Családok nélkül nincsenek történetek – A hét könyve: Hiányos fénykép

A hivatása szerint Shakespeare- és reneszánsz-kutató Bart Van Es nagyon sokáig nem tudta, hogy miféle mű fog megszületni az ő és a régen elveszett nagynénje, Lien beszélgetéseiből. Lient, az akkor tizenegy éves zsidó kislányt, még Bart nagyszülei fogadták be a második világháború idején Hollandiában, és annak ellenére, hogy másfél évig máshol kellett bujkálnia, a háború után a lány visszakerülhetett a Van Es-ékhez és egészen a nyolcvanas évekig teljes jogú tagja volt a családnak – amíg egy levél véget nem vetett mindennek. Bart Van Es nagyjából ennyit tudott meg, mielőtt felkereste volna a nyolcvan év körüli Lient 2014-ben. Van Es vitt magával diktafont, térképet, hogy bejárja a szülővárosát és az esetleges közös helyszíneket és rengeteg kérdést. Az első találkozásuk reggeltől késő estig tartott, majd több hónapon át együtt ebédeltek, sétáltak és meséltek Amszterdam utcáin.

Lien története a második világháború legelején kezdődik, amikor a majdhogynem teljesen asszimilálódott családja úgy döntött, Lient elküldik vidékre egy másik családhoz, amíg le nem csendesednek a zsidóellenes náci megmozdulások a nagyvárosokban. A szülei és közeli rokonai az utolsó együtt töltött estén mind megölelik a lányt, majd másnap kora reggel Heroma nénivel – a legendás aktivistával, aki több száz, ha nem ezer zsidó embert mentett meg – elindulnak a Van Es családhoz. Bár a Van Es-ház jelenti Liennek a második otthont, másfél évig mégis további családoknál kényszerül rejtőzködni; így kerül Heromáékhoz és a kegyetlen Van Laar családhoz is. A háború után Lien választhat kiknél szeretne élni, és a lány egyértelműen a Van Es családot akarja viszont látni. A család először visszautasítja a kérelmet, de második megkeresésre, mégis beleegyeznek, hogy visszafogadják a lányt. Liennek úgy örülnek, mintha el sem telt volna a szörnyű megpróbáltatásokkal teli év, de sosem adnak magyarázatot, hogy először miért nem akarta visszafogadni a család. Volt, ami nem változott, és volt, ami többé már sosem volt a régi.

Már rengeteg aspektusát dolgozták fel a világháborúknak és a holokausztnak: traumák a fronton, globális összeesküvések zárt ajtók mögött, hősies nők és férfiak; de az árván maradt gyerekek bújtatásával, majd a háború utáni életükkel viszonylag kevés írás foglalkozik. A Hiányos fénykép ilyen szempontból egy rendkívüli korképet ad, és Van Es egy percig nem fél megmutatni Hollandia fasizmus által eltorzított arcát. Őszintén ír, a holland társadalom képmutatásairól, mint például a háborús bűnösökre kiszabott nevetségesen rövid börtönbüntetésékről (egyes katonák és tisztek 4-5 évet kaptak, majd teljes nyugdíjukkal élhettek még hosszú évekig) vagy a zsidókat befogadó protestáns családok lappangó antiszemitizmusáról. Háborús regényként tökéletesen megállja a helyét a kánonban.

De egy másik, talán mélyebb jelentésében ez mégiscsak egy családregény, amihez nem feltétlenül szükséges a vérrokoni szál. Lien többször is mondja: családok nélkül nincsenek történetek. Van Es a beszélgetéseik alatt folyamatosan reflektál a jelenére, a saját nevelt lányával való kapcsolatára, a rokonai újonnan megismert oldalára. Bár Van Es jegyezte le a beszélgetéseiket, a gondolatait, de Lien és az ő kapcsolata helyezte át a múltbéli örömöket és sérelmeket a jelenbe; így nyertek értelmet, így gyógyultak be a sebek. A lebilincselő történetben hangsúlyos Lien fokozatos megnyílása, a szövevényes, súlyos titkokkal teli családdráma kibontakozása – de a legmegérintőbb mégis a nagynéni és unokaöcs megismerkedése és egymásra találása.

Szerző: Csibra-Kaizler Tamara