Konkol Máté filmrendező: „Kik lehetnének Magyarország vezető női politikusai, ha máshogy alakul?”
Ha valaki megkérdezi Konkol Mátétól, hogy mivel foglalkozik, a válasza egyértelműen az lesz, hogy filmrendező. Persze, ehhez egyből hozzá kell tennie, hogy munka mellett. Nehezített terepen mozog, akárcsak a hazai fiatal filmes alkotók nagyrésze, de így is születnek új tervei, és a régieket is gondosan ápolja.
Ezeket láttad már?
Konkol Máté ha lehetősége lenne rá, szívesen rendezne nagyjátékfilmet hollywoodi hírességekkel is, de a jelen Magyarországának filmszakmai, társadalmi és politikai körülményei egyelőre másra irányítják figyelmét.
Milyen témák inspirálnak mostanában az alkotásra?
Sosem témaként gondolok ezekre. Ha van valami, ami zavar a világban, vagy ami nagyon kedves nekem, esetleg azt látom, hogy valamiről nem tudnak az emberek, amiről érdemes lenne, akkor az adja inspirációt. Ezeknek az egyvelege foglalkoztat.
Tudsz esetleg példát mondani?
A legutóbbi filmünkben, A könyv a mi fegyverünkben bemutatott szakkollégiumi mozgalom önképző, demokratikus, aktivista jellege nagyon kedves témám, és nekem is rengeteget adott. Emellett azért is érdemes foglalkozni vele, hogy egy tükröt is kapjon ez a közeg.
Van, hogy felidegesít valami, és akkor azt érzem, foglalkoznom kell vele. Ezzel kapcsolatban egy nagyjátékfilm terv is készült, amit Vida Orsolyávalval írtunk, és tavalyelőtt beadtuk az NFI Inkubátor programjára is. Egy gimnazistákról szóló politikus-disztópikus film, aminek az az alaptörténete, hogy mindenkinek be kell vonulnia a seregbe ahhoz, hogy egyetemre mehessen érettségi után. A nők számára két út is van, vagy szülnek, vagy bevonulnak. Kitaláltunk egy sor olyan intézkedést, aminek a fele megvalósult azóta a státusztörvény körül. Azt akartuk megmutatni egy tanév alatt, ami abszolút megtörténhet. Nem jutott be a top 10-be a tervünk.
Mennyire tartod jó eszköznek a filmet a társadalmi kérdések és folyamatok bemutatására?
Fontosnak tartom, de nem a legfontosabbnak. Széles értelmükben a kultúrát és a művészetet tartom fontos terepnek ezzel kapcsolatban, de ezek a kérdések sajnos sokkal limitáltabban kerülnek be a közbeszédbe, mint kellene. Nem úgy született meg a mostani véleményem, hogy kerestem a társadalmi változás módját és a filmhez jutottam, hanem fordítva.
Én filmezni akartam gyerekkorom óta, majd ahogy jártam sorra az önismeret és társadalomismeret útjait, arra jutottam, hogy ha komolyan filmezni akarok, akkor már nem igazán érdekelnek az akció- vígjátékok. Nagy lelkesedéssel tudnék akció-vígjátékot csinálni, ha azt érezném, hogy ez nem vesz el túl sok időt és energiát attól, hogy csináljam a többi filmemet, amikről azt érzem, hogy maradandó kulturális alkotások lehetnek.
Mesélj kérlek a legújabb, A könyv a mi fegyverünk című filmedről! Ha jól tudom, szorosan kapcsolódik az előző két filmedhez is.
Folytatása az előző két rövidfilmünknek, a Budapest zárt város és a Ki mint veti ágyát című produkciónak. Ezek közül az első még nem úgy készült, hogy egy trilógia része lesz, de a másodiknál már sejtettük. A könyv a mi fegyverünket már úgy csináltuk, hogy összeérjen az a két szál, amit elindítottunk az előző két rövidfilmben. Mindkét rész egy-egy felnövéstörténet. Az első sokkal színesebb-szagosabb, éjszakai kavarásokkal, kis politizálgatással, azokkal a dolgokkal, amikben én a húszas éveim közepén voltam.
A második rész főszereplője, Szőke Abigél, teljesen az ellenkezőjét játssza a Katona Péter által megformált Peti karakterének. Noémi egy vidéki munkáscsaládból épphogy Pestre került lány, akit az anyukája nem tud támogatni, mert neki az idős édesanyját kell gondoznia. Egy szendvicsgenerációba szorult anyát is láthatunk Hegyi Barbara alakításában.
Az első két rész főszereplője pár évvel később belecsöppen egy bázisdemokratikus szakkollégiumba, ami a társadalom megismerését és megváltoztathatóságát tartja szem előtt, és a feminizmust igyekszik gyakorlatba ültetni. Úgy alakít ki szokásokat és működést, hogy figyelembe veszi, hogy nem mindenki ugyanolyan lehetőségekkel érkezik az új közegébe. Tehát az osztályhelyzetet és a gendert is szem előtt tartja, ami reflektál arra, hogy az előző két filmben láttuk a két ellenpólust, a macsó fiút és az elnyomott lányt.
Számodra mit jelent feministának lenni?
Én profeministának tartom magam, de nem az a fontos szerintem, hogy jelzőkkel demonstráljam, amit gondolok, hanem az, hogy támogatom a feminizmust cselekedetekkel. Szerintem iszonyú fontos, hogy több férfi gondolja úgy, hogy neki feladata és dolga van azzal, hogy változzon a férfiszerep, és jobb világot adjunk tovább, mint amit kaptunk. Szerencsére a nők között is sokan feministák, de ha a férfiak nem fognak változtatni, akkor az egész hiábavaló. Muszáj a hétköznapi viselkedésünket megváltoztatni ahhoz, hogy a társadalomban is változás legyen.
Mivel a profeminista férfi is ritka, ezért aki vállalja, hogy ebben aktivista lesz, jó, ha először a baráti körében beszél ezekről a dolgokról. Például: „Képzeld haver, két éve lejöttem a pornóról, azóta máshogy gondolok a magam és mások testére.” Nyilván nem ilyen egyszerű, de szerintem ez a gondolat így jobban tud terjedni, személyes, családi, baráti beszámolókon keresztül. Kicsi az esélye, hogy egyszer egy olyan kormányunk legyen, ami előtérbe teszi és policy szintjén foglalkozik a nőkkel, és egyébként sok más csoporttal is. A nők a társadalom 50%-át teszik ki, tehát mindenképp prioritásnak kell lenniük, bármilyen egyenlőségelvű kormánypróbál hatalomra jutni.
Te hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel az ügyekkel?
Fokozatosan. Nem tudom, hogy ki volt az első feminista ember az életemben. A családom nem konzervatív, nem onnan jutottam el ide, hogy a nőnek a konyhában a helye, hanem onnan, hogy én éltem a víg életem gondtalan fiatal férfiként, miközben nem ilyen egyszerű mindenkinek. Amikor elkezdtem randizni és lettek barátnőim, meséltek arról, kit hogyan abuzáltak, hallottam sok bántalmazásról szóló történetet. Egy teljesen új világ nyílt ki előttem, amiről addig még nem hallottam, és rá kellett jönnöm, hogy a rape culture nemcsak a filmekben létezik, hanem nagyon is valóságos, mindent átszövő jelenség.
Részben ennek köszönhető, hogy a Társadalomelméleti Kollégiumban kötöttem ki. Amikor oda jelentkeztem, akkor már azt hittem, feminista vagyok. Ott rengeteg emberrel tanultam együtt, beszélgettem, és közben rájöttem, hogy ahhoz a szinthez képest, ahová olvasottság és viselkedés szintjén el lehet jutni ebben a témában, nagyon le vagyok maradva. Sok új dolog kezdődött el az életemben és sokat számított, hogy volt első kézből származó beszámoló körülöttem arról, milyen a női tapasztalat. Innen egyenes út vezetett Szil Péter pszichoterapeuta önkritikus férficsoportjaiba, ami nagyon sokat adott a hagyományos férfiszerep disszidenseinek.
És egy film is született a témában, a Ki mint veti ágyát.
Egy kiáltvány, vagy esszészerű filmnek indult, ami se nem doksi, se nem fikció. Aztán eggyel visszább léptem és már csak egy doksit akartam csinálni, amiben lett volna egy gerilla vonal is olyanformán, hogy egy szereplő feszegetni akarja az interjúalanyok határait a társadalmi elnyomás formái kapcsán. Aztán ezt is félretettem, és amelyik problémákat meg akartam említeni a korábbi ötletváltozatokban, azokból a rövidfilmben egy tömörítetlen, kegyetlen felsorolás lett.
Megmutatjuk, hogy ez mind van, sőt több is, de a végeredmény egy kapszulába sűrített vagy keresztmetszeti kép. A filmünkben megjelennek a családi minták, társadalmi nemi szerepek, munkahelyi elnyomás, a nők közti szolidaritás hiánya, a családon belüli erőszak, a bosszúpornó és az Onlyfans jelenség is, emellett láthatjuk, hogy az oktatási rendszer nem toleráns azzal kapcsolatban, ha valakinek dolgoznia is kell. A visszajelzések alapján a legerősebb hatást a családon belüli erőszak és az Onlyfans vonal érte el. Ezek visszatérő témák a Könyv a mi fegyverünkben is.
Honnan jönnek a visszajelzések? Ha jól tudom iskolákban is vetítik a filmed.
Igen, ez folyamatban van. A NANE és a Patent Egyesületek facilitátorai visznek foglalkozásokat a társadalmi nemi szerepekről középiskolákba. Továbbra is várjuk olyan nyitott osztályfőnökök, magyartanárok, médiatanárok jelentkezését, akik szívesen fogadnak egy ilyen másfélórás programot. Ez nem úgy néz ki, hogy odamegyek rendezőként és velem van egy beszélgetés, hanem olyanok vannak ott, akik prevenciós szakértők, és tudják, hogyan kell erről felelősségteljesen, fiatalok számára foglalkozást tartani. Egy filmklubbal ellentétben ilyenkor nincs ott egy hierarchiában kiemelt színész vagy rendező.
A filmetek eljutott Tallinnba is egy A-kategóriás filmfesztiválra. Milyen élmény volt?
Bámulatos számomra az egész, még vetítés közben sem hittem el. Erre a filmre összekuporgattam egymillió forintot, és ebből forgattunk. Tallinn nagy tanulsága, hogy lehetséges szerepelni egy ilyen kaliberű fesztivál programjában, miközben fogalmam sincs, hogyan kell bejutni ezekre. Egyszerűen beküldtem a filmet FilmFreewayen, és valakinek megtetszett. A kiutazásunkban nagyon sokat segített egy olyan mecénásunk, akivel előtte soha nem találkoztunk, de amikor megtudta, hogy nincs arra pénzünk, hogy kijussunk, támogatott minket.
Említetted, hogy az általad spórolt egymillió forintból forogtatok le, ami mondjuk ki, iszonyatosan kevés egy rövidfilm előállítására. Ez nem is mehetne itthon másként? Nem kaptok támogatást?
Az előállításra már csak az NFI van, forgatókönyvre és előkészítésre még a FilmJustnak van egy éves pályázata. Se a tévéknek, sem a kereskedelmi tévéknek nincs ilyen kulturális missziója, hogy segítsenek pályakezdőket (vagy nem pályakezdőket, mint például Enyedi Ildikót, akinek majdnem tízéves szünet volt a filmrendezői tevékenységében). Ez a kortárs magyar filmtörténet egyik botránya.
A másik botrány pedig a mostani támogatási rendszer. Nemrég adtam le egy tanulmányt, ami arról szól, hogyan lehetne közösségi, szolidáris, teljesen alternatív alapon megszervezni kicsi filmgyártó műhelyeket, amik nem hitegetik magukat azzal, hogy ők egy államilag támogatott Balázs Béla Stúdió lesznek, vagy EU-s pályázatokból tartják el magukat, hanem egy rendszeren kívüli önfenntartást próbálnak közösségileg megalkotni.
Ezt úgy kell elképzelni, mint egy piactól és államtól független bizottságot?
Nem bizottság, hanem közösség, amihez mintaként a szövetkezeti formát tudom felhozni. Azon belül sem mindegy, hogy milyen elveket határoz meg magának a csoport. Kellenek olyan filmes szövetkezetek, ahol vannak világosítók, sminkesek is, akik nem kizárólag munkakapcsolatot tartanak, hanem akkor is számíthatnak egymásra, ha nagybevásárlást kell csinálni, vagy egymás gyerekeiért kell elmenni az oviba. Ki kell lépni a kizárólag ügyek és saját érdekek alapján történő összefogásból.
Az NFI-nek sokkal fontosabb a külföldi produkciók kiszolgálása, mint az, hogy a magyar filmkultúra létezzen. Vannak az óriási költségvetésű, hatalmas kardozós-lovaglós produkciók, és azok a szerzői produkciók, amik valahogy átcsúsznak. Ilyenek a Hat hét vagy a Háromezer számozott darab, amik csoda, hogy állami pénzből elkészülhettek. Az itt forgó nagy produkciók, mint a Dűne vagy a Witcher, sok milliárd forint támogatást kapnak adóvisszatérítés formájában.
Hollywood versenyezteti a régió országait és Magyarország mindent megtesz azért, hogy nagyon olcsó és nagyon profi legyen. Így a világ legjobb szakemberei dolgoznak mindenféle munkajogi biztonság nélkül, mert nincsen számottevő szakszervezet. Ezzel ellentétben Amerikában van, és látjuk, hogy sztrájkolnak is. Az kevésbé kerül bele a hírekbe, hogy mennyivel gyakrabban terveznek sztrájkot.
A színészek és írók munkabeszüntetése a legnagyobb hírérték, de volt olyan terv, hogy az összes filmes dolgozót tömörítő szervezet sztrájkolni akart, és azt minden erővel igyekeztek megakadályozni. Itthon nincs ez. Itt lehet a kormánnyal rabszolgatörvényt íratni, és ugyanaz van a filmiparban, mint az autóiparban is. Ez a globális kapitalista kizsákmányolásnak a filmiparra lecsapódó része. Az NFI pedig ezt meg tudja ideologizálni azzal, hogy milyen nagyok vagyunk, hiszen ide jönnek a nagy produkciók.
Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan lehet megélni a filmezésből?
Arról a rengeteg láthatatlan munkáról nem szokott senki beszélni, ami még azoknál is van, akik kapnak támogatást. Pár millió forintból nem lehet négy-öt évig megélni, sem film után filmet csinálni. Ma nem egy karrierút a rendezés Magyarországon. Sokan vannak, akik hozzám hasonlóan nem a filmrendezés körül dolgoznak. Én például videókat vágok, operatőrködöm, vagy rendezőasszisztenskedem. Ebben néhányszor volt klip vagy civil szervezet kampányvideójának rendezése. Nagy tévedés, hogy a filmrendezés mindenki számára tud egy fenntartható állás lenni. Legfeljebb azoknak, akik például örököltek egy nagy lakást és nem kell albérletet fizetniük. Az országunk filmjeit azok fogják csinálni, akik magas társadalmi státuszból jönnek.
A könyv a mi fegyverünk forgatása előtt közösségi adománygyűjtő kampányba kezdtél, ami nem ritka mostanában a filmes alkotók körében. Ez is egy tükröt tart a jelenlegi támogatási rendszer felé.
Azért vágtunk bele a gyűjtésbe az Északi Támpont Közhasznú Egyesülettel, mert tudtam, hogy ezúttal nem egymillió lesz a költség. Azonban sajnos nagyon kiégtem az adománygyűjtésben, és fárasztó volt, hogy amikor az alkotással kellett volna foglalkoznom, akkor is a pénzzel kellett. A forgatás után azt láttuk, hogy 70 perces a filmünk, tehát véletlenül nagyjátékfilmet forgattunk. Lesz a kezünkben egy több mint egy órás film, de még nincsen forrásunk az utómunkára és az utófinanszírozásra. Most az a tét, hogy olyan donor szervezeteket, alapítványokat vagy önkormányzatokat találjunk, amelyeknek nem okoz gondot, hogy egy-két millió forinttal támogassanak egy filmet.
A könyv a mi fegyverünk részvételi film is. Mit jelent ez?
Nagyon sokan saját magukat alakítják, és improvizálják a saját szövegüket. Sokszor azt éreztem, hogy inkább koreográfus vagyok, mint rendező, mert a jelenetek keretei adottak voltak, de a dialógok nem. Ezért aki megszólal a filmben, írói kreditet fog kapni. Ritka, hogy annyira részvételi a produkció, hogy azokkal együtt készül, akikkel és akikről szól. A trilógia első két részénél megírt forgatókönyvünk volt, mégis mindkettőre igaz, hogy nincs benne olyan, ami ne történt volna meg pont úgy, vagy nagyon hasonlóan.
A Budapest zárt város poposabb, a Ki mint veti ágyát realista, A könyv ami fegyverünk pedig inkább Jancsó Miklósék stílusát idézi. Mai társadalmunkat mutatja olyan fiatal felnőttek szemén keresztül, akik különböznek, és sok nézőpont érvényesül benne. Ezért izgalmas ezt a három filmet egymás mellé tenni. Eldöntöttem, hogy A könyv a mi fegyverünket amennyire csak lehet, etikus módon forgatjuk. 8 órás munkanapokat vezettem be, de filmekben ez 12 óra szokott lenni, vagy még több. Azokat, akik ott vannak ingyen, augusztus közepén a szabad ég alatt, nem szabad túlóráztatni.
Fizetést szinte senkinek sem tudtunk adni, mert ez a büdzsé erre nem elegendő. Vannak olyan alkotótársaim, akikkel hónapokig ingyen dolgozunk. Ezek az emberek tartják életben a független filmeket. De ne vegyük adottnak, hogy mindig lesz egy olyan pályakezdő vagy lelkes ember, aki szívességből jön dolgozni. Ez a rendszer nem etikus, nem fenntartható.
Egy ilyen helyzetben meg tudnak születni benned új tervek?
Nem tudok nem terveket szőni. Nagyon pesszimista vagyok az önköltséggel és közösségi finanszírozással forgatott filmekkel kapcsolatban, és mégis van két filmtervem. Az egyik egy párról szól, a menyasszonyommal, Csapó Krisztával együtt fogjuk írni és rendezni, és ebben az albérletben játszódik majd. Ez is egy olyan ötlet, ami onnan jött, hogy mi az, amit egy helyszínen, vagy éppen ebben a lakásban meg lehet csinálni, kevés színésszel és minimális költséggel.
Míg A könyv a mi fegyverünk félig dokumentumfilm, a soron következő tervem teljes egészében az. Habár elindultak nőjogi szervezkedések a 70-es 80-as években Magyarországon, és a rendszerváltó értelmiség és a demokratikus ellenzék tagjai között volt nagyon sok nő, akiknek fontos volt ez a kérdés - 1989-re a férfitársaik őket a nőjogi terveikkel együtt szinte teljesen a partvonalra sodorták. Azok közt, akik az első kormányok tagjai között voltak, vagy, akik a mai napig a köztudatban élnek, mint a rendszerváltó generáció, alig találni nőket.
Nem voltak annyian, hogy elegendő mértékben át tudják vezetni a gyakorlatba a nőjogi, feminista törvényeket vagy intézkedéseket, de nevezhetjük egy részüket feminista aktivistáknak. Erről szeretnék egy dokumentumfilmet csinálni azzal a generációval, akik már aktívak voltak a 70-es, 80-as években, azért, hogy erről legyen tudás, mert nagyon sok mindent megmagyaráz a mai Magyarországgal kapcsolatban is.
Minden pártnak volt nőtagozata, de ezek nem tudtak olyan horderejűvé válni, hogy mára azt lássuk, hogy ratifikálták az Isztambuli egyezményt, vény nélkül lehet esemény utáni tablettát kapni, a prevenciós civilszervezetek nincsenek kitiltva az iskolákból, megszűnt a szülészeti erőszak, nincsenek lefóliázva a könyvek. Annak, hogy a gender egy szitokszóvá tudott válni, voltak előjelei, megelőzhető lett volna.
Kik lehetnének ma Magyarország vezető női politikusai, ha máshogy alakul? Erről szerintem mindannyiunknak tanulnunk kell. Ez egy olyan filmterv, amire még 10 forintom sincs, de akkor is elkezdem, ha kezdetben senki nem fog támogatni. Táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan Én sokadszorra is ezt fogom tenni, ami a legrosszabb üzleti stratégia, de máshogy ma nem lehet filmet csinálni. Különben várni fogok életem végéig a pályázatokra. De nem akarok.
