Mocskos és drámai - Exkluzív: a rendező az év legfelkavaróbb filmjéről

2019.május.29.

Joe Berlinger korábban dokumentumfilmesként szerzett magának hírnevet, mígnem gondolt egyet, és játékfilmet készített a világ egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosáról Ted Bundyról. Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című filmje minden bizonnyal az év egyik legfelkavaróbb filmje, Zac Efron parádés a felfoghatatlan történet főszereplőjeként, a jó képű, szerető családcentrikus férfi és egyben borzasztó gyilkosságok elkövetőjeként. A film felzaklatja a nézőit, sokan vélekedtek úgy, hogy Berlinger filmje morálisan megkérdőjelezhető, éppen ezért kifejezetten érdekes elolvasni a rendező jegyzetét a filmhez, ami alaposan körüljárja a történet buktatóit, és tanulságait.

Íme Joe Berlinger jegyzete:

Bár Amerika csupán a bolygó népességének öt százalékát teszi ki, innen származik a világ ismert sorozatgyilkosainak hatvan-hetven százaléka – csak az elmúlt 150 évből 2743 bűnelkövető. Az FBI becslései szerint bármelyik adott pillanatban huszonöt-ötven aktív sorozatgyilkos garázdálkodik az Egyesült Államokban. A rengeteg vérontás ellenére mégis csupán egyetlen olyan sorozatgyilkos van, aki fenyegető alakját egy életre beleírta az amerikai köztudatba: Theodore Robert Bundy.

Végigrettegtem Zac Efron új filmjét, de a gyilkos Ted Bundyról szóló dokumentumsorozat még rosszabb

Végigrettegtem Zac Efron új filmjét, de a gyilkos Ted Bundyról szóló dokumentumsorozat még rosszabb

Ted Bundy története mocskos és drámai. Bundy elsősorban lefegyverzően jóképű külsejére támaszkodott, hogy a halálba csalogassa áldozatait, de ahhoz is értett, hogy állandóan változtassa a bűnelkövetés módját, összezavarva a nyomozókat is. Merész, kreatív szökési terveivel kétszer sikerült megszöknie a rendőrök keze közül. Aztán épp csak néhány nappal a kivégzése előtt, a tagadásban töltött évek után, 1989 január 24-én beismerte, hogy több mint harminc nőt gyilkolt meg 1974 és 1978 között. A szakértők szerint áldozatainak valódi száma még ennél is magasabb.

De ami igazán kiemeli Bundyt a sorozatgyilkosok közül – túl az áldozatok félelmetes számán és a férfi elképesztő szökési képességein –, az a tény, hogy talán senki másnak nem sikerült hozzá hasonló híresség-státuszra szert tennie, sőt, rajongókra találnia, akik évekig kitartottak az ártatlansága mellett. Bundy zseniálisan kihasználta az amerikai média színterét, hogy népes és fanatikus követőtábort verbuváljon magának, kijátszva, hogy nem testesíti meg a sorozatgyilkosokról alkotott sztereotípiákat. Vagyis egy elbűvölő, jóképű, látszatra feltörekvő fehér férfi, akiről szeretői, rengeteg barátja és ismerőse egy percig sem hitte volna, hogy képes a szörnyű tettek elkövetésére – ez pedig hosszú éveken át egérutat biztosított számára. Még a tárgyalása alatt is rengeteg támogatót vonzott, akik nem voltak képesek vonzó külseje és csábereje mögé látni.

De születtek már játékfilmek, dokumentumfilmek és könyvek is a hírhedt gyilkosról, így felmerülhet a kérdés, hogy miért kell újra elővenni. A válasz Michael Werwie rendkívüli forgatókönyvében rejlik, ami Bundy barátnője, Elizabeth Kloepfer nézőpontjából dolgozza fel a történetet. Annak köszönhetően, hogy a történéseket az ő nézőpontjából látjuk, a film nem klasszikus voyeurisztikus sorozatgyilkosos film. Nem követjük a Tedre vadászó nyomozókat, nem kísérjük el a gyilkost, ahogyan szörnyű tettei hatására zsigeri borzongást él át, és nem térünk vissza vele a gyilkosságok helyszínére (ahogyan gyakran tette egyébként). Ehelyett a közönség Liz szemén keresztül látja kibontakozni az eseményeket: ahogy Ted szerencsétlen véletlenek sorozata által kafkai rémálomba csöppen, és eleinte a rendszer ártatlan áldozatának tűnik. Ez lehetővé tette számomra, hogy rendezőként felforgassam a sorozatgyilkosos filmek műfaját, először egy igazságtalan ítélet történetét elmesélve, majd lassan felfedve a mögötte rejlő igazságot.

Első ránézésre talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy dokumentumfilmesként, aki karrierje nagy részét annak szentelte, hogy a film és televízió segítségével megmutassa az igazságszolgáltatás hibáit és felhívja a figyelmet a jogtalanul elítélt áldozatokra, Amerika legikonikusabb sorozatgyilkosáról forgassak filmet.
A tévesen elítélt személy olyan, aki ÁRTATLAN, de mindenki bűnösnek tartja. Ez a forgatókönyv lehetőséget adott rá, hogy megfordítsam a helyzetet: egy BŰNÖS ember, akiről mindenki azt hiszi, hogy ártatlan. Ezzel a fordított felállással – ahol a nő rendületlenül hisz bűnös szerelme ártatlanságban – olyan filmet készíthettem, amihez lehet kapcsolódni, és ami nagy érzelmi hatást kifejtve kalauzolja el a közönséget Ted Bundy történetében.

Persze a legtöbb néző már tudja, hogy Bundy sorozatgyilkos, még mielőtt elkezdődött volna a film (kivéve, ha semmit sem olvasott a filmről, mielőtt beült volna rá a moziban), mégis, bízom benne, hogy a nézők felfüggesztik ezt a tudást, vagy akár meg is kérdőjelezik mindazt, amit Bundyról tudnak, és ugyanarra az érzelmi hullámvasútra ülnek fel, mint Liz. Kezdetben talán drukkolnak a kapcsolatuknak, aztán elárulva érzik magukat, végül pedig teljesen elborzadnak, amikor Bundy beismeri bűneit. Ilyen módon a film nem arról szól, hogyan gyilkol egy sorozatgyilkos vagy hogy miként kapják el őt (ezeket már sokszor és zseniálisan bemutatták ebben a műfajban), inkább arról, hogyan esik valaki áldozatul egy pszichopata vonzerejének. Vajon Bundy tényleg szerette Lizt? Ez a film megválaszolhatatlan nagy kérdése – számos szakértő gondolja úgy, hogy a szociopaták képtelenek a szerelemre. Én nem vagyok olyan biztos ebben. De az kétségtelen, hogy Bundy durván megvezette Lizt – az ő kapcsolatukat dolgozza fel a film.

Más szóval, ez a film nem csupán a sorozatgyilkos kegyetlensége, hanem kétarcúsága, a benne rejlő kettősség miatt is érdekes volt számomra. Azzal, hogy Ted Bundy történetét szerelme perspektívájából közelítjük meg, végignézhetjük, hogyan viselkedik a világ előtt egy bűnös férfi, és hogy tetteinek milyen hatása van azokra, akik a legjobban ismerik. Remélem, ez a film új utat nyit majd Bundy sötét világába. Nem a gyilkosság véres részleteiben való dagonyázással, hanem azáltal, hogy felforgatja a sorozatgyilkosos filmekkel kapcsolatos elvárásainkat. Azokra a hazugságokra fókuszálunk, amiket Bundy és társai is elmondtak maguknak, ahogy elkezdtek körülöttük megszaporodni a gyilkosságok. Tulajdonképpen a filmben nem is látunk gyilkosságot egészen a legvégéig: ez tudatos döntés volt, hogy a közönség érzelmi szinten is megértse, hogy azok, akik gonosz dolgokat tesznek, nem kétdimenziós szörnyetegek, akiket könnyedén felismer a társadalom, és akiket ilyen módon elkerülni is könnyű. A valódi bűnügyekről forgatott filmjeim kapcsán inkább arra jöttem rá, hogy azok, akik szörnyű dolgokat tesznek – a sorozatgyilkosoktól a pedofil papokig –, ránézésre teljesen átlagos emberek, akik akár a szomszédaink is lehetnének. Ahogy maga Bundy figyelmeztet a film végén: "A gyilkosok nem a sötétből lépnek elő hosszú fogakkal és az állukról csöpögő nyállal. Az emberek nem fogják fel, hogy a gyilkosok köztük élnek. Azok, akiket kedveltek, szerettek vagy egyenesen imádtak, egyik napról a másikra a legdémonibb emberekké változhatnak." Ilyen a gonosz valódi természete – nehezen megmagyarázható, gyakran egészen banális és többnyire ellentmondásos –, amit a forgatókönyvnek hála felfedezhettem.

Dokumentumfilmes munkásságomban a jogtalanul elítélt áldozatok helyzetére koncentráltam. Azáltal, hogy a közönség Liz nézőpontjába helyezkedik bele, megértheti az árulást, amit elszenved, ez pedig remélhetőleg segít közelebb vinni ahhoz, hogyan eshet valaki egy ragadozó férfi áldozatául. Az 1970-es években már elkezdődött a női emancipáció: a nők szexuális szabadsága növekedett, nagyobb számban léphettek a munkaerőpiacra, önállóbban utazhattak, akár stoppolhattak is. Sajnálatos módon, a társadalmi fejlődés ellenére, ez csak még sebezhetőbbé tette őket a sorozatgyilkosokkal és más erőszaktevőkkel szemben, ami meg is látszott a bűncselekmények megugró számában. Így míg a sorozatgyilkos kifejezés még nem igazán volt használatban a hetvenes évek elején, maga a jelenség már virágzott.

Bundy tagadása, és tagadásának hitele a filmben számomra azt az áldozathibáztató attitűdöt is jól megmutatja, amit nemrégiben a #MeToo mozgalom hozott felszínre és emelt be végre a köztudatba. Liznek muszáj volt szembenéznie Teddel a halálsoron, a film végén – nem azért, mert szerette volna hallani tőle az igazságot (azt akkor már tudta) –, hogy ezt a szexuális ragadozót és sorozatgyilkost felelősségre vonja a tetteiért.

Egy másik történelmi összefüggés, amit szerettem volna kiemelni a filmben (részben azzal, hogy archív felvételt használtam, ami egyébként nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben), az az összefüggés Bundy tárgyalása és a true crime történetek mai népszerűsége között. Bundy tárgyalása az első volt az amerikai történelemben, amit országosan közvetített a televízió, és ami Bundyból médiasztárt csinált. Mind az ötven államból és további kilenc külföldi országból érkeztek médiamunkások. Ez még a ma már bevettnek számító 24 órás tájékoztatás és a kábelcsatornák robbanásszerű elterjedése előtt volt.

Az elektronikus úton történő tájékoztatás és a műholdas technológia még gyerekcipőben jártak akkor, az első nemzetközi lépéseket pedig épp Bundy miami-i tárgyalásánál tették meg. Tíz évvel később Bundy kivégzését is élőben közvetítették, és milliók nézték – ez volt az egyik első korai használata a mobil műholdas kocsiknak. Bundy országos tévés szenzációt csinált a sorozatgyilkosságból, és azt gondolom, egyenes vonalat lehet húzni közte, az 1995-ös O. J.-tárgyalás és a ma tapasztalható, látszólag kielégíthetetlen éhség között is, ami a true crime tudósítóit hajtja.

Olyan filmesként, aki a true crime történetek elmesélésére specializálódott (bár szeretném hinni, hogy ehhez társul törekvésem a társadalmi igazságosságra is), szerettem volna megvizsgálni azt a tárgyalást, ami számomra a ma ismert true crime jelenség "big bangje" volt. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire ellentmondásos szórakoztatást csinálni más emberek tragédiájából, többek között épp ezért igyekeztem Michael Werwie eredeti forgatókönyvének a Kapj el, ha tudszra hajazó hangvételét realisztikusabb irány felé tolni, hogy a film hűen mutassa be Bundy rémtetteit és azok következményeit.

Végső soron nekem, aki már huszonöt éve dokumentumfilmesként dolgozom, a projekt lényege az igazság természetének vizsgálata volt. Úgy döntöttem, egy Goethe-idézettel fogok nyitni: Csak kevés embernek van képzelőereje a valósághoz. Számomra ez azt jelenti, hogy az igazság általában az orrunk előtt van, de néha mégis nehéz észrevennünk. Bundy úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint karizmatikus, jóképű, vonzó férfi, de ezek leegyszerűsítő jelzők. Valójában ugyanennyire volt végtelenül manipulatív, piti tolvaj, erőszaktevő és gyilkos, aki nem egyszer nekrofíliára is vetemedett. A legtöbb sorozatgyilkossal ellentétben tagadta a bűneit, amikor elkapták, és csak akkor vallott, amikor már alig néhány nappal a kivégzése előtt járt – valószínűleg csak azért színlelt megbánást, hogy elkerülhesse a halált.

Bundyhoz kötik az FBI profilalkotó munkájának megjelenését is, de valójában az FBI azért próbálkozott a profilalkotással, mert a bűnüldözés képtelen volt utolérni a férfit. A DNS-tesztek, sőt, a fax előtti érában a rendőrségi osztályok között nem áramlott úgy az információ, nem volt olyan központi adatbázisuk, mint ma.

A három alkalom, amikor Bundyt sikerült elfogni, nem a fényes detektívmunkának volt köszönhető, hanem annak, hogy Bundy szabálytalan autóvezető volt, akit a rendőrök gyakran megállítottak úgy, hogy fogalmuk sem volt róla, kicsoda. Ha Bundy óvatosabban vezetett volna, talán sosem kapják el. Bár nyilvánvalóan bűnös volt és megérdemelte a büntetést, az ellene felhozott bizonyítékok– eltekintve a sorsát megpecsételő harapásnyomtól – nem voltak valami erősek a miami-i tárgyaláson. Ez volt az első alkalom, hogy egy harapásnyomot használtak egy bűneset kivizsgálásakor, amit mellesleg ma már egyáltalán nem tartanak meggyőzőnek a büntetőeljárásokban.

Olyan emberként, aki az ártatlanul elítélt személyekre szeretné felhívni a figyelmet, többek között a tudományosan nem megalapozott büntetőeljárásban használt eszközök megmutatásán keresztül, ezt nagyon ironikusnak találom Bundy esetében, pláne, hogy ez is az igazság természetrajzához kapcsolódik.

Az igazság természetének témaköre az, amiért úgy döntöttem, hogy a cím csak a film legvégén jelenjen meg. Az emberek nyilván tudják már a címet, amikor megveszik a mozijegyet. Ez a cím sokak szemében gúnyosnak tűnhet, mintha viccet csinálnánk a témából. De mire végigmentek ezen az úton Bundyval, és a John Malkovich alakította Edward D. Cowart bíróval, aki halálra ítéli "átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány" tetteiért, a cím új értelmet nyert. Meglátjuk, mit is takart valójában: egy őrült gyilkost, aki meggyalázza a valódi emberi lényeket. Így már egyáltalán nem tűnik viccesnek. Valóságos, rémisztő, és ez mindig is így volt – csak nem láttuk a címet, amikor a film elkezdődött. És épp ez Bundy történetének lényege: az igazság mindenki szeme előtt ott volt, de senki sem tudta felismerni, csak amikor már túl késő volt.

Ez is érdekelhet

Adele visszatért a színpadra két eszméletlen ruhában

Adele visszatért a színpadra két eszméletlen ruhában

G-Életstílus

„Ezt a nyarat soha nem fogom elfelejteni” - 3 sorsdöntő nyári sztori

„Ezt a nyarat soha nem fogom elfelejteni” - 3 sorsdöntő nyári sztori

GLAMOUR Horoszkóp

Heti horoszkóp: új szövetségeseket találhatsz - július 4-10.

Heti horoszkóp: új szövetségeseket találhatsz - július 4-10.