A Recirquel Walk My World előadása a Millenárison egy egyedülálló, immerszív színházi élményt kínál, amelyben a néző saját útvonalát választva fedezheti fel Dido és Aeneas mitikus történetét. A monumentális újcirkuszi és táncszínházi produkció labirintusszerű tereiben minden lépés egy újabb vizuális, érzéki és dramaturgiai felfedezés. A Walk My World azoknak szól, akik nemcsak nézői, hanem aktív résztvevői szeretnének lenni egy lenyűgöző, többdimenziós színházi univerzumnak.
Ezeket láttad már?
Rettegsz, ha a színházban vegzálják a nézőket a színészek, mert attól félsz, rád is sor kerülhet? Fontos, hogy az Operába elegánsan menj, mert nem akarod elrontani a dress code-ot? Érezted már kellemetlenül magad, mert fogalmad sem volt az adott darab után, hogy mire gondolhatott a szerző vagy a rendező? Egyáltalán: felhőtlen szórakozásra vágysz, amikor jegyet veszel egy előadásra, vagy azt sem bánod, ha kibillentenek a komfortzónádból?
A színház több ezeréves közös játékunk, ezerféle formája létezik a világon. Egy dolog azonban mindig kötelező: bizonyos emberek életre keltenek egy történetet, amely jó esetben leköti a többiek figyelmét. A nyugati kultúrában néhány száz éve ez általában úgy történik, hogy egy háromfalú szobát sok ember néz csendben a sötétben, a székén fészkelődve, és nagyon kellemetlenül érzi magát az, akinek megszólal a telefonja, vagy leesik a drazsés zacskója a földre. A színház decens polgári szórakozási formává vált az idők során, amelyhez pontos illemkódex tartozik. Hol vannak már azok a szép idők, amikor záptojással dobálták meg a botrányos előadások szereplőit, vagy vállukon vitték haza a legnagyobb legendákat a lelkes rajongók?
Belépés a Walk My World univerzumába
A Millenáris C épületében a Recirquel együttese hatalmasat álmodott. Vági Bence rendezésében egy olyan, immerzív élményt nyújtó estét hoztak létre több éves alkotói folyamat gyümölcseként, amely a legújabb, nemzetközi kísérleti színházi trendeket hozza Budapestre, egy Európában is egyedülálló projekt keretében. A Walk My World a Recirquel újcirkusszal kevert táncszínházi formanyelvén szólaltatja meg Vergilius Dido és Aeneas mitológiai történetét. A két és fél órás gigaperformanszban „minden is” van — csak klasszikus színpad és nézőtér nincs. Telefoncsörgés sem, mert a bejáratnál a mobilokat lenémítva bezárják egy „ördöglakattal” felpimpelt erszénybe.
„Ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban a szeretet érzését, olykor szükségünk van az egyedüllétre, amitől sokszor félünk” - interjú a Paradisum rendezőjével, Vági Bencével
Aztán a gyanútlan nézőt kioktatják, hogy tilos tapizni a művészeket, majd kap egy fekete, görög–római sisakrostélyt idéző maszkot a fejére, és — mint Kubrick Tágra zárt szemek című klasszikusában — beeresztik a nagy „vizuális orgia” színhelyére. Kubricktól eltérően azonban a maszkos néző a Millenárison nem válik a rítus részévé, nem lesz aktív formálója az eseményeknek; inkább — mint Madonna Open Your Heart videóklipjének peep-show-jában — kukkolhat és nyomozhat az ókori mitológia pletykái után, akár egy korabeli bulvárújságíró.
A videojátékok „nyitott világának” hőseként viszont saját előadását megírhatja aszerint, hogy melyik szereplőt követi, és a labirintus elágazásainál melyik utat, melyik teret — és ezzel melyik időt — választja. Mint Jorge Luis Borges argentín író novellájában, Az elágazó ösvények kertjében (1947), ahol megtudhatjuk, hogy a labirintus valójában nem tér, hanem döntéseink rendszere. „A választás a tiéd” — mondja Morpheus a Mátrixban Neónak, mielőtt bevenné a piros pirulát. Hasonlóan dönt a Walk My World kukkolója is, aki minden kereszteződésnél eldönti, épp melyik valóságba lép be, melyik szereplő világában ébred fel.
A 6000 négyzetméternyi brutalista térben berendezett vintage labirintus néhol steampunk tengeralattjáró, máshol egy monarchiabeli szalon, egy Fassbinder-film érzéki mulatója vagy Molnár Ferenc Liliom-jának vurstlija mutatványos bódéval, utcalányokkal, utcafiúkkal és rozsdás konténervárosba ágyazott „kunyhókkal”.
Az elképesztő részletgazdagságban tobzódó installáció maga is szereplővé válik: a helyszínek mesélnek.
Negyven különálló, díszletekkel és tízezernél is több kellékkel berendezett helyiség vár felfedezésre: köztük tizenöt méteres belmagasságú csatatér; huszonöt piaci kocsiból és katonai lakóautóból átalakított bódéval teli, nyüzsgő karthágói piactér; misztikus labirintus; isteni szentélyek és halandók otthonai; katonai bunker; felcser-szoba; kémiai labor; illatszeres kocsi és Ámor fülledt bárja. A néző szabadon beléphet a terekbe, és meg is érintheti Vénusz, Júnó vagy Merkúr személyes tárgyait, amelyek további történeteket mesélnek. Kortárs falrajzok és egy, az artistákkal együtt „táncoló” hatalmas robot is a látvány része — mintha a trójai faló modern gyilkolómasinája lenne.
Steiner Kristóf új könyvét receptre írnánk fel, a legfinomabb ételek mellé komplett életfilozófiát kapunk
A Recirquel alkímia-műhelye: amikor a díszlet is főszereplő
A filmszerű élményt nyújtó, lenyűgöző tárgykultúrához számos különleges, egyedi gyártású kellék és díszletelem tartozik. A tengernyi kacat és műremek egy hosszú, egyedi válogatási folyamat eredményeként került a díszletbe: régiségkereskedőktől, piacokról beszerzett, többségében az 1920-as évektől az 1970-es évekig használt retró tárgyak és antikvitások, de akad köztük egy 1800-as évekből származó, Japánból importált szekrényke, kézzel írott naplók és levelek is. Ezekbe a néző mind beleolvashat; beléphet Nárcisz kunyhójába, és hetyeghet vele fűszeres rumot kortyolgatva.
Az előadás legerősebb része kétségkívül maga a tér koncepciója, a virtuóz díszlet- és kellékszimfónia, amely olykor magát a történetet is elfedi, és öncélúnak tűnhet, ha a néző nem éppen az ókori görög–római mitológia nagydoktora, amelyet századelős hangulatban fogalmaz át a kreatív csapat. A rendező, Vági Bence legnagyobb erénye kifinomult esztétikai érzékében rejlik, amit korábbi Recirquel-előadásaiban is bizonyított. A cirque-danse — azaz a „táncoló újcirkusz” — műfajilag is az esztétikumot helyezi középpontba: bravúros artistaszámokat előadó szép testeket mutat be szépen világított, esztétizáló környezetben, hangulatos zenei kulisszákkal. A Walk My World tereiben barangolva is inkább egy monstre videóklipben éreztem magam — amit személy szerint rendkívül élveztem —, és inkább a lélegzetelállító környezet szívott magába, mint a színészi jelenlét.
A sokszor sematikus gesztusokkal dolgozó artisták és táncosok közül kiemelkedett számomra a Minótauroszt alakító Jonathan Möller, illetve az elképesztő erotikus izzásban táncoló, Fámát megformáló Lőrincz Emma. Az előadás végén, amikor minden nézőt a főtérre terelnek, megtörténik a legerősebb színházi pillanat: egy hátborzongatóan látványos orosz hinta csoportos ugróprodukció után következik egy gyönyörű, megható levegőakrobata-duett a két főszereplőtől, akik — ha véletlenül nem követted őket az előző két és fél órában — csak ekkor fedik fel magukat Dido és Aeneasként.
A produkció egyébként 220 jelenetből áll, amelyek egy este során loopszerűen többször ismétlődnek — ez tovább erősíti a párhuzamos világok érzését.
Ahogy a kvantumfizika „megfigyelőhatás” jelenségéből megtanulhattuk: a világ akkor mutat határozott tulajdonságokat, amikor megfigyeljük. Kell a kukkolás a maszk mögül, hogy a végtelen lehetőségekből megteremtsük a saját univerzumunkat. Ha van mélyebb értelme az előadásnak, akkor ez mindenképpen az.
A Walk My World ötlete természetesen nem a semmiből érkezett. Az előadás közvetlen előzménye a brit Punchdrunk társulat New York-i Macbeth-adaptációja — Hitchcock Rebecca című filmjével keverve —, a Sleep No More (2011). A leromlott gyárépületből kialakított, film noir esztétikát felvonultató, ötemeletes kísértethotel-labirintusban a nézők szintén maszkban leskelődhetnek, és szabadon sétálva követhetik tetszés szerint a szereplőket. A Sleep No More teremtette meg a „walkable cinema” — azaz a bejárható film — műfaját, ahol a díszlet dramaturgiai szerepet kap, és a néző lopakodó ösztöne, valamint a voyeur-szerep izgalma lökdösi tovább a történetben.
5 HBO Max sorozat, ami tökéletes választás, ha ki se mozdulnál a hétvégén
Immerzió vagy illúzió? A néző átalakuló szerepe
Amúgy régóta foglalkoztatja a színházi alkotókat a gondolat, hogy a színpad és a nézőtér hermetikusan elzárt tereit hogyan lehetne összefolyatni, illetve a színészek és a nézők hagyományosan rögzített kapcsolatát hogyan lehetne megújítani. Hogyan lehet a passzív nézőt aktivizálni? És egyáltalán: a realista polgári színház naftalinszagú kereteiből hogyan lehet visszanyúlni a színház rituális gyökereihez, az ősi közösségi élményhez, amely fontos történeteink eljátszása közben katartikus élményben egyesít minket?
E cikk keretében nem lehet az összes ilyen irányzatot felsorolni, de a 20. század elején először a néző testét hívták be a játékba erős érzéki hatásokkal (Artaud kegyetlen színháza); a 60-as években a külsőségek helyett a „szegény színház” a nézők és színészek közti intim viszonyra koncentrált (Grotowski); majd kimondták, hogy színházat igazából bármilyen helyszínen lehet csinálni, mert az nem a színpadon jön létre, hanem a színész és néző által közösen kreált térben (Peter Brook).
Aztán a környezet-színház és performanszkísérletek megteremtették a bejárható terek előadásait, amelyekben a néző már szabadon mozoghatott, és saját dramaturgiát alkotott azzal, ahogy belakta a teret (Kaprow, Schechner). A 90-es években Kolumbiában az Érzékek Színháza bemutatta Az Ariadna fonala című előadást, amelyben egy sötét labirintusban vezették végig a nézőt minden érzékére hatva.
Az olyannyira divatossá vált „immerzív élmény” pontosan erről szól. Fejest ugrasz, és elmerülsz térben és időben az események tengerében; testileg, érzékileg és pszichésen is bevonódsz az előadásba — így megszűnik a hagyományos nézői távolság.
Hogy ez megtörténik-e a Walk My World alatt? A komfortzónádból bizonyosan kibillent, hogy magadnak kell felfedezned az előadást. Nem egy megrágott és megemésztett darabot kapsz: te alakítod ki a saját labirintusodat a választásaiddal. Ez tekinthető akár önismereti útnak is, ha van kedved a maszkod mögött kicsit magadba mélyedni.
Nekem eszembe jutott tinédzserkorom egyik legemlékezetesebb színházi élménye, az Arvisura Színház előadása a kilencvenes évek elejéről, amelyet Weöres Sándor A teljesség felé című, titokzatos és mélyen spirituális szövegeiből állítottak össze. Bekötött szemmel, a legfontosabb vizuális érzéktől megfosztva kellett bizalmat szavaznod a színészeknek, akik vakon vezettek végig a szagokkal, hangokkal, változó hőmérsékletű helyekkel és tárgyakkal benépesített téren, miközben Weöres szövegeit mondták. Megrendítő volt ez a beavatási szertartás, amely egyszerre volt nagyon intim és közösségi élmény: miközben saját labirintusod útvesztőiben barangoltál, folyamatos érintésekkel kommunikáltak veled a szereplők.
Eltelt több mint harminc év. A #MeToo után, az intimitáskoordinátorok világában már tilos az érintés — ahogy a Walk My World bejáratánál álló szigorú Cerberus is egyértelművé teszi. Az érzékek vak intimitását felváltotta a vizualitás maximalizmusa és a látható testek megdicsőülése; az Instagram és a TikTok korszakában a szövegek helyett a testek beszéde lett a leginkább érthető nyelv. A nézőnek marad a maszkos kukkolás, ami — valljuk be — szintén izgalmas élmény. Ebben pedig a Walk My World tényleg utánozhatatlan.
Csak tessék kényelmes cipőt húzni, mert hosszú és göröngyös az út — kívül és belül egyaránt.
true
