Hermann Veronika: Amikor bármilyen kiállásra bunkósbot a válasz, az Oscar-díjátadónak vagy a szórakoztatóipar ikonjainak sincs túl nagy szerepük
Elterjedt közhely a fősodorbeli díjkiosztókkal és a hollywoodi sztárokkal kapcsolatban, hogy mindenki a társadalmi igazságosság és a sokszínű iparág szószólója, divatos szóval nagyon woke. A díjátadók és a sztárok valóban használhatnák a rájuk irányuló figyelmet arra, hogy kiálljanak a befogadás és az elfogadás mellett, és felhívják a figyelmet azokra a pusztító emberi és természeti erőkre, amik veszélyt jelentenek a demokratikus értékekre.
Ezeket láttad már?
Úgy tűnik azonban, hogy olyannyira kezd felborulni ez a korábban már jól kiismert világrend, hogy az idei díjkiosztók kevésbé voltak a társadalmi kiállás terepei, inkább sok kisebb ügyre, a közösségekre, vagy éppen az egyéni ambíciókra és dilemmákra fókuszáltak. Ez persze nemcsak a világ helyzete miatt lehet így, hanem azért is, mert az iparág és a termékei is egy olyan társadalmi térben mozognak, ami elveszni látszik a fogalmak és a definíciók kusza forgatagában. Az alábbiakban ebben a forgatagban próbálok meg egy kicsit rendet tenni, felhívva a figyelmet a legnagyobb ellentmondásokra.
A woke – aminek nincsen igazán jó magyar fordítása, de alapvetően a társadalmi igazságosság és a szabad identitásválasztás melletti kiállást jelenti – az elmúlt években (szélső)jobboldali szitokszóvá lett, amit számos politikai kampányban sikeresen használtak fel a liberális eszmék és politikai szereplők démonizálásására. Magyarul nemcsak jó szó nincs erre, de a jelenség részletesebb elemzése is hiányzik, az Atlantic magazin kiváló cikkekben mutatja be, hogyan váltotta fel a woke jobboldal a woke baloldalt, hogy mit értenek rosszul a kifejezés tartalmából annak kritikusai, vagy például, hogyan lett a Z generáció a legkevésbé woke a többihez képest.
De hogy kerül mindez az Oscar-díj közelébe? Először akkor kezdtek a túl liberális Filmakadémiát és általában a szórakoztatóipari szereplőket kárhozható hangok megjelenni, amikor már nem csak fehér bőrű színészek és fehér férfi filmrendezők kezdtek díjakat kapni, sőt, a beválogatott alkotások sem csupán róluk szóltak, hanem egyre többféle identitású, bőrszínű, szexuális orientációjú csoportot megjelenítettek az alkotások.
Ez persze önmagában még nem kiállás, hiszen profitvezérelt, amennyiben minél több nézői csoportot akar elérni. Korábban még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy fekete színészt ne egy szolgát alakító mellékszereplőként díjazzanak, vagy a legjobb rendező ne egy fehér, lehetőleg idősebb férfi legyen – erről egyébként most is lehangoló statisztikákat találunk.
Nem véletlen, hogy a 97. Oscar-gála ruhái jóval visszafogottabbak voltak: íme a divattörténész magyarázata
Amikor azonban a woke az előbb említett módon nemcsak jelzővé, hanem stigmává vált, a helyzet tovább bonyolódott. Nyilván fontos, hogy a globális szórakoztatóipar ikonikus szereplői, illetve a társadalmi csoportokat és problémákat (is) megjelenítő alkotások milyen módon gondolják el az ideális világot. A problémát alapvetően két, ellentmondásokkal teli jelenségben tudjuk megragadni.
Az egyik az Oscar-díjátadók, és általában a szórakoztatóipari elit korábban is említett, vélt vagy valós liberalizmusa. Ez persze nem volt mindig így, gondoljunk csak az 1930-as és 40-es évek stúdiócézárjainak konzervativizmusára, vagy Walt Disney közismert fasizmus-szimpátiájára. Most is számos történet kering arról, hogy hiába a szabadságot hirdető retorika, nehézségekkel szembesül az, aki valamilyen módon kilóg az átlagból.
Ilyenek például a nyíltan meleg színészek, akik rendre arról számolnak be, hogy az előbújás ártott a karrierjük alakulásának, de az iparág idősödő női szereplői is láthatatlanságról, kirekesztésről, fel nem vett telefonokról beszélnek. A szer főszereplője, Demi Moore pont most csúszott le az Oscar-díjról, a nyertes Mikey Madison pedig egy kicsit olyan volt, mint a problémát tematizáló filmben az idős Demi Moore fiatalkori énje.
Az idei díjátadó, és az egész szezon botrányhőse az Emilia Pérez című film spanyol színésznője, Karla Sofía Gascón volt, akit először a woke nevében utasítottak el a közönség konzervatívabb tagjai – mint az első transznemű művészt, akit a legjobb színésznő kategóriában Oscar-díjra jelöltek – utána viszont lényegében törölték, amikor rasszista és iszlamofób megjegyzéseken kapták. Néhányan azt is kritizálták, hogy a film alkotói közül díjat nyertek sem köszönték meg a transz közösségnek a témát és az inspirációt.
Amellett, hogy ez még jobban összezavarja az Oscar-díjátadó és a liberális eszmék viszonyát, arra a fontos igazságra is rávilágít, hogy attól még, hogy valaki egy sérülékeny társadalmi csoporthoz tartozik, nem biztos, hogy az összessel szolidáris lesz. Pedig a woke sokszor éppen csak ennyit jelent. Ugyan nem az Oscar-díjátadón, hanem a SAG (Screen Actors Guild Awards) gálán elmondott beszédében Hollywood és a társadalmi aktivizmus sok évtizede meghatározó ikonja, Jane Fonda mondta azt az életműdíját méltató, azóta virálissá váló beszédében, hogy a színészeknek munkaköri kötelessége az empátia, ami nem nem gyengeség, vagy woke, és különben is, a woke annyit jelent, hogy érdekel a többi ember („woke just means you give a damn about other people”).
Más szavakkal, a woke nem a liberális dzsihád fegyvere, hanem más identitásának tisztelete úgy, hogy ez semmiféle hátrányt nem jelent. A másik problémát a társadalmi üzenetek mediálása kapcsán az jelenti, hogy éppen a szemünk láttára szűnik meg az eddig ismert világrend, és veszi át a helyét egy erőszakos, megfélemlítő, semmiféle empátiát, szolidaritást, érzékenységet nem mutató hatalom, ami mellett mintha a szórakoztatóipari központ is elvesztette volna a hangját. Az érdeklődést biztosan.
Ez a 3 ruha volt az Oscar-gála abszolút győztes darabja Demeter Richárd divattervező szerint
Az egyik legtöbbet pörgetett hír a (ki ne maradjon) magyar származású építészről szóló A brutalista című film főszerepéért legjobb színész kategóriában díjat kapó Adrien Brody hosszú és kissé nárcisztikus beszéde volt. Elmaradtak a nagy politikai kiállások, de jórészt még a Donald Trumpos viccek is. Aktuális események talán leginkább a legjobb dokumentumfilm díját elnyerő, izraeli-palesztin együttműködésben készült No Other Land alkotóinak köszönőbeszédben voltak, amelynek izraeli rendezője, Yuval Abraham a gázai népirtás befejezésére szólította fel saját kormányát.
Az sem véletlen, hogy a direkt politikai narratíva helyett sokan hangsúlyozták a közösségek és a lokális szervezetek fontosságát. A díjátadó díszvendégei Los Angeles-i tűzoltók voltak, ami persze önmagában is hangzatos üzenet arról, hogy mi az igazán fontos munka. Azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a januári kaliforniai tűzvész megmutatta, mennyire tehetetlen az átlagember a klímaváltozás előidézte brutális természeti katasztrófákkal szemben.
A politikai, társadalmi kritika, a sokféleségre értékként tekintő szemlélet kihangosítása és népszerűsítése, akár leegyszerűsítő módokon is, olyan közegben működik, amit korábban demokráciának neveztünk, és aminek nemcsak velejárója, hanem egyenesen elmaradhatatlan eleme a vita, az eszmecsere, az értékkülönbségek elfogadása. Amikor bármilyen vitára, különbözőségre és társadalmi kiállásra bunkósbot a válasz, az Oscar-díjátadónak vagy a szórakoztatóipar ikonjainak sincs túl nagy szerepük. Ennek az első állomását láttuk az idei díjátadó-szezonban.
