És egyszer csak... a Szex és New York nem tudta, mit kezdjen magával, ezért a gazdagok buborékából szórakozik mindenki máson
Kevés annyira ismert televíziós sorozat van, mint az 1998 és 2004 között futott Szex és New York (eredetileg Sex and the City). Nemcsak óriási rajongótáborral rendelkezett – és rendelkezik most is –, hanem hatással volt a divatiparra, a népszerű tartalmak történetvezetésére és témáira, és a kutatókat is megihlette, sok tanulmány és könyv foglalkozik a sorozat újításaival, társadalmi nemi (gender) viszonyaival, a szexualitás ábrázolásával, az amerikai felsőközéposztály helyzetének fikcionalizált bemutatásával, vagy éppen a reprezentáció egysíkúságával.
Ezeket láttad már?
Számomra is meglepő módon még a 2020-as években is elég sok diák volt, akik a Szex és New York című sorozatot választották a média szakos szakdolgozatuk témájának, ami nem azért meglepő, mert a megjelenésekor még nem is éltek, hanem inkább azért, mert a sorozat mai szemmel nézve elég rosszul öregedett. Sokan vetik a szemére, mennyire egységesíti az általa bemutatni akart társadalmi réteget, és valóban, a Szex és New York fájdalmasan gazdag, fehér és heteroszexuális.
Műanyag álmok a 90-es évekből
Ne felejtsük el azonban, hogy a boldog 1990-es évek végén, jóval a streaming kultúra diverzifikáló hatása előtt, egyáltalán nem volt minden sorozat a sokféleség bemutatása mellett elkötelezve, és utólag is azzal védekeztek, hogy valójában a közeg maga az, ami elég egyszínű – és ebben valószínűleg van is valami.
A Szex és New York talán legnagyobb fikciója az volt, hogy írásból és szabadúszó újságírásból olyan magas életszínvonalat lehet a világ legdrágább városában fenntartani, mint amilyen Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) vezet – a friss folytatásban ezt úgy küszöbölik ki, hogy a sikeres írói karrier mellett az első évad legelején szívrohamban elhunyt Mr. Big (a zaklatási vádak miatt a sorozatból teljesen kiírt Chris Noth) öröksége is kiegészíti, ebből tud az ötvenes Carrie egy brutális méretű és helyszínen lévő (New Yorkot ismerőknek, a kapuval körülzárt Gramercy Park) házat venni, ahol csak a ruháinak jut egy külön emelet.
De egy pillanatra vissza az eredeti sorozathoz: a Szex és New York annak ellenére ma is hivatkozott mérföldkő, hogy egysíkú, felszínes, és idegesítő. Ez egyrészt a korszellem miatt lehetett, hiszen a prosperáló 90-es években a fél középosztály jól fizető céges állásokban kezdett dolgozni, a hívószó pedig a posztfeminizmus lett. A posztfeminizmus azt állítja, hogy a feminizmus fő céljai már teljesültek (pl. jogi egyenlőség), és más kérdésekre kell koncentrálni – egyéni választások, szexualitás, fogyasztás, vagy a női identitások sokfélesége.
Candace Bushnell, a Szex és New York írója: „Mindig oda kell figyelnünk a nők jogaira!”
Ez értelmezés gyakran összefonódik a neoliberalizmussal: a hangsúly az egyéni felelősségen és önmegvalósításon van, nem a kollektív társadalmi változásokon. Innen nézve pedig érthető a Szex és New York elköteleződése a céges munkahelyek, szabadúszó írók és egyéni szexuális kalandok mellett. A népszerűség másik oka valószínűleg az, hogy korábban nem megszokott módon a nők váltak a történetek közepévé: a sorozatot ihlető Candace Bushnell megírta a saját kalandjait, amit aztán a sorozat főleg női írói dramatizáltak.
Az pedig még kirívóbb volt, hogy ezek a női történetek elsősorban (és eleinte) nem az anyaság szépségeiről, a családról vagy a háztartásról, hanem főként a szexről szóltak. Közhely a sorozattal kapcsolatban, hogy felszabadította a női szexualitásról való beszédet, és olyan, korábban kizárólag férfiaknak fenntartott területekre merészkedett, mint az egyéjszakás kalandok, vagy az elköteleződésre való képtelenség.
Élet a Szex és New York után
A széria sikerét követő, nem túl népszerű mozifilmek után 2020-ban megérkezett a folytatás az És egyszer csak... (And Just Like That...) címmel, ami persze több dologra is utalhat: leginkább talán arra, hogy a főszereplők egyszer csak az ötvenes éveikben járnak. Az eredetihez képest sokkal rosszabb kritikákat kapó sorozatnak közel harminc évvel a megjelenése után egy teljesen megváltozott médiakörnyezetben kellene érvényesülnie, olyan sorozatdömping közepette, amelyben a nőkről, női szexualitásról, idősödő nőkről, vagy éppen az idősödő nők szexualitásáról szóló tartalmakat nagyon könnyen lehet találni, és nem is számítanak forradalminak.
A május végén a harmadik évaddal jelentkező És egyszer csak... versenyelőnye saját ikonná válása, vagyis az, hogy egy korábban szimbolikus státuszba került terméket újíthat fel. A kritikusok és a közönség pedig eléggé lehúzták az egészet. A Samantha nélkül futó folytatásban (merthogy állítólag Kim Cattrall és SJP között kibékíthetetlen ellentétek vannak) Carrie beletanul az özvegységbe, podcastban szerepel, a második évad végén pedig összejön Aidennel (John Corbett).
Carrie Bradshaw esküvői ruhájának igaz története, amit csak nagyon kevesen ismernek
Kapcsolatuk azonban inkább táv- mint szerelem, mert Aiden ideje nagy részét Virginia államban tölti problémás tinédzser fiával. Miranda coming outol (ahogyan az őt alakító Cynthia Nixon is), nőkkel randizik, és a céges világ helyett az emberi jogokat választja ügyvédként. Charlotte (Kristin Davis) anyaként és feleségként folytatja a műkereskedelmet. Mellettük főszerepbe kerül Charlotte anyuka barátja, Lisa Todd Wexley (Nicole Ari Parker alakítása), aki fekete nőkről forgatna dokumentumfilmet, de rendre saját családja és társadalmi osztálya foglya lesz, illetve az egyfajta Samantha-pótlékként funkcionáló Seema Patel (Sarita Choudhury), az ötvenes szingli ingatlanmágnás.
Még mindig szupergazdag buborékban
Az új főszereplők a diverzitás igényének megfelelően színes bőrű karakterek, és sokkal erősebb a sorozat LMBTQ-reprezentációja, mindez azonban még mindig egy zárt és dúsgazdag buborékban jelenik meg, ami némiképp kioltja a jószándékot. Most nem elsősorban a karakterekkel, vagy a történettel szeretnék foglalkozni, hanem inkább azzal, mi lehet az oka a sorozat negatív, legjobb esetben is ellentmondásos megítélésének.
Szex és New York kvíz: Emlékszel még, melyik szereplőtől származnak ezek az ikonikus idézetek?
A legtöbb kritika arra vonatkozik, hogy miközben a világ szétesik, Trump Amerikája a fasizálódás és a polgárháború szélén áll, a világban folyamatosan nő a fegyveres konfliktusok száma, a női és kisebbségi jogok pedig talán rosszabb állapotban vannak, mint a 90-es években – az És egyszer csak... semmi mást nem csinál, mint szupergazdag New York-i középkorú nők mondvacsinált problémáival foglalkozik.
A nézőnek nehéz nem felidegesítenie magát az olyasféle konfliktusok, mint például (számomra az abszolút mélypont) Charlotte kutyájának cancelelése a harmadik évad második részében: egy kutyasétáltató hölgy a Central Parkban azt hiszi, hogy Charlotte kutyája támadta meg az övét, így minden közösségi médiafelületen (ahol természetesen sok kis kedvencnek saját profilja van) a kikövetésére szólít fel.
A Szex és New York úgy tanított neked egy sor pszichológiai módszert, hogy észre sem vetted
Ugyancsak bicskanyitogató, amikor Carrie-t azzal vádolja meg az alsó szomszéd, vagyis inkább a háza alagsorában lakó jóképű író, hogy túl hangosan mászkál, amire a sorozat válasza, hogy a következő jelenetben bemutatják az egészen elképesztően és szégyentelenül nagy cipőgyűjtemény, aminek az árából – tippre – még az elszállt ingatlanárak mellett is kijönne egy kisebb manhattani lakás. Ezen kívül persze szórakoznak mindenen és mindenkin, a harmadik évad harmadik részében a déli államokon humorizálnak (Carrie Virginiai útja apropóján, mely alatt Aident is meglátogatja), vagy a náluk szegényebbeken (ami lényegében mindenki).
A mondvacsinált, még a gazdagoktól is bagatell problémák valóban idegesítőek, én magam például nem voltam, nem vagyok és nem is leszek a sorozatnak nemhogy rajongója, de a kedvelője sem. Csakhogy, ha őszintén végig nézzük a többi, manapság népszerű sorozatot és egyéb médiaterméket, akkor kicsit igazságtalan, hogy miért kérünk számon valamit, amiről nem is tudjuk, micsoda: reflektáltság? Érzékenység? Baloldali aktivizmus? Ez a sorozat semmi mást nem ígér, minthogy elvisz az Upper East Side szupergazdag életébe, a Szex és New York főszereplőinek a barátságok, randik, ebédek és koktélok körül forgó, vattacukorral kibélelt és nosztalgiával átitatott világába.
Az ismeretségi körömben végzett, nem reprezentatív felmérés szerint, akik nézik a sorozatot, pontosan azért teszik, mert nem kell rajta gondolkodni: reflexből nézhető, szerethető vagy éppen utálható, de nem igényel olyan nagy erőfeszítést, mint amekkorát a való világban való létezés, vagy a hírek olvasása. Ettől függetlenül zavarba ejtő nézni az epizódokat, mert a sorozat sokszor komolyabban veszi magát, mint kellene, ami nagy hiba. Komolyan venni ugyanis nem lehet, legfeljebb szórakozni rajta, ami az egyetlen jogos elvárás.
