előfizetésem
Hírlevél
Nálunk Luca nap van, máshol viszont a mai napig ítélnek el embereket boszorkányságért
Luca székéről már biztosan hallottál, de tudod-e azt is, hogy vajon mire való? Ezt a háromlábú tárgyat a néphagyomány szerint december 13-án, az év egyik gonoszjáró napján kezdik el készíteni. Jól sejted: nem azért, hogy csak úgy üldögéljenek rajta. E szék segítségével leplezhetjük le a boszorkányokat – már ha merjük!
Az elmúlt években is szívesen adták a szülők az újszülött kislányoknak a Luca nevet, de 2024-ben az élre tört és (maga mögé utasítva a Hannát) a legnépszerűbb lett. Eredete a latin „fény” szó (lux). Korábbi változatát (Lúcia) egy középkori szent is viseli, aki a legenda szerint a keresztényüldözés idején vértanúhalát halt. Édesanyja csodás gyógyulása után vallásos indíttatásból szüzességet fogadott. Ezért a hoppon maradt – és nem utolsósorban a busás hozománytól elesett – kérője bosszúból feljelentette.
Szent Lúcia ünnepét (a fény ünnepét) hagyományosan december 13-án tartották. A Gergely-naptár bevezetése előtt ekkorra esett az év legrövidebb napja, a téli napforduló, mely után hosszabbodnak a nappalok. Svédországban, ahol decemberben alig néhány pár óra nappali fényt élvezhetnek a lakosok, Luca napja különösen jeles alkalom. A Nobel-ünnepségeket is ekkor szokták zárni, részben utalásként arra, hogy a tudomány eloszlatja a sötétséget. A frissen kitüntetetteket népviseletbe öltözött, gyertyás koszorút viselő fiatal nők köszöntik.
Luca napjához számos magyar népszokás is kötődött. Például a kisfiúk házról házra „kotyolni” jártak, mondókákkal, énekekkel kívántak bőséget, főleg azt, hogy a tyúkok sokat tojjanak. A tréfás kedvű kamaszok viszont borsot törtek a gazdák orra alá: ellopták a kaput, vagy szétszedték a szekeret. A házimunkák többsége tilos volt: a varrás például azért, nehogy bevarrják a tyúkok fenekét. A leendő férj kilétét is meg lehetett jósolni e napon: a lányok tizenkét gombócot főztek, mindegyikbe elrejtettek egy cetlin egy nevet, és amelyik először feljött a vízben, az felfedte a jövendőbeli házastársat. Egyes tájakon ismert a lucapogácsa sütése is: az egyikbe pénzdarabot rejtenek, és aki ráharap, szerencsés lesz.
A Luca-napi hiedelmek legizgalmasabb szereplői azonban mégiscsak a boszorkányok, akik az év legsötétebb napját különösen kedvelik, és ilyenkor elszabadulnak. Egyes régiókban a lakók elzárják a seprűt, hogy a banyák ne tudjanak felpattanni rájuk – bár egy valamirevaló boszorkány nem holmi fallikus tárgyakra fanyalodik, ha találkozni akar társaival, hanem egy hús-vér férfit tesz lóvá. Ő aztán jól fog jönni az orgián is, amit a boszorkányszombatokon csapnak valamely legendás gyülekezőhelyen, például a Gellérthegyen.
A boszorkányhit valamilyen formája – melyet fontos megkülönböztetni a XV. és XVIII. század közt zajló intézményesült boszorkányüldözéstől – szinte minden korban és kultúrában megtalálható. Hazánkban már I. István is törvényt hozott a boszorkányok ellen, sőt, a közvélekedéssel ellentétben még Könyves Kálmán is csak a boszorkányok egyik fajtájának a létezését tagadta. Törvénye szerint strígák, azaz az áldozatukat éjjel állat alakjában megnyomó lidércek nincsenek - bűbájosok (rontók) olyannyira léteznek, hogy művelt királyunk úgy rendelkezett: a főesperes meg az ispán emberei keressék fel őket „és vigyék törvény eleibe”.
Ki volt a nő, aki mindössze 18 évesen lerakta a horror műfajának alapkövét?
Az újkori boszorkányüldözés kezdetének VIII. Ince pápa 1484-es bulláját szokás tartani, mely a boszorkányságot eretnekségnek nyilvánította, és feljogosította az inkvizítorokat a boszorkányok felkutatására és megbüntetésére. Az egyházfő a szigorú fellépést azzal indokolta, hogy a boszorkányok, szövetkezve az ördöggel, megrontják a termést, megbetegítik az állatokat, akadályozzák a nőket a szülésben, a férfiakat pedig a nemzésben. Eleinte a keresztény hitet a katolicizmustól eltérően értelmező eretnek csoportok (bogumilok, katharok, albigensek stb.) ellen irányult a fellépés.
A történészek mai értelmezései szerint a boszorkányüldözést kiválthatta a járványok és háborúk miatti népességcsökkenés, a magas gyermekhalandóág, az átmeneti éghajlatváltozás (ún. kis jégkorszak) következményei és a felekezetek közti versengés (katolikusok és protestánsok egyaránt igyekeztek a híveknek bizonygatni, hogy ők jobban meg tudják védeni a híveket a gonosztól).
Legújabban Silvia Federici olasz-amerikai társadalomtudós A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig c. könyvében (Mérce / Théâtre le Levain, 2024) amellett érvel, hogy a boszorkányüldözés az eredeti tőkefelhalmozáshoz köthető: Angliában az első vádlottak azok a nők voltak, akik tiltakoztak a korábban közösségi használatú földek magáncélú bekerítése ellen. Az biztos, hogy a nők másodlagos pozícióban tartása mindig is az okok közt szerepelt: a boszorkányüldözés a nőgyűlölet intézményesült formája.
Európa-szerte az áldozatok mintegy 80 százaléka nő volt.
Boszorkányüldözés itthon
Magyarországon a tömeges boszorkányüldözés Nyugat-Európához képest később kezdődött, így relatíve kevesebb, összesen 848 áldozatot szedett. Nálunk nem egyházi, hanem világi perek voltak elsősorban jellemzők: az egyik első ismert per 1682-ben Debrecenben zajlott, amikor Kovács Dánielnét és Csókási Györgynét azzal vádolták, hogy „bűvösbájos ódó-kötő varázslók, másokat megrontó boszorkányok, parázna személyek és orvosok is”.
A periratokból kitűnik, hogy az önálló megélhetéssel rendelkező (pl. gyógyító, vagy bábafeladatokat ellátó), autonóm, szexualitásukat (vélten, vagy ténylegesen) merészen megélő nők szabadságát különösen igyekeztek megtorolni. Később azonban bárki áldozatul eshetett: az 1728-as hírhedt szegedi perben férfiakat és nőket, gyerekeket és időseket egyaránt kivégeztek. A vád az volt, hogy eladták az esőt a törököknek.
A felvilágosult Mária Terézia ugyan az 1760-es években véget vetett a magyarországi boszorkánypereknek, de a boszorkányhit jóval tovább élt, Dömötör Tekla néprajztudós szerint egészen a második világháborúig. A XIX-XX. században már nem sokan hitték, hogy a boszorkányok ténylegesen szövetséget kötnek az ördöggel és az egyházi ünnepek napjain boszorkányszombatokra repülnek. Általában kivégezni sem akarták őket, sok faluban azonban még akár az 1940-es években is akadtak olyan lakók, akiknek a többiek rontó, vagy egyéb természetfeletti képességet tulajdonítottak. A gonoszt távol tartó hagyományok, szokások pedig akár ennél is tovább éltek.
Démon helyett feminista erő: a boszorkánykultusz újjászületett és bátrabb, mint valaha
Védelmi célokat szolgált Luca széke is. Az általában háromlábú széket (régiónként változó számú, ám többnyire) kilenc vagy tizenhárom fajtájú fából kell elkészíteni december 25-re. (Helyenként az is előírás, hogy olyan fa használható csak, melyet nem vittek át vízen.) Nem szabad elkapkodni: minden nap csak egy kicsit érdemes dolgozni rajta. Szöget sem szabad használni, csak faéket. Az éjféli misére aztán magunkkal kell vinni (nem árt, ha óvatosan, a kabát alatt csempésszük be a templomba), és ha az úrfelmutatás alatt ráállunk (egyes vidékeken az is elegendő, ha csak ráülünk), megláthatjuk, kik a boszorkányok.
Például láthatóvá válnak előttünk a szarvaik – melyek, ha többen is ülnek egymás mellett, össze is koccanhatnak! (Más változat szerint szamárfülük van, az legalább nem koccan.) Csakhogy a vállalkozás veszélyes, a boszorkányok előtt ugyanis nem marad észrevétlen, hogy titkuk kitudódott, és dühödten üldözőbe veszik leleplezőjüket. Ilyenkor jön jól egy nagy marék mák: ha azt futás közben kiszórjuk az útra, a boszorkányok kénytelenek megállni és megszámolni a szemeket. Otthon aztán a Luca-széket azonnal vessük tűzre,
így elszáll a boszorkányok ereje.
Persze nem mindenki ússza meg ép bőrrel a kalandot. Lehet, ezért történt 1868-ban a Fejér megyei Válon, hogy a tizennyolc éves Körmendy János Luca-székét Gürtler Mihály plébános még időben elkobozta, és később a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Ezt a történetet Lukács László néprajzkutató „Lucaszék Válról” c. tanulmányában olvashatjuk (Honismeret 2004/6.), ahogyan a pórul járt Valkó Józsi bácsi esetét is. Az öregembert a felpaprikázott boszorkányok felkapták és belevágták a faluvégi folyóba.
„Ha a barátom nincs ott, belefullasztanak ezek a boszorkányok!” – panaszolta Józsi bácsi. Egy másik székfaragó csak a halálos ágyán vallotta be, hogy a boszorkányok cérnaszálon malomkövet himbáltak a feje fölött, és megfenyegették, hogy ha bárkinek elkotyogja a titkukat, azonnal végeznek vele.
Mi már csak jót derülhetünk az ilyen történeteken, hiszen Európában a boszorkányságnak az újpogány változatával találkozhatunk (pl. a wicca), ami teljesen ártalmatlan, és amit, hála a vallásszabadságnak, komolyan senki sem üldöz. Afrika egyes országaiban, valamint Közép- és Dél- Amerika, illetve és India egyes régióiban azonban széles körben elterjedt, elevenen élő boszorkányhit nevében bántalmaznak, adott esetben ölnek napjainkban is embereket. Hogyhogy nem, elsősorban saját földdel, esetleg kis üzlettel rendelkező egyedül élő nőket (erről Federici is ír fent említett könyvében).
Ghánában még egy „boszorkánytábort” is kénytelenek voltak létrehozni a menekülő, jellemzően idős nők számára. 2020-ban a 90 éves Akua Denteh agyonverése nyomán országos felháborodás robbant ki. Az Amnesty International azóta petícióval igyekszik felszólítani John Mahama elnököt, hogy írja végre alá a boszorkányüldözést tiltó törvényt, melyet az országgyűlés 2023-ban már megszavazott. Hogy a boszorkányhit meddig marad velünk, nem tudhatjuk – de veszélyes formáit ideje lenne globálisan felszámolni.
