Amikor a híradóban nem a valóságot, hanem a hatalom számára megalkotott valóságot mutatják be - elolvastuk Gárdos Péter Hamisítók című könyvét
A Balázs Béla-díjas filmrendező, Gárdos Péter, akinek a legismertebb filmje talán az 1987-es Szamárköhögés, az elmúlt másfél évtizedben művészeti ágat váltott, 2010 óta ugyanis hat regénye jelent meg. A Hajnali láz című debütáló darab Holokauszt-túlélő szülei megismerkedését és szerelmét dramatizálja, ebből 2015-ben ő maga forgatott filmet Schruff Milán és Piti Emőke főszereplésével. A most megjelent és a júniusi Ünnepi Könyvhéten bemutatott Hamisítók főhőse Goldstein Balázs, aki a hosszú és depressziós 1970-es évtized elején kezd el dolgozni az akkor még bőven létező Filmhíradónál.
Ezeket láttad már?
A Filmhíradó fontos intézménye volt a 20. századi magyar nyilvánosságnak, majdnem száz éven keresztül láthatták a nézők a rövid és aktuális szkeccseket, jellemzően a mozifilmek előtt. Már az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat alkalmából megjelentek az első híradószerű némafilmek, majd 1913-ban indult a Kino-Riport, az első heti híradó. Innentől kezdve, név, cég- és ideológiai változtatásokkal ugyan, de egészen az 1980-as évekig létezett, a Gárdos könyvében szereplő Magyar Filmhíradó 1948-tól egészen a rendszerváltozásig állandó volt.
Ahogyan Gárdos Péter könyvének alapállítása is hangzik, a Filmhíradóban nem az igazságot, hanem az éppen aktuális hatalom számára megalkotott valóságot mutatták be. Ez egyébként szinte minden hírműsorra igaz volt, különbség inkább csak az ideológia mértékben rejlett. A hidegháború alatt a nyugat-európai és amerikai hírműsorok közelebb álltak a BBC által ideálisnak tartott objektivitáshoz, noha az ideológiai éppen úgy részük volt, mint a keleti blokk híradásainak.
Ezek viszont, ellentétben a keringő közhelyekkel, sokszor sokkal kevésbé voltak propagandisztikusak, mint amennyire elvárták tőlük, és lényegesen kiegyensúlyozottabbak voltak például a jelenlegi magyar közmédiánál, amelyben végtelen mennyiségű adófizetői pénzből kizárólag az állampárt által jóváhagyott híreket adják le – egyébként a szocialista tájékoztatáshoz képes is sokkal brutálisabban kiradírozva minden ellenkező véleményt.
Egy médiatudós szerint már nem működik a Jurassic Park varázsa
Mi a baj a '70-es évekkel?
De vissza a 70-es évekhez: a magyar szocializmussal hivatásszerűen foglalkozók (pl. én) között nagyjából konszenzus van abban, hogy a Kádár-korszak évtizedei közül messze a 70-es évek voltak a legnyomasztóbbak. Gelencsér Gábor filmtörténész A Titanic zenekara című nagyszerű könyvében „csellengő 70-es éveknek” nevezi a korszakot. A fő dramaturgiai probléma a 70-es években keletkezett (és részben az azokról szóló) alkotásokban, ismét Gelencsér kifejezését kölcsönvéve, a „csellengés drámaiatlansága”, a hősök maguk is a kallódás, a csellengés jelzőivel írhatók le.
A konszolidáció és az új gazdasági mechanizmus 60-as évekbeli lendülete megkopott, a gazdaság stagnált, és még nem érkezett el a 80-as évek illegális, majd demokratikus ellenzéki korszaka, illetve a remény, hogy ez a sajtszagú diktatúra, aminek a hülyesége (volt) elviselhetetlen (copyright Orbán Ottó), egyszer véget ér. Noha ebben is felfedezhetnénk a jelennel való párhuzamot, a könyvnek, és feltételezésem szerint a szerzőjének, nincsen ilyen szándéka. Inkább önéletrajzi elemekkel tarkított korrajz, könnyen olvasható fikció egy nehéz és nagyon is valóságos időszakról.
A viszonylag könnyen összefoglalható történet szerint tehát Goldstein Balázs filmrendező szeretne lenni, a főiskolára azonban nem veszik fel, ezért a bölcsészkar elvégzése után a Filmhíradónál helyezkedik el rendezőként. Ahogyan a könyv fülszövegében is olvasható, eleinte abban reménykedik, hogy „a valóság feltárásának eszköze lehet a kamera”, ám hamar szembesül azzal, hogy az igazságot nem rögzítik, hanem megalkotják. A szakma fortélyai között nemcsak a vágás, hanem a manipuláció is alapeszköz – megrongált „archív” felvételek, statisztákkal újrajátszott jelenetek, célzottan megfogalmazott narrációk mind a kívánt valóság megteremtését szolgálják.
Megkreált valóságok
A főhős összebarátkozik a tehetséges, valóban rendezőként végzett Rémy Péterrel, aki Pierre néven fut a könyvben, és megismerkedik a hírhamisítás különféle technikáival. Az első igazi filmjében Goldstein egy zálogházban mutat be két, egymásnak ütköző sorsot, egy gazdagabb idős hölgyet, aki perzsabundát akar vásárolni, és egy fiatal anyát, aki azért adja be a kisfia réklijét a zaciba, hogy az árából lázcsillapítót vegyen. A filmet rendszerellenesnek minősítik, hiszen a szocializmusban sem nagyon gazdagok, sem nagyon szegények nem létezhettek: burzsuj öregasszonyok nem vehettek passzióból bundát, és nincs az az anyuka, akinek ne lenne pénze legalább gyógyszerre és ételre.
A főszereplőt végül nem kirúgják, hanem ráállítanak egy ügyefogyott állambiztonsági párost, egy Lovas Rozál nevű egykor apácának készülő alhadnagyot és főnökét, egyben nagybátyját, egy Püsk Ottó nevű kipróbált rendőrt. A Hamisítók elemeli a korszakot saját bornírt kilátástalanságától, hogy mikor játszódik, az tulajdonképpen csak az évszám megjelölése miatt derül ki. Ahogyan az a szocializmus alatt játszódó regényekre (filmekre, sorozatokra) sokszor igaz, egyfajta általános képet rajzol a lehetetlen beszédmódról, a lelkes, de sokszor tét nélkül munkálkodó ügynökökről, a banális módokon tönkretett karrierekről és életekről.
A könyv talán egyetlen igazán megrázó figurája a századdal egyidős, tehát a hetvenes éveiben járó Kompay Rudi bácsi, aki a Filmhíradó statisztáit szállítja, legyen szó Kun Béláról szóló archív felvétel forgatásáról, vagy egykori sztahanovista cipészről. A deklasszálódott nemesi családból származó férfit a két ügynök be akarja szervezni, homoszexualitásával, illetve az albérlete felmondásával zsarolják, sikertelenül. Rudi bácsi ugyanis öngyilkos lesz, éltes korára a kicsinyesen tisztességtelen rendszer mártírja. Rozál és Ottó persze találnak más besúgót, aki a főhősről jelent, de ezt a poént nem szeretném lelőni.
És egyszer csak... a Szex és New York nem tudta, mit kezdjen magával, ezért a gazdagok buborékából szórakozik mindenki máson
Rudi bácsi egyik utolsó ténykedése az volt, hogy a kalamajkát elindító zálogházi riporthoz is szerzett két embert Balázsnak, aki tehát már a karrierje elején belecsúszik az imitáció, a hamisítás, a fikció startégiáiba. Ezeket a párhuzamokat elég egyszerűen kínálja fel a regény az olvasó számára, ahogyan azt is, hogy a főhős elég jól dokumentáltan a szerző, Gárdos Péter életútját járja be, aki természetesen tagadja a teljes egyezést. Az irodalomtudomány autofikciónak nevezi azt a mostanában amúgy nagyon divatos módszert, amelyben a szerző saját életét dolgozza fel, de fikciós elemeket kever bele – az elbeszélő és a szerző gyakran megegyezik, mégsem teljesen dokumentarista az elbeszélés.
A regény nemcsak a Filmhíradó vagy a késő szocializmus krónikája, hanem egy felnövéstörténet és egy aparegény is, a Hamisítókban ugyanis fontos szerep jut a főhős orvos édesapjának, aki egy jugoszláviai családi nyaralás alkalmával Olaszországig átúszva disszidált. A regény cselekményét állandón megtörik Goldstein Balázs sikertelen főiskolai felvételijének „Emlékeim Apáról” című novellái, amelyek a regényen belül is fiktív betétekként változnak fejezetről-fejezetre.
A könyvbéli orvos helyett a novellák apáfigurája állatorvos, és a róla szóló történetek is igencsak változékonyak; ami közös bennük, hogy az apát rideg, szigorú, szeretettelen figuraként ábrázolják, aki elfojtásokkal teli gyerekkort teremtett a főhősnek. A diktatúra és az apa megfeleltetése bevett szépirodalmi fogás, a magyar szocialista múlt feldolgozásában is számos ilyet találunk Kukorelly Endre Tündérvölgyétől Esterházy Péter Javított kiadásáig, sőt, Kránicz Gábor ezekről Apukalipszis – Regénnyé írt apák néven írt egy tanulmányt is. A diktatúra és az apa itt is bizonyos mértékig felcserélhetők lesznek, annál is inkább, mert a végén mindegyik megszégyenül.
A celebek egyre politikusabbá válnak, a politika pedig celebesedik - de mégis hová vezet mindez?
A fikció és a valóság, az önéletrajz és a kitalált történet, az archívum és a történelem, a besúgók és a besúgottak szimmetrikus rendszert hoznak létre a Hamisítókban, az olvasónak azonban az az érzése, hogy a kevesebb több lett volna. Olyan sok mindent akarunk egyszerre megérteni az egészből, hogy végül már csak a megértés bizonytalansága marad: hogy akkor tulajdonképpen mit is akar mondani a fentebb említett fogalompárokról?
A magyar kulturális emlékezetnek óriási adóssága a késő szocializmus feldolgozása, ami tematikusan lényegében soha nem történt meg. Maradnak a mintázatot alig alkotó termékek, mint például a Hamisítók, ami persze hozzájárul az erről való beszédhez, de a saját állításait elég bizonytalanul fogalmazza meg. A hazugság rendszerszintű, a tisztességtelenek boldogulnak, a barátok ellenségek, a megzsaroltak besúgók lesznek, ezeket mind belátjuk. És persze nemcsak a késő szocializmusban.
