Anya-lánya kapcsolat, nőiség, betegség, túlélés, élet; ezek a témák álltak fókuszban Szentesi Éva új könyvének bemutatóján. A Míg a halál nem választ nem csupán a szerző daganatos betegséggel vívott küzdelmének története, hanem személyes számvetés mindazzal, ami az elmúlt évtizedekben formálta őt.
Ezeket láttad már?
Az est során szó esett a rákot és a halált övező társadalmi tabukról, az egészségügyi dolgozók elvitathatatlan érdemeiről, valamint arról is, hogyan lehet újra és újra átírni a testünk határait. Szentesi Éva végül ugyanazzal az üzenettel búcsúzott, amely a könyv lapjait is végigkíséri: az élet maga, annak minden kihívása ellenére szerethető, és elengedhetetlen is, hogy szeressük!
Már nem tudnak rajta segíteni
„Mindig azt kérdezik tőlem, hogy bírom. Sokan nincsenek tudatában annak, valójában mekkora erőtartalékaink vannak!”– válaszolta Szentesi Éva Fábián Tamás moderátor egyszerű(nek tűnő) „hogy vagy?” kérdésére. A felütés nem véletlen: az írónő néhány órával korábban szembesült azzal, hogy az Országos Onkológiai Intézetben nem vállalják a kezelését, mondván, már nem tudnak rajta segíteni.
Éva azonban mégis színpadra állt, hogy teltház előtt beszéljen túlélésről, veszteségekről és – nem utolsó sorban – az élet makacs szeretetéről. Új kötete (amely az Open Books Kiadó gondozásában jelent meg) ugyanebből a radikális őszinteségből építkezik: egy nő története, aki nemcsak a rákkal, hanem a múltjával és a saját nőiségéhez fűződő viszonyával is újra szembenéz, méghozzá emelt fővel.
Teltház előtt esendőnek lenni
„Írás közben sosem gondolom át, milyen lesz majd teltház előtt hallani mindazt, amit magamról írtam,” – fogalmazott nevetve Szentesi Éva, miután Gryllus Dorka színésznő, a GLAMOUR korábbi címlapsztárja felolvasta az első részletet a debütáló kötetből. Bár az írónő pikírten úgy fogalmazott, legtöbbször ösztönből alkot és „nincsenek szerzői szándékai”, szerkesztői érzéke kezdettől fogva azt súgta, érdemes lenne a saját gyermekkoránál kezdeni az elbeszélést, hogy a történet megfelelő dramaturgiai ívet járhasson be.
Szentesi Éva: „Azt üzenem a magyar nőknek, hogy húzzák meg a határaikat”
Nem tévedett; a teltházas közönség síri csendben (gyakran szipogva) fogadta a felolvasott részleteket, amelyek a gyermekkori keserédes emlékektől indulva a felnőtté válás fájdalmas pillanatain keresztül egészen napjainkig követik életének legfontosabb állomásait. Bár Évát a nagyközönség a WMN harcos amazonjaként ismerte meg, a kötetben érzékelhetően leszámol a fojtogató „megmondóember” szereppel.
Nyers őszinteséggel értelmezi újra önmagát és mindazt, ami az elmúlt 13 évben vele és (főképp) benne történt. Zsigeri számvetésének fontos pontja az édesanyjával való kapcsolata, amely – hite szerint – meghatározta a saját nőiségével kapcsolatos képét, esetleges hiedelmeit.
„Hogy mit gondolok a testemről, hogyan létezem és fogalmazom meg magam nőként, és milyen a férfiakkal való kapcsolatom, annak mind anyám a mozgatórugója,” – fogalmazott a szerző, aki a koronavírus-járvány alatt veszítette el édesanyját. „Imádta, hogy szerepelt a könyveimben. Azt hiszem, ez számára (is) egyfajta traumaoldás, gyógyulás lehetett,” – tette hozzá.
Fábián Tamás kérdésére Szentesi Éva elmondta: bár a terápiás ülésein a mai napig gyakran kerül fókuszba az édesanyja, úgy érzi, a legtöbb fájdalmas téma feloldásra került közöttük. „Érdekes, mert amikor elsőre meggyógyultam és újra egészséges lettem, pár óránál többet nehezen bírtunk ki egymás mellett. Elképesztő, mennyire tükörképei voltunk egymásnak” – fogalmazott.
Beszélgetni tabukról is
Arra a kérdésre, mi ad számára pozitív töltetet a legsötétebb pillanatokban, Éva nyers egyszerűséggel úgy válaszolt: „ha jelen időben írhatok, és ha az eljut az emberekhez.” A szerző szerint a rák-diagnózis feldolgozásának sarkalatos pontja számára az, hogy nyíltan lehessen beszélni róla. „A mai napig vannak olyan rákos betegek, akik még a saját családjukkal sem osztják meg a betegségük hírét.
Ez egy stigma a társadalomban.
Jó lenne, ha erősíteni tudnánk mindenkiben, hogy teljesen rendben van erről kommunikálni!”
A közösségi média használata a gyászfolyamatainkat is átalakíthatja
A szerző úgy látja, Magyarországon nincs kultúrája annak, hogy a betegségről és a halálról beszélgessünk. „Pedig, ha van valami, ami közös tulajdonságunk, akkor az a halál,” – húzta alá képzeletben a színpadon. Az író saját élményeit hozta fel példának a téma fontosságának szemléltetésére: gyermekkorában a dédnagymamáját, majd később a nagypapáját is az utolsó pillanatig otthon ápolta a család.
„Ugyanolyan természetességgel történt ez, mint ahogy a vasárnapi ebédet főzték. Nem dugták el előlünk a dédit, teljesen nyíltan kommunikáltak arról, hogy »ma jobban van, menj be hozzá nyugodtan, köszönj neki, vagy ma nincs annyira jól...«. A betegség nem szégyenként volt kezelve, és azt is tudtuk jól, hova fut majd ki a dolog. Az emberek nagy általánosságban arra vannak kondicionálva, hogy féljenek a haláltól. Nem akarunk foglalkozni azzal, mi lesz az életünk végén. Miért is akarnánk, ha élünk, és egyébként semmink nem fáj!? Pedig nagyon sok helyzetben segíthetne rajtunk az érzelmi feloldozás. Én legalábbis így élem meg.”
Ha a halál nem tabutéma, az elengedés is könnyebb lesz - gyásztanácsadóval beszélgettünk
Átírni a test határait
Ami a gondoskodás-faktort illeti, Fábián Tamás meglepődve konstatálta, hogy a szerző a kötetben a nevén nevezi azokat az egészségügyi dolgozókat, akik oroszlánrészt vállalnak a gondozásában. „Mintha árnyalnád ezzel az egészségügyről alkotott elképzelésünket,” – fogalmazott a moderátor. Szentesi Éva úgy látja, a magyar társadalom jelenleg úgy gondolkodik az egészségügyi intézményekről, mint a lehető legrosszabb végkimenetelről.
„Ha bekerülsz a rendszerbe, akkor véged. Ezt a mai napig nagyon sokaktól hallom,” – magyarázta Éva, akit az elmúlt 13 év alatt számtalan típusú orvossal hozott már össze a sors. „Sokan csak a protokollt nézik egy-egy terápiás eljárásnál. Jó lenne, ha az orvosok látnák az embert is a kórlapok mögött...” A szerző ugyanakkor kiemelte, rengeteget tud segíteni a gyógyulásban, ha páciensként valaki „bele tud kapaszkodni” az orvosába. „A vakszerencse mindig olyan helyekre és olyan gyógyítókhoz vezérelt, akik hittek a gyógyulásomban. Nem tudnék olyan helyre járni, ahol ez nem így van!”
Szinetár Dóra: „Én hiszek abban, hogy olyan gyereket kapok, amilyet a Jóisten nekem szán”
Éva szerint azonban tény, hogy kollektíven rengeteget köszönhetünk az egészségügyi dolgozóknak, mert ők a mozgatórugói az egész rendszernek. „Nem a politikusok” – mondta epésen, megemlítve, hogy az elmúlt években gyakran vette szájára az előző belügyminiszter, Pintér Sándor nevét.
A jövőt illetően az írónő úgy fogalmazott, „megtanulom most elfogadni azt, hogy ez a betegség itt van, egyébként az élet, az életünk, az csodálatos!” Szerzői ambícióit illetően elmondta, idén szeretné átdolgozni a Kardos Margit disszidál című novelláskötetét, jövőre pedig az édesapjáról tervez megjelentetni egy kötetet. „Nem teszek már nagy kijelentéseket, miszerint lezárok egy korszakot. Elköltöztünk egy faluba, belaktuk a házunkat, jól vagyunk, leszámítva a rákot. Mégis azt kell mondjam, annyira jó az élet, élvezzétek ti is, amíg tudjátok!” – búcsúzott a résztvevőktől, és akárcsak az est elején, úgy a végén is elsöprő vastaps fogadta szavait.
