Alkotás a testemen túl - Önelfogadás Fajgerné Dudás Andrea képzőművésszel

A női test a művészettörténet során számos művészt megihletett, a múzeumok falain sorra köszönnek vissza az idealizált aktképek, szobrok, istennők. Fajgerné Dudás Andrea képzőművész is hasonló csodálattal festi meg saját testét, melyet a média talán nemkívánatosnak címkézne.

A radikális önszeretetet hirdető művésszel az alkotás határairól beszélgettünk, és kiderült, mi köze a zöldparadicsom-lekvárnak a magyar feminizmushoz.

Lenyűgözte Frida Kahlo

Fajgerné Dudás Andreát tinédzser korában kezdte el foglalkoztatni a teste – a kétezres évek elején a szupermodellek által is hirdetett XXS-es méretű testideálba ő valahogyan nem fért bele. Andrea ekkoriban látta először a Frida című filmet, és ismerkedett meg a mexikói festő, Frida Kahlo művészetével. Kahlót már fiatalon több fizikai betegség gyengítette, a gyermekbénuláson át a tragikus villamosbalesetig sok mindenen ment keresztül, ám a testét mindig hűen ábrázolta, gerinctartó fűzővel és összenőtt szemöldökkel együtt.

Andreát lenyűgözte, ahogyan Frida minden szenvedélyét és a hús-vér valóságot vászonra tudta vetni. Elhatározta, hogy ő is hasonlóképpen szeretné élni az életét, méghozzá festőművészként. „A művészetben sok mindent meg lehet tenni, amit a hétköznapokban nem teszünk. Amikor rájöttem erre a szabadságra, akkor találtam ki, hogy festőművész leszek, és slussz.” Bár korábban nem részesült kifejezett művészeti oktatásban, de elhatározása után négy év alatt behozta minden lemaradását, és felvételt nyert a budapesti Képzőművészeti Egyetemre.

Kísérletezés és felfedezés

Miután szülővárosából, Gyöngyösről Budapestre jött, az egyetemen csak a festészetre akart fókuszálni. Drozdik Orsolya osztályába került, akinek tudatos oktatói tanmenete volt, például egy teljes éven át csak fehér, fekete és szürke színekkel festhettek. Andrea tudta, hogy nem a tradicionális művészetet szeretné űzni, kísérletezni és felfedezni akart, fő témájának pedig a legkézenfekvőbb alanyt választotta: a testét. Úgy véli, a teste a társadalomban már önmagában jelentéssel bír, hiszen rengetegen ítélik el a súlyosabb embereket, gyakran gúny vagy akár szánalom tárgyai.

50 évig rejtőzött Frida Kahlo lezárt fürdőszobájában, most Magyarországra érkezik a festőnő egyedülálló fotógyűjteménye

Azonban ezekkel a stigmákkal, címkékkel a művész sohasem azonosult, még akkor sem, amikor a millennium médiájából az anorexiára hajló testek idealizálása ömlött. „Én mindig molett voltam, a legmagasabb és a legsúlyosabb az osztályban, de ennek ellenére mindig szépnek tartottam magam. Jól éreztem magam a bőrömben, és persze mentek a piszkálódások, de egy idő után már, amikor megerősödtem lelkileg, nem vettem fel. Úgy voltam vele,

ha én jól érzem magam, akkor ez így is fog maradni.

Festőnőkre reflektál

Andrea először a festészeten keresztül kezdte el kifejezni a testéhez való viszonyát, önarc képek, figuratívabb vagy éppen absztraktabb portrék formájában. Az egyedi látásmód mellett hamar megpillantani valami mást is elrejtve a képei kompozíciójában: a művészettörténetben meghatározó és kiemelkedő festőnők impresszióit. Ez részéről egy tudatos technika, amely munkássága során misszióvá szilárdult. Még 2009-ben, amikor Párizsban járt, talált egy Nők a tükörben című könyvet, ami bemutatta az 1500-as évektől napjainkig a legfontosabb női festőművészeket.

„Azóta bármilyen alkotást találok ki és festek meg, valamilyen festő nőtől viszek bele egy reflektációt, ezek már ösztönösen is alakulnak bennem.” Az automatikus intertextualitás mellett azonban van egy tudattalan mechanizmus is, amelyet szintén Drozdik Orsolyától tanult: a „kép bank elmélete” szerint az agyunkban már számos alkotás képe maradt meg, és amikor egy fogalomra gondolunk, ösztönösen asszociálunk egy képi világra. Andrea ezeket a szabad asszociációkat párosítja a művészettörténet tudatos életben tartásával, mert célja, hogy ezek a művésznők „újra bekerüljenek a körforgásba, és tudjunk róluk”.

Hogy kerülhet hatmillió dollárba egy banán?

A vásznon túl

Andrea számára a festészet szabadság és aktivizmus – határtalan, de ugyanakkor megvannak a korlátai. „Akkor találkoztam először az eat-art művészetével, amikor Drezdában éltem fél évet. Azóta azt vallom, hogy az eat-artban azt fejezem ki, amit a festészetben nem akarok.” Míg a művész úgy gondolja szép, esztétikus képeket fest, addig a hatvanas évekből eredő étkezés művészet lehetővé teszi, hogy az undor és a gusztustalan határait feszegesse.

Az eat-art előadások sokféleképpen öltöttek már testet, de lényegében egyetlen kérdés köré szerveződnek: a vendég megeszi vagy sem az elé rakott ételt? A perfomanszai közül Andrea a Candy Vénusz süt című előadását említi meg. A performansz során először egy csokoládéból készült fegyvert fogyaszt el, közben pedig elkészíti Candy Vénusz tortáját, ami egy házi zöldparadicsom lekvárral megkent Sacher-torta. A bizarr kombinációjú desszert több szinten nyer értelmet: egyrészt az undor gerjesztése volt a cél, másrészt Andrea a különleges házi lekvárt a magyar feminizmus „éretlensége” szimbólumának tartja.

A torta elkészítése után a cukorból készített melltartóját és bugyiját eszi meg, amelyek élesebb cukorkából készültek, így felsértik a száját – az előadás mindig azon a ponton ér véget, amikor felsérti a száját az édesség. A meghökkentő koncepciójú előadás ellenére Andrea nem tartja magát radikális művésznek, hiszen Marina Abramović világhírű művésszel ellentétben ő nem akarja sanyargatni, bántani a testét a művészet nevében – ahhoz túlságosan szereti magát.