a testvéri lojalitás evolúciós ösztön. Nem tudunk és talán nem is kell ellene harcolni.
Családi mikrovilág és társadalmi makropolitika
Mindeközben ezek a családok nem vákuumban élnek, az '50-es, '70-es évek Magyarországa, a diktatúra, a szocializmus, a rendszerváltás utáni bizalmatlanság kultúrája körüllengi a családi működéseket. Péterfy-Novák Éva összegyűjtött rengeteg korszakra jellemző történetet: a saját környezetéből lehívva, az otthona által, a társadalmi emlékezetet kikérdezve rakta össze a miskolci történeteket. Látunk pincében kuporgó gyerekeket, ’56-ban a gyárból vonuló munkásokat. „Fontos lenyomat a városomból, egy büszkeség a vasgyáramból, ahogy a munkások egyszerűen fölálltak, otthagyták az esztergapadot, az öntödét, és sorokban bevonultak a városba.” – mondja.
A genetikai traumák a te életedre is kihathatnak: íme 5 módszer, ahogyan megküzdhetsz velük
De vajon mit okoznak a társadalom történelmi traumái? Meg lehet úszni őket vagy egyszerűen belekényszerítik a családokat az agresszió, passzív-agresszió világába? Éva szerint az utóbbi történik. Olyannyira, hogy éppen ezért a regény eredeti címe „Azt hiszem, gyűlöllek” lett volna, de olyan sokáig nézte a gyűlöllek szót a képernyőn, hogy azt érezte, már nem bírja tovább. Mert mindenhonnan a gyűlölet és az uszítás ömlik ránk, miközben mindez sejtszinten rombol mindannyiunkat. Ezért kihúzta, és a regényben elhangzó mondat második fele maradt meg címként, „Pedig szerethettelek volna”.
Éva szerint sokan ott tévedünk, hogy azt gondoljuk, a méltóságunkból adunk le, ha kimutatjuk a szeretetünket. Pedig akkor tudunk igazán és őszintén szeretetet adni és kapni, ha felvállaljuk és kommunikáljuk a másik felé az érzéseinket. És jobb, ha addig tesszük, míg lehet, mert van olyan, hogy már túl késő…
