Tenki Réka: „A férfitól elvárom, hogy partnerként kezeljen, ne pedig a házvezetőnőjeként”
Tenki Réka pályája során már dolgozott Budapest legjobb színházaiban, jelenleg például az Örkény Színház tagja, a legütőbb sikert azonban 2015-ben az Egyasszony című monodráma hozta meg számára, ami Péterfy-Novák Éva azonos című önéletrajzi regényéből született, és amely egy sérült gyereket ápoló, a férje által bántalmazott nő története.
Ezeket láttad már?
Tenki Réka színésznővel a 2021. májusi GLAMOUR magazinban beszélgettünk, ahol a karrierje mellett, az anyaságról is őszintén mesélt nekünk, illetve azt is elárulta, hogy az elfoglaltsága ellenére miért viseli szívén, hogy az Áldozatsegítő podcastban is szerepet vállaljon.
Családod révén erősen kötődsz a színházhoz. Apukád és nagybátyád is a debreceni Csokonai Színház műszakjában dolgozott. Volt olyan opció, hogy te nem színházi ember leszel? Mi lettél volna, ha nem színésznő?
Kezdettől fogva tudtam, hogy valahogy a színház közelében fogok létezni. Azt nem tudtam, hogy színésznő leszek, de azt igen, hogy a színház egy olyan hely, ahol biztonságban vagyok, ahol családias a környezet – a debreceni színház a második otthonom volt. Aztán, amikor a felvételire készültem, és megtudtam, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre több mint ezren jelentkeznek, és csak tizenkét embert vesznek fel, kicsit átgondoltam, hogy mi az, ami még érdekel a színház mellett. Szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, például szívesen lettem volna logopédus. Olyan szakmát akartam választani, ahol érteni kell a gyerekek, vagy úgy általában az emberek nyelvén. Szerettem volna, ha a munkámmal hatni tudok rájuk.
Nagyon érdekes, hogy úgy hivatkozol a színházra, mint biztonságos közegre. Ezt ma is így gondolod?
Mindig így gondolom. Az a baj, hogy az elmúlt időszakban csak rosszat lehetett hallani a színházról a #metoo mozgalom miatt. Arról az emberek kevesebbet tudnak, hogy a színház egy nagyon hálás hely, ahol az ember játszhat, teremthet, másoknak adhat.
Melyik szereped volt a legnagyobb kihívás számodra?
Kapásból azt mondanám, hogy az Egyasszony című előadás, mert monodráma is, olyan témával is foglalkozik, ami kihívást jelent. De a legnagyobb kihívásaim inkább azok a szerepeim voltak, amiket valami miatt nem tudtam megcsinálni. Például nem voltam jó a Három nővér-ben Másaként.
Miért?
Nem tudok erre válaszolni. Mindent megtettem, és mégis azt éreztem, hogy nem történt meg. Nagyon kerestem, és nem találtam meg ezt a szerepet.
Az előbb említetted már az Egyasszony című monodrámát, amit Péterfy-Novák Éva regényéből készítettetek Paczolay Béla rendezővel a Jurányi Házban. Ennek 2015-ben volt a bemutatója. Változott azóta sokat, vagy ugyanúgy játszod, ahogyan az elején megtaláltad ezt a karaktert?
Lényegileg nem változott, de sok apróságban igen. Például lett közben még egy gyerekem, és így még inkább tudok azonosulni a figurám élethelyzetével. És azt is észrevettem, hogy mintha lennének apróbb hangsúlyeltolódások, hogy más mondatok hatnak rám erősebben a szövegből.
Till Attila csinált veled egy interjút pár évvel ezelőtt, és ott mondasz egy nagyon érdekes dolgot. Azt, hogy félsz a nőktől, és hogy szerinted a világot a nők irányítják. Ott nem volt időd ezt kifejteni, úgyhogy most megkérdezem: mire utaltál, mikor ezt mondtad?
A férjem, Csányi Sándor önálló estjében van egy jó szöveg erre, hogy minden lényeges dologról a férfi dönt, minden lényegtelenről a nő. Például arról, hogy küldjenek-e kolóniát a Marsra, vagy hogy mekkora stadiont építsünk, férfiak döntenek. De azokról a lényegtelennek tűnő, ám nagyon is fontos apróságokról, mint hogy hova járjon iskolába a gyerek vagy mi legyen a vacsora, hogyan alakuljanak a hétköznapok, mind mi döntjük el. Szerintem nem hiába mondják azt, hogy a férfi a test, de a nő a fej. Most hallgattam meg például Popper Péter egyik előadását, amiben elhangzott, hogy nem Ádám és Éva volt az első emberpár, mert Ádám oldalán Évát megelőzte egy másik nő. Ők pedig azért nem maradtak együtt, mert ez a nő végig harcolt Ádámmal – meg akarta valósítani önmagát, és az első férfi nem tudott ezzel mit kezdeni. Ezért volt szüksége egy olyan nőre, aki az ő testének egy darabja, Évára, a másik nő pedig a nő rosszabbik énjeként élt tovább. Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy ki irányít, mondok egy egyszerű példát, a csábítást. Ott is minden alkalommal a nő kezdeményez előbb, ha a nő nem dob egy kártyát, akkor a férfinak nincs mire lépnie. Egy nő ezen a téren sokkal manipulatívabb.
De nem gondolod, hogy ez inkább egy szocializációs kérdés? Ha elmegyek egy buliba, és megtetszik valaki, nekem muszáj manipulatív módon viselkednem, hiszen nincs számomra megengedve, hogy nyíltan azt mondjam egy srácnak, hogy nagyon tetszel, szeretnék veled beszélgetni. Ha megtenném, elszaladna, pedig szívesebben tenném.
Persze, de én nem irtózom ezektől a leosztott szerepektől, nagyon szeretem, ha egy férfi meg akar hódítani. Ezek hagyományok és rituálék, amik megmaradtak, és amiktől nőnek érezhetjük magunkat. Viszont attól a férfitól, akivel együtt élek, elvárom, hogy partnerként kezeljen, ne pedig a házvezetőnőjeként.
Említetted a Mars-expedíciót. Nem lenne jobb szerinted, ha mi indíthatnánk el a legközelebbit? Mármint nem pont én, de talán jó lenne, ha több lényeges dologról dönthetnénk mi, nők is.
Nagyon jó lenne, ha kiegyensúlyozottabb lenne ez a két oldal, persze. És azt is el kell mondanom, hogy én most, a második gyerek után újra elkezdtem dolgozni, és halálosan élvezem. A férjem és az édesanyám vannak a gyerekekkel, megosztják a feladatokat, én pedig koncentrálhatok a munkára.
Mennyire nehéz számodra összehangolni az anyaságot és a karriert?
Ha eltekintünk attól, hogy a Covid-időszaka alatt nem lehetett normálisan dolgozni, akkor azt kell mondanom, nagyon nehéz. Sokkal több a kompromisszum és sokkal kevesebb az idő. Huszonnégy órába annyi mindent bele akarok sűríteni, hogy nem marad elég időm az alvásra. Szeretnék a gyerekeimmel minőségi időt tölteni, próbálni és előadást játszani a színházban, két könyvet olvasni párhuzamosan, közben nem szeretnék lemaradni a legjobb sorozatokról, filmekről sem. Iszonyú nehéz jó anyának lenni, ha közben képezni is szeretném magam. Viszont azt is tudom, hogy itt vagyok harmincöt évesen, és nincs olyan, hogy holnap és átmeneti időszak, meg akarom élni a mindennapokat, jelen akarok lenni az életemben, mindig az adott pillanatban.
Részt veszel a sok teendőd mellett az Áldozatsegítő Központ podcastjében is. Ez volt az első eset, amikor egy társadalmi ügyet támogattál?
Az UNICEF-fel próbálok néha még együttműködni, de ez nálunk nem úgy működik, mint Amerikában. Angelina Jolie-nak például van annyi pénze, hogy kimenjen évente kétszer Afrikába, nagy összegekkel támogassa az ottélőket, és akkora érdeklődést generáljon, amire az egész világ odafordul. Sajnos ez itt nem lehetséges, pedig legszívesebben ezt csinálnám, jó lenne hatékonyan támogatni egy olyan ügyet, aminek értelme van. Mikor az Egyasszony miatt jártam egyszer Egerben a gyerekotthonban, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy semmiből nem állna néha odamenni, és vinni valamit. Nem feltétlenül tárgyi dologra gondolok, inkább energiát, figyelmet adni, amivel kicsit talán pozitívabban folytatják az ott élők a mindennapokat.
Színésznőként talán jó példát is tudsz mutatni a többi embernek, és hasonlókra inspirálni őket. Például arra, ha van havi ötezer forint feleslege valakinek, akkor azt érdemes átutalni egy-egy megbízható alapítvány számára.
Persze, bár én ezeket nem szeretem nagydobra verni. Azt viszont fontosnak tartom, hogy ha van egy olyan kezdeményezés, mint az Áldozatsegítő Központ podcastje, akkor abban részt vegyek. Pont a pandémia időszakában fontos ez, hiszen nagyon megnőtt az elmúlt évben a családon belüli erőszakos cselekmények száma. És tapasztalom is: amikor a boltban szembejön velem egy háromgyerekes család, és látom, hogy az anyának egy óriási monokli van a szeme alatt, az apuka megy elől, a gyerekek meg hátul sírnak, akkor körülbelül el tudom képzelni a napjukat. Nagyon kell, hogy az áldozatok ne érezzék magukat egyedül, és tudniuk kell, hogy van egy hely, amit fel lehet hívni, akiktől lehet segítséget kérni. Sokan azt gondolják egy ilyen elnyomott helyzetben, hogy nekik ez jár, vagy csak szégyellnek telefonálni. Kell, hogy ők minél többet halljanak arról, hogy ami velük történik, az nem normális dolog.
Korábban nagyon hadilábon álltál a közösségi médiával, de látom, hogy mostanra lett Facebook-oldalad. Megváltozott a véleményed?
A Facebook-oldalamon csak színházról, munkáról posztolok, de a mai napig nem hiszek abban, hogy ennek bármi értelme van. Azt gondolom, nem kell ahhoz állandóan virtuálisan jelen lennem, hogy az emberek elhiggyék, hogy jelen vagyok. Ha a munkámban jól teljesítek, akkor az az emberekhez el fog jutni – én inkább a személyes találkozásokban hiszek.
„Örököljük a generációs félelmeket, amik megmutatkoznak az arcon” - beszélgetés dr. Dalmy Julianna arc- és testelemzővel