A cinkotai sorozatgyilkosság a mai napig sokkoló történet - interjú Nagy Gabriella írónővel
1916-ban hét lezárt hordót találtak, egy-egy lány holttestével, a Kossuth Lajos utca egyik házának melléképületében, Cinkotán. Nagy Gabriella legújabb, Elviszlek Amerikába című regényét olvasva „szemtanúi” leszünk egy szörnyű bűnesetnek, amely dermesztő részleteivel máig borzolja a kedélyeket. 2012-ben a sorozatgyilkos Kiss Béla a Vígszínházban is felbukkant, az Ascher Tamás rendezte Zöld kilences című darabban – éjszakai portásként.
Ezeket láttad már?
Rengeteg újságcikk született a cinkotai sorozatgyilkosság esetéről, akkora szenzáció volt, hogy a háború híreit is maga mögé utasította, még Kosztolányi és Karinthy is írt róla, újságíróként. A gyilkost nem kapták el, viszont elért a híre Amerikáig: egy horrorfilm készült az életéből, és róla nevezte el magát a post-hardcore amerikai Bela Kiss zenekar. Interjút készítettünk Nagy Gabriella írónővel, az Elviszlek Amerikába című könyv szerzőjével.
A legnyugtalanítóbb – nemcsak az olvasók, de a regényben indítékokat keresők, a tanúk, nyomozók, orvosszakértők számára is –, hogy az efféle emberi ragadozók feltűnés nélkül éltek, élnek köztünk. Kiss Béla derék mesterember volt, bádogos.
Igen, a környezete dolgos, nyájas, művelt emberként ismerte, a munkájával és jellemével még Batthyány Ilona grófnő is elégedett volt. Sokan kedvelték, még a korszak ismert hírlapírója, Sipulusz is mulatott vele. Ferenczi Sándor orvosi szakvéleménye szerint viszont cinikus ember volt, aki nem érez bűntudatot. Házassági hirdetéseket adott fel, és a nők, többnyire vidéki lányok, cselédek a félretett pénzüket magukhoz véve boldogan utaztak hozzá egy új élet reményében, Cinkotára.
Bűnügyi regényt akartál írni?
Nem, és krimit sem akartam, az ügy megoldatlansága érdekelt és az áldozatok. Az előző regényemben, az Üvegházban kezdtem el a családom történetét feldolgozni: anyai ágon rákosszentmihályiak vagyunk – az Üvegház is részben ott játszódik –, azt gondoltam, a következő könyvben is szeretnék ezen a vidéken maradni. Akkor vágtam bele a kutatásba. Aztán egyszer csak megtaláltam ezt a cinkotai rémesetet, és nem eresztett.
Annyi helytörténeti érdekesség közt miért épp a sorozatgyilkos sztorija mellett tetted le a voksodat?
Az áldozatok mellett tettem le a voksomat, róluk akartam írni. Már tíz éve is voltak jegyzeteim, vázlatok, sőt szövegek, aztán ahogy haladtam előre a munkában, egyre erősebb ellenállást éreztem magamban, szabadulni akartam az anyagtól, eldobni, túl lenni rajta. Szinte égetett. Időről időre letettem, de idegesített a lezáratlansága, és újra elővettem. Úgy éreztem, le kell győznöm. Főképp, mert van egy máig feldolgozatlan, személyes vonatkozása is…
Aminek dacára évekig „együtt éltél” az áldozatokkal. Mennyire viselt meg?
Eléggé. Mások történetei csak sok áttéten keresztül jutnak el hozzánk, hallomásból, olvasmányokból, és rengeteg önvédő stratégiánk van arra, hogy ne érintsenek. Pedig a megértéshez közel kell menni. És ez nehéz. A mélyére nézni annak, hogy mi visz rá egy embert a másik bántására, és hogyan működnek – vagy nem – az áldozat ösztönei…
Kiss Béla esetében mi volt a megfejtés? A könyv második része egy elmeklinikára viszi az olvasót.
A valóságban a neves analitikust, Ferenczi Sándort bízták meg a törvényszéki elmeorvosi szakvélemény megírásával. Ő azt állapította meg, hogy a tetteiért felelősségre vonható, ép elméjű egyénről van szó, akit különösen még az sem rendített meg, hogy tíz évig egy házban kellett aludnia az áldozataival. A könyvbéli kitalált professzort, Morvay Ernőt javarészt a szintén jeles pszichiáterről, Moravcsik Ernő Emilről, a híres Moravcsik Klinika alapítójáról mintáztam, akinek szakterülete a törvényszéki elmekórtan, a bűnügyi embertan és a bűnözők lélektana volt. A regényben Ferenczi után ő kapja a megbízatást, hogy profilt rajzoljon egy olyan elkövetőről, akit nem lehetett megvizsgálni, hiszen Kiss Bélát nem fogták el soha.
A regény harmadik részében – a harmincas években – viszont felbukkan – bár semmi bizonyítéka nincs, hogy akkor még élt volna.
Igen, itt már Kiss az én fantáziámban folytatta rettenetes cselekedeteit, habár nem minden alap nélkül, ugyanis időről időre felröppentek hírek róla. Hiába beszélték, hogy elvitte a tífusz Valjevóban a háború alatt – állítólag kicserélte a dögcéduláját és vígan élt tovább. Látni vélték később is, házmesterként, vagy a Margit hídon, sőt „a kameraszemű” híres nyomozó New Yorkban eredt a nyomába, mert a Times Square-en, a metróállomás közelében látott egy hasonló alakot.
A könyv címe a múlt század kivándorlási hullámára is utal, ha jól gondolom.
Igen. A tanúk vallomásai szerint Kiss Béla sok nőt azzal áltatott, hogy magával viszi őket a szép Újvilágba. A cím tehát az ő mondata. A nők hittek neki, hiszen egyébként is tömegek vándoroltak ki akkoriban, reményvesztettek ezrei kuporgatták össze a hajójegy árát, hogy kis motyójukkal elinduljanak az Újvilág felé.
Néhány lány történetét írtad meg, a sokból.
Mert őket találták meg. De jóval több áldozata lehetett: olyan hírek is keringtek, hogy hordókat adott postára. Aztán a háború kitörésekor bevonult, és soha többé nem tért vissza a Kossuth utcába. A ház új bérlője a felújításhoz szükséges anyagok után kutatva felfeszítette az egyik hordót; így bukkantak rá a holttestekre. De pontosan nem tudni, hányan estek áldozatul; háború volt, zűrzavar, sokan eltűntek.
Az Elviszlek Amerikába tényekre, korabeli cikkekre és dokumentumokra alapoz. A nyelvezetéből is kihallik a kor.
Ehhez képest kevés eredeti mondat működött a szövegben. Érdekes volt például, hogy anyaggyűjtés közben, a múlt századi rákosszentmihályi naplókat olvasva szinte hazugságnak tűnt, annyira sziruposnak éreztem a harmincas évek kispolgári rétegének nyelvi valóságát.
Pályakezdőként középiskolai irodalom-történelem szakos tanár voltál, majd dolgoztál a Műcsarnokban, és most a Litera irodalmi portál főszerkesztője vagy. Hogy tudsz a „polgári” munkáid mellett időt szakítani a regényírásra?
Leginkább hétvégén írok, nyáron vagy a szokásos egyhetes téli elvonuláson. Vagy éjjel, akár hajnalig is. Szerencsére megtehetem, hogy tovább alszom reggel. Ennek persze mindig ára van, mert azt a rengeteg munkát, ami a lapszerkesztéssel jár, el kell végezni.
Költőként indultál; az első könyved, a Vállalok bérbe sírni kötet címében mintha már felsejlene az áldozatmotívum.
Hm, erre még nem gondoltam. Én inkább játékosságot, öniróniát láttam benne. Többféle női szerep is megjelenik a versekben, többféle hang, karakter, igaz, kevéssé a győztes oldalon.
Ezt a szerepjátékot vitted tovább az Idegen című regényedben, ahol fiatalurak és kisasszonykák halnak bele a játszmázásba. Ez volt az első regényed, amit – nem minden élc nélkül – így lábjegyzetelt egy férfi kritikus: „kiborult a retikül”. Honnét a romantika iránti vonzalom benned?
A kapcsolódás érdekelt két ember között. Igaz, hogy Brontëkon és Jane Austeneken nőttem fel, meg indiánregényeken, de az Idegen egyik inspirációs forrása a Veszedelmes viszonyok volt Laclos-tól.
Van retikülöd?
Persze. Ki is borult már. De nem hordom a hétköznapokban. Nem fér bele semmi.
Az Elviszlek Amerikába már a boltokban van. Most hogyan érzed magad?
Kíváncsian. Egy olyan közegbe érkezik ugyanis a könyv, amelynek figyelme különösen kiélezett a témára. Rengeteg történet tör fel múltban elszenvedett bántásokról, és sokan ismernek magukra az áldozatok szerepében. Kérdés, hogy van-e még ereje és hitele ebben a hangzavarban bármiféle – ráadásul szépirodalmi – megszólalásnak.
