Nyár elején indult a GLAMOUR Talks with Rácz Zsuzsa interjúsorozata. A formabontó beszélgetések során Zsuzsa különböző női sorsokon keresztül hívja fel a figyelmet nagyon fontos társadalmi kérdésekre.
Ezeket láttad már?
Rácz Zsuzsa életének fókuszában immár harminc éve a legnehezebb női sorsok állnak. Az egykori rádiós újságírót az új interjúsorozatáról, a nőket érintő társadalmi kérdésekről és saját küldetéséről kérdeztük.
Hogy jött az ötlet, hogy beszélgetéssorozat készüljön a nők történeteiből?
Az ötlet – vagy inkább a késztetés – már nagyon régóta bennem volt, hiszen hosszú éveken át rádiós újságíróként dolgoztam. Az egy múlhatatlan szerelem, amikor a hangom életre kel. És nagyon szerettem rádiózni, a podcast pedig gyakorlatilag a rádió mai, modern verziója. A GLAMOUR főszerkesztőjével, Maróy Krisztinával beszélgettem nemrég, és ő vetette fel, hogy mit szólnék egy ilyen sorozathoz. Ehhez találtam ki a koncepciót.
Annak idején a Terézanyu regény kapcsán indult el a pályázat 2010-ben, és bár volt egy törés a folyamatban, tíz pályázatot rendeztünk a Terézanyu Klubbal, így az évek alatt több ezer elképesztő élettörténet érkezett be. A pályázatra minden évben több százan jelentkeztek, sokan hihetetlenül nehéz és szomorú történetekkel. Tehát tizenhat éve követem, hogy kivel mi történt, kinek, hogyan alakult az élete, és nagyon látványos változások vannak. Ez kiváló visszaigazolása annak, hogy ha a nők összefognak, ha egymást támogatják, akkor minden sokkal könnyebb, és akár a legnehezebb élethelyzeteket is képesek megoldani.
Minden adásba két vendéget hívok, az egyik közismert személy, a másik pedig egy korábbi Terézanyu pályázat díjazott. Fontos nekem, hogy azoknak is jusson a reflektorfényből, akik egyébként nem kapnak, vagyis az úgynevezett átlag nők, akikre senki nem figyel. Bízom abban, hogy ez most változni fog, de sokat kell tennünk még ez ügyben. A most kialakuló hatalmi struktúrában sem látom a helyét, nincsen még egy kifejezetten erre kinevezett államtitkár sem ezen a területen, és nem tartom szerencsésnek, hogy besorolódjon a nők ügye a szociális ügyek alá.
Magunkra hogy tekinthetünk szociális problémaként?
Fontos lenne megszólítani a nőket, de nem női, hanem össztársadalmi ügyként kezelni, mert mindenkinek jobb lesz tőle. Jobb lesz a GDP, jobb lesz a férfiaknak, ez is nagyon fontos. Ne csak akkor legyen fókusz ezen a területen, amikor a női szavazatokra van szükség.
„Nem az a bátor ember, aki nem fél” – Elindult a GLAMOUR Talks with Rácz Zsuzsa podcastsorozat
Már csak amiatt sem „mellékes” a nők helyzete, mert egy másik fontos területhez, a gyermekvédelemhez is szorosan kapcsolódik.
Pontosan! Minden mindennel összefügg. A gyermekvédelmet sem lehet úgy kezelni, hogy csak a bent lévő gyerekekre koncentrálunk. Nyilván a mostani egy válsághelyzet, de azt kell megelőzni, hogy bekerüljenek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ott minden gyerek mögött van egy félbetört élet, ráadásul egy magára hagyott, traumatizált anya – hiszen senki nem jókedvében adja a gyermekét intézetbe. De ettől függetlenül sem jelennek meg ebben a narratívában sehol a nők. Szerintem egyelőre ez az egyik legkomolyabb hiányossága a kormánynak, hogy nem komplex módon nézi a területet.
Nyilván nincs rá elég erőforrása, nincs hozzá tudása, mert az keveseknek van ebben az országban. Hogy őszinte legyek nekem is csak azért van, mert a Terézanyu sikere miatt meg kellett értenem, mi miatt akar ennyi nő beszélni velem, mit akarnak mondani valójában, és ezért jött létre a pályázat. A podcasttal az a célom, hogy azok a nők is kapjanak nyilvánosságot, akik ugyan nem ismertek, de emberfeletti teljesítmények állnak mögöttük.
Nagyon sokan megosztották veled a sorsukat az elmúlt években, mi alapján választottál most vendégeket?
Rengeteget gondolkodom rajta, hogy kik passzolnának egymáshoz, és kik azok, akiknek az életútjában is sok közös dolog van, ha más nem, a bátorságuk. Nyilván utána megyek a részleteknek is, sokaknak ismerem az életét attól a ponttól, amióta pályáztak. A következő adásban Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus lesz a vendégem, aki a Megsebzett gyermekkor és a Láthatatlan árvák szerzője. Katának magának is elképesztő, erőt adó élettörténete van, hogy ő hogyan küzdött meg a saját hozott mintáival. A könyvei a függő, a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek problémáival foglalkoznak. Ezzel el is érkeztünk egy következő problémahalmazhoz, mert 9,8 millióan élünk az országban, és a WHO adatai szerint kétmillió érintett, problémás alkoholfogyasztó van, 99%-uk férfi.
Ami nagyjából azt jelenti, hogy szinte minden család érintett.
Igen, főleg, hogy az alkoholproblémával küzdő ember nemcsak a saját életét kockáztatja, hanem valamilyen módon a közvetlen környezetét is. És mivel elsősorban férfiakról van szó, drámaian nagy létszámban, a családjuk, a gyerekeik, a nők is maximálisan érintve vannak… Népegészségügyi szempontból szerintem ezt is érdemes lenne úgy kezelni, mint a pandémiát, és még hosszan lehetne folytatni sajnos, hogyan befolyásolja önmagában ez a tömegeket érintő probléma a teljes társadalmunk mentális és fizikai egészségét.
Szóval Hoffmann Kata ezzel a témával foglalkozik részben, és mellé választottam Németh Timit, aki Van kiút címmel nyerte meg a tizedik pályázatot. Ebben a nagyon bátor pályázatban azt írta le, hogyan küzd a saját mentális betegségeivel. Aztán Bódis Kriszta lesz majd a vendégem Danó Évával, aki mélyszegénységben született cigányként, de képes volt fordítani sorsán, egyetemet végzett, és ma már másoknak segít. Nagyon felkavaró sorsok vannak, de azt szeretném megmutatni, hogy elképzelhetetlenül súlyos csapásokból is képesek felállni emberek. Mert ezek egytől egyik sikersztorik, muszáj, hogy láthatóvá tegyük őket.
Hány része lesz a sorozatnak?
Bármeddig lehet csinálni, mert sztori van bőven: több ezer nő van, akinek a története itt van a fejemben. Ha rádiós lennék, napi műsorként csinálnám, legyen minden nap nőnap.
Gesztesi Panka: „Ahogy egyre telik az idő, nagyon máshogy éli meg az ember a gyászt”
Nő, anya és feleség vagy. Hogyan lehet lelkileg elbírni ennyi nehéz történetet? Szinte minden pályázónak fogod a kezét. De a tiédet ki fogja?
Ezek életem nagy kérdései. Nem tudok rá jó választ adni. Valószínűleg született segítő vagyok, ami nyilván a saját múltamból is jön, mert én is nehéz háttérből jövök – de nyilván az én küzdelmeimet nem lehet egy lapon említeni a pályázókéval. Megtanultam, hogy talpon kell maradni, és nagyon régóta önálló vagyok. De ott áll mögöttem a férjem, akivel persze ugyanolyan problémákkal küzdünk, mint a házasságban élő párok 98%-a. Ő is nehéz háttérrel érkezett a kapcsolatba, és sokáig nem is volt reális szcenárió, hogy én bántalmazott gyerekként annyira meg tudjak bízni egy férfiban, hogy családom, gyerekem legyen. Így mi a kapcsolatunkra abszolút életünk fő műveként tekintünk, az egyetlen biztonsági pontként. Valószínűleg az egész Terézanyu történet miatt van az, hogyha engem bárki meglát, azonnal elmondja az élettörténetét.
De te már régóta nem csak Rácz Zsuzsa vagy!
Nem, és nyilván mindent meg is tettem érte, és így működöm a mai napig. 26 éves korom óta járok terápiára, miközben én magam is szakember lettem. Most már azért látom világosan a saját megmentő működésem hátrányait és valamennyire korlátok közt igyekszem tartani, de annyira erős bennem ez a késztetés, hogy gyakran nem tudok másképp reagálni. Nyilván ez egy mellékhatása annak a gyerekkornak, amiben nekem részem volt, hogy az ember állandóan máson akar segíteni, mert magát nem tudja megmenteni.
Ha jön valaki, és látom, hogy mekkora bajban van, akkor bekapcsol a gomb, hogy hát nekem ezer eszközöm van. Mert például rengeteg embert ismerek, tudom, hogy ki, miben segíthet, és egyszerűen nem tudok tétlenül nézni egy helyzetet, amikor segíteni is tudok. De ennek ellenére sincs bennem küldetéstudat, hogy ezt mindenáron csinálnom kell, és nagyon sok pofont kaptam is az évek során. Talán az idealizmusom is oka annak, hogy már sokkal árnyaltabban látom az egész képet, és hogy ki, miért fordul hozzám. Ez az egész olyan nekem, mint a levegővétel.
Hogy lehet, hogy ugyanaz a munkátok, te mégis kevesebb fizetést kapsz, mint a férfi kollégád?
Most hogy nyár van, ami a pihenés ideje, le tudod tenni ezt a „csomagot”?
Én már mindent próbáltam, de nem lehet félretenni. Gyakorlatilag csak mostanában jövök rá, hogy ez tényleg szolgálat, és nem félállás. Arra próbálok, de nem igazán tudok figyelni, hogy kicsit kevesebbet vállaljak pro bono, mert sajnos nem vagyok jó az önmenedzselésben. De jobb a helyzet, mint tíz éve, akkor még egyáltalán nem tudtam nemet mondani. Plusz tanítok kreatív írást, szervezek storycoaching táborokat, építek alkotóműhelyeket, a nagyobb közösségünket, és szeptemberben jön az új tárcakötetem, most azon dolgozom. Az elmúlt 20 év írásait válogattam össze, a klamaxtól a klimaxig és vissza… Mivel 40 éves voltam, amikor a kisebbik lányunk született – végigkövethető, hogyan érnek szépen össze a menopauza erősödő tünetei a kamaszodás (nem szakszóval, sajáttal: klamax) egyre erősödő tüneteivel…
Mi tölt fel téged?
Azt hiszem, hogy ez az egész engem tölt. Ezt most már be kell látnom, hogy azért tudok ennyire hatékony lenni, és ilyen régóta, mert amikor a visszajelzéseket kapom, úgy érzem, hogy nem éltem hiába. Analitikus ember vagyok, nagyon sokat tanultam erről, de nem érzem – már nem – azt, hogy igazolnom kell a létemet. Szerintem érdemes bevallani magamnak ennyi idősen, hogy bennem tényleg van egy nagyon erős drive, hogy ha megtehetem, akkor segíteni fogok. És ez tulajdonképpen nagyon sokat ad nekem.
Feltölt a sport, a családom, a gyerekeim, de szeretek egyedül is lenni. Most már sokkal több mindent megengedek magamnak, egy barátnőmmel például nemrég elutaztunk tíz napra, ezt pár éve még elképzelni sem tudtam, bár álmodoztam róla, de már nagyok a lányaim, megtehetem. Az írás magányos sport, én pedig extrovertált vagyok, emberek között tudok a legjobban töltődni. Vagy egyedül, de csak ha nem kattogok semmilyen problémán. Soha nem rázom le a gyerekeimet, ha a figyelmemből szeretnének, és nem azért, mert ősanya lennék, egyáltalán nem. Sőt, nekem nagyon komoly tanulási folyamat volt. Egy rossz kötődéssel rendelkező felnőttnél, akinek az anyja nincs benne egyáltalán az életében, nem magától értetődő az anyaság.
Steiner Kristóf őszintén mesél borderline személyiségzavaráról és élete legnagyobb traumáiról
Milyen mintát adtál a lányaidnak?
Biztos, hogy rosszat is, jót is. Kamaszok és kritikusak, de egyrészt jó kapcsolatban vagyunk, másrészt meg ilyen vagyok, egyféle tudok csak lenni. Otthon is ilyen vagyok: lobbanékony, impulzív, van egy csomó hibám. Ahogy a házasságunknak is van egy csomó hibája, azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy ha jelzik, hogy nekik valami nem oké, – például hogy nem húzok minden egyes helyzetben világos határokat, és egyszer így, egyszer úgy reagálok, nem tudok következetes lenni, ez borzasztóan idegesítő és megterhelő egy kamasznak is.
De ha úgy érzem, hogy nekem ez már megoldhatatlan, hiába látom a problémát, hiába dolgozom az önismeretemen, akkor ma már el szoktam mondani nekik is, mert elég nagyok hozzá, hogy ebben az életben mi, a szüleik ekkorát tudtunk ugrani. Azt az eredeti traumát, amivel beleérkeztünk ebbe a családba, azt szerintem megugrottuk. A finomhangolás a gyerekek feladata lesz. Mert ők már nem bántalmazó családban nőttek fel. Be kellett látnom, hogy egy generáció alatt ennyit lehetett javítani. Nem vagyok szuperwoman, végesek az erőforrásaim, de olyan csodálatos gyerekeink vannak, hogy ezért megveregethetjük egymás vállát a férjemmel és a munkánkért a legnagyobb elismerésnek érzem az élettől, hogy fantasztikus gyerekeket nevelhetünk.
Vállalnál bármilyen hivatalos pozíciót, ha felkérnének?
Nehéz kérdés. Elhivatott vagyok, pozíciókra soha nem vágytam, és nem bírom az irányítást. De mivel rengeteget tanultam, hogy megértsem a nők helyzetét, szívesen elmondom a véleményemet.
