Mérő Vera a 2024-es Oscar-gáláról: „Szükség van még erre az éves rongyrázásra?”
Úgy indultunk neki a 2024-es Oscar-gála megnézésének, hogy Margot Robbie nem kapott jelölést azért a filmért, amelynek ő volt a főszereplője, miközben az ugyanabban a filmben mellékszereplő, nála olyan sokkal jobban nem játszó Ryan Gosling megkapta a jelölést. Győzzön meg, aki látott komoly minőségbeli különbséget a két alakítás között, nekem nem sikerült.
Ezeket láttad már?
Évek óta megy a vita az Oscar-gála konzervativizmusán, hol a kevés színes bőrű színészjelölt miatt, hol a fehér holló jelleggel feltűnő női rendezők miatt. Vajon ezúttal milyen volt az összkép?
Az Oscar-gála egy konzervatív esemény
Eközben a berlini filmfesztivál megszüntette a legjobb színész női-férfi kategóriáit, igaz, sokan ezen is felháborodtak, mondván: így még kevesebb lehetősége lesz a nőknek az elismerésre.
Aztán azóta egyik évben férfi nyert, a másikban nő. Akkor mostantól ez lesz? Ha tavaly nő nyert, idén esélye sincs a másik nőnek, hiába volt a legjobb, ugyanígy a férfiakkal? Ez lenne az igazságosabb? És ami még égetőbb kérdés: létezhet olyan módja a teljesítmények díjazásának, amely senkire nézve sem kirekesztő? Az Oscar úgy tűnik, idén sem volt az a pillanat, amely válasszal szolgált volna erre.
Az eseményt megelőző vörös szőnyeges interjúk és bejátszások kiemelt témája a nők, de főleg a fekete nők - mínusz Zendaya, nyilván - alacsonyabb bérezése és szűkösebb karrier lehetőségei volt, de ez nem újdonság, amióta píszí van, ezek kötelező témák. Kötelező kör hangulatú miniinterjúk ezek, de legalább nem az a legfontosabb, kinek és honnan való a ruhája. Meghallgatjuk Eva Longoriat arról, milyen a latin nők helyzete a filmiparban, de hát közben mégiscsak ő a legsikeresebb latinák egyike, nem?
Aztán kezdődik a díjátadó, és megszületik a halk remény, amikor a legjobb eredeti és adaptált forgatókönyv díjakat két plus-size nő adja át, ráadásul az egyikük fekete bőrű (Melissa McCarthy és Octavia Spencer)! Ez akkor egy igazán inkluzív esemény, nemde?
Ideje is behozni két megnyugtató arcot, Katherine O’Harat (Kevin anyukája a Reszkessetek betörők!-ben) és Michael Keatont (Batman, és felsorolni is sok lenne, mi minden még), a Régi Hollywood jegyében.
Félreértés ne essék, semmi baj azzal, hogy szerepelnek, azzal sem, hogy nincs ebben semmi forradalmi. De vajon lesz-e bármi valóban progresszív az estében? És jogos elvárás-e, hogy legyen? Elfogadható-e 2024-ben a szórakoztatás legfontosabb éves eseményétől, hogy kiszámítható legyen vagy volnának várakozásaink, hogy legyen bátor, mutasson újat, váratlant és persze előremutatót?
Meztelen férfi a színpadon
És akkor az Oscar történetének egy vicces pillanatát idézve (1974-ben Elizabeth Taylor színpadra lépése közben átrohant egy pucér pasi a színpadon), megjelenik a szanaszét gyúrt, pucér John Cena színész-birkózó, hogy átadja a legjobb jelmezért (értitek, pucéron jelmezért, haha) járó díjat.
Közben lenyom egy inkább kínos és erőltetett, mint vicces és szellemes poénkodást az est (negyedszerre újrázó) házigazdájával, Jimmy Kimmellel arról, hogy ő pucér, és ez inkább ciki, mint vicces. Ez mondjuk tény. Vajon ha nő lett volna, akinek a meztelen performanszát megidézik a díjátadó eseményen, mit szólt volna a publikum? Megkockáztatom, hogy március 11-én óriási botrányra kelt volna a világ az égbekiáltó - és felesleges - tárgyiasítás miatt.
És, ti kinek drukkolnátok a legjobb mellékszereplő kategóriában? Robert Downey Jr.-nak, Robert De Nirónak, Ryan Goslingnak vagy Mark Ruffalonak? A négy fehér férfi közül a legnagyobb (élő) színész-idolom, Downey nyert, egyébként.
Itt már kezdtem picit elszomorodni, hogy a Régi Hollywood ugyanaz a - 2024-ben nem éppen jó értelemben vett - Régi Hollywood, amelyet mindig is ismertünk, és amely csak alig-alig változott azóta, hogy 1939-ben Hattie McDaniel, a rabszolgaságot romantizáló Elfújta a szél Mamijáért először zsebelhette be fekete nőként a legjobb mellékszereplő díját. Nem kis botrány kíséretében: McDaniel és a kísérője a feketéknek elkülönített asztalnál kapott helyet, hiába volt jelölt.
A diszkrimináció a díjátadó után is folytatódott: fehér színészkollégái egy "feketék kizárva" klubba mentek ünnepelni, ahová McDanielt nem hívták meg. A sztori folytatása is hasonlóan vidám: 50 évig egyetlen fekete nő sem nyert újra Oscar-díjat, amíg Whoopi Goldberg meg nem kapta a legjobb női mellékszereplőként járó elismerést a Ghost című filmben nyújtott alakításáért.
Ami ismerős, az biztonságos?
De már itt is a következő szuperpáros, az ikrek, Schwarzenegger és DeVito! Mi ez, ha nem az igazi, fáradt nosztalgiába dermedt Régi Hollywood? Ismételten mondom, félreértés ne essék, imádjuk mindkettőt, ráadásul csodajó, sőt, megható együtt látni őket. Csak az embernek kezd kissé kínosan viszketős érzése lenni.
Ez volna a nagy inkluzivitás? Egy fekete és két nem modellalkatú nő? (A díj-konferansziék között szerepelt még eddigre a felejthető Barbenheimer viccekkel operáló Emily Blunt és Ryan Gosling, illetve a legjobb dokumentumfilm díjazottját bejelentő America Ferrera és Kate McKinnon, utóbbi elejtett egy kínos “ú, akkor kinek küldtem pucér fotót?” viccet Steven Spielberg kontójára a legjobb dukumentumfilm bejelentésekor, azonban a rendező-legenda érthető módon látványosan nem értékelte a váratlan öt másodperc hírnevet. Bizarrul is hangzott ezután a díjazottak - 20 nap Mariupolban - Slava Ukraini-felkiáltása.)
Ami minket, magyarokat illet, egy csodaszép hír biztosan akad: Oscar-díjat nyert Mihalek Zsuzsa berendező a Szegény párákon végzett munkájáért. Utóbbi, szívmelengető eseménytől eltekintve, az idei Oscar legnagyobb meglepetése ezidáig úgy tűnt, hogy az volt, hogy Ryan Gosling I’m just Ken - Barbie betétdalának előadásakor Slash pengette a szólógitárt a Guns N’ Rosesból.
Szóval nem történt semmi egetrengető, és azért ilyenkor elgondolkodom, hogy persze, jó egy ilyen időutazás, amikor úgy érzem, mintha gyerekkorom egyik sokáig fentmaradós Oscarját láttam volna, de...
Három fekete nő, az összes nő közül kettő nem szupervékony, a díjátadó férfiak mind fehérek, emellé a papírforma szerint osztott díjak (kitaláljátok, melyik lett a legjobb film? Hát persze, hogy az Oppenheimer), és akkor ott a sajgó kérdés: szükség van még erre az éves rongyrázásra egyáltalán? Mit ad a világnak ez a fogpaszta-reklámokat idéző puccparádé?
És amikor ez a kérdés megfogalmazódik, megjelenik az Akadémia kivetítőjén Alekszej Navalnij. Aki - a tavalyi díjnyertes Navalnij című dokumentumfilmből bevágott részleten - elmondja: „a gonosz győzelméhez csak a jók tétlensége kell.”
Miközben Bocelli a Time To Say Goodbye-t énekli, hiába giccs, hiába hatásvadász, valahogy azt érezni, hogy talán egy kicsit, valahol mégis szükség van még erre az éves rongyrázásra. Mert talán képmutató, talán álságos, és bizonyára ezer sebből vérző gála ez, de a drámai csúcspontja mégiscsak az az Alekszej Navalnij, aki mártír halálával a szabad világ valószínűleg legfontosabb jelképévé vált nemrég.
És ezért képes az ember lenyelni mind a hollywoodi giccset, a rongyrázást és felszínességet. Mert amíg emellett az igazán fontos dolgok is itt, százmilliók előtt hangzanak el, egy csomó mindent hajlandó vagyok megbocsátani.
