Van még mit tanulnunk az elfogadásról
Bagi Bernadett jelenleg logopédusnak tanul a Szegedi Tudományegyetemen, a későbbiekben pedig klinikai logopédusnak készül, tehát neurológiai osztályon fog afáziás betegeket gyógyítani. Nagy álma volt eljutni Angliába, az Erasmus+ keretein belül pedig nemrég Manchesterben járt egy tíz napos nemzetközi konferencián, ahol Magyarországot képviselte. Bernadett arról mesélt, hogy az inkluzivitás terén mennyivel fejlettebbnek találta az angol társadalmat a magyarnál. A konferencián összesen 9 ország képviselője vett részt (Szlovákia, Szlovénia, Románia, Bulgária, Görögország, Litvánia, Észtország, Anglia és Magyarország) és olyan különféle társadalmat érintő problémákat vitattak meg, mint a sérült és fogyatékossággal élő emberek helyzete, valamint a gender kérdések.
Ezeket láttad már?
Szerintem a legnagyobb különbség Anglia és Magyarország között az elfogadás minden téren. Az LMBTQ+ közösség tagjait és a fogyatékossággal élő embereket is sokkal inkább elfogadják, mint ahogy az itthon tapasztalható. Nekem nagy szívfájdalmam, hogy a magyar társadalom nem elég érzékeny a fogyatékossággal élő emberek helyzetére. Attól, hogy valaki Down szindrómás vagy autizmussal élő, ugyanolyan ember, mint mindenki más, és attól, hogy segítesz egy vak embernek átkelni az úttesten, nem leszel hős, hanem megtetted azt a kötelezettséget, amit egy emberért megtehetsz.
Angliában a Primark plakátjain Down szindrómás modellek reklámozzák a beauty termékeket. A sérült embereket ugyanúgy elfogadják, mint másokat, sokkal több helyen könnyített a járás, mint például Budapesten, ahol egy kerekesszékkel közlekedő még mindig rengeteg helyre nem tud bemenni. Angliában szinte minden étterem megfelelően van akadálymentesítve és a közlekedési eszközökön is egyből lejön a rámpa, nem kell külön gombot megnyomni hozzá. A környező országok képviselői (Szlovákia, Szlovénia, Románia, Bulgária) és én is sokszor csak csodálkozva bólogattunk, hogy hát nálunk ilyenek nincsenek.
A konferencián minden nap más felosztású, 4 fős csoportokban dolgoztunk. Volt olyan feladat, hogy mindenkinek a saját anyanyelvén kellett beszélnie és a csoport többi tagja megállapította, hogy a magyar nyelv a legszebb. Volt, hogy képregényt, fotósorozatot kellett készítenünk egy-egy témával kapcsolatban. Elmentünk egy gender tematikájú kiállításra is, ahol a kiállító művész és a dolgozók is transzneműek voltak. Nagyon megrendítő kiállítás volt, életem végéig bennem marad majd a hatása, mert ekkor értettem meg, hogy az emberek, akik más testbe születtek, mint amibe szerettek volna, mennyi elfojtott érzéssel és nehezséggel élik meg a mindennapjaikat.
Volt szó a nők helyzetéről is. Manapság már a legtöbb európai országban – ahogy nálunk is – természetes, ha egy nőből vezető válik. A román képviselők viszont meglepődtek ezen. Elmondásuk szerint náluk gyakran elhangzik, hogy egy nő ne menjen egyetemre, hanem maradjon inkább a konyhában. A nők egyenlő értékűek, mint a férfiak és abban mindannyian egyetértettünk, hogy a nőket támogatni kell – már csak azért is, hogy motiváljuk őket, hogy igenis meg tudják csinálni és igenis lehet belőlük valaki.
Sokszor csak körben ültünk és meséltünk egymásnak arról, hogy egy adott téma az egyes országokban hogy működik – csak hüledeztünk, hogy mekkora különbségek vannak Európán belül nemcsak az elfogadás, hanem a megélhetés és az oktatás terén is.
Az bizonyos, hogy Magyarországnak van még mit tanulnia az elfogadásról, viszont már az erről való diskurzus is kétségkívül egy lépéssel közelebb visz bennünket a fejlődéshez.
