A nők szabadságától a modern önmegvalósításig, Virginia Woolf üzenete ma erősebben szól mint valaha

Virginia Woolf a feminista irodalom egy máig legendás alakja. Félénk, ugyanakkor hiú természetével nem mozgott otthonosan a korabeli angol arisztokrata társaságban, mégis sokan megkedvelték a szomorú tekintetű, szép és okos nőt. Saját szoba című műve a 70-es évek nőjogi mozgalmainak egyik legfontosabb olvasmánya volt. Ma arra keressük a választ, hogy ki volt Virginia Woolf valójában?

Adeline Virginia Woolf 1882-ben született egy angol értelmiségi család hetedik gyermekeként. Mindkét szülőjének ez volt a második házassága, így fél- és édestestvérek között nőtt fel, egy szellemileg pezsgő háztartásban. A nyarakat cornwalli tengerparti nyaralójukban töltötték, ahol – bár az író 12 éves korában járt utoljára – a hatalmas víz látványa és a családja körében eltöltött önfeledt pillanatok újra és újra inspirációul szolgáltak könyveiben.

Édesapja, Sir Leslie Stephen ismert irodalomtörténész és életrajzíró volt, aki hagyta, hogy lánya kedvére válasszon bármit könyvtárából. Kultikus Saját szoba című esszéjében így emlékszik vissza: „Még ma is akadnak talán olyan szülők, akik kétségbe vonnák annak bölcsességét, hogy egy tizenöt éves lányt szabad bejárással engedjenek egy nagy és egyáltalán nem cenzúrázott könyvtárba. De az apám megengedte. Voltak bizonyos dolgok – amelyekre nagyon röviden, nagyon félénken utalt. Mégis azt mondta:

Olvass, amit csak akarsz.

Ma ez a gondolat érdekesnek tűnhet, de a 20. század elején, amikor még a kivételes helyzetben lévő nők – mint akár szóban forgó írónk is – leginkább csak álmodozhattak arról, hogy ha egy nap egyetemre mennek, valóban komolyan veszik őket, így apja hozzáállása forradalminak számított.

„Úgysem teszi meg, csak figyelmet akar” - ne bagatellizáljuk el az öngyilkossággal való fenyegetőzést!

Feminista vérvonal

Édesanyja, Julia Prinsep Duckworth Stephen, aki amellett, hogy modell volt, aktív társadalmi szerepet vállalt, és híres volt filantróp tevékenységéről, úgy tartotta, a legjobb lesz, ha lányai nonformális oktatásban részesülnek, ezért házi tanítókat fogadott. A fiatal Virginiának olyan tanítói voltak, mint Clara Pater, aki úttörőként harcolt a nők edukációjáért, vagy Janet Case, aki nőjogi aktivistaként vezette be őt a feminista körökbe.

Nem mellesleg családfáját átnézve is számos nőt találhatunk, akik sokat tettek a korabeli feminista értékek megalapozásáért – ilyen volt Lady Henry Somerset, édesanyja unokatestvére is, aki az elsők között promotálta a fogamzásgátló tablettát a nők körében. Írónk tehát ebben a miliőben felnőve nem csoda, hogy kilógott a konzervatív értékeket képviselő elit angol társaságból. Szüleit a felnőtt lét küszöbén elveszítve féltestvére, George Duckworth – aki nem mellesleg szexuálisan abuzálta húgát – vezette be őt a társasági életbe nővérével, Vanessával együtt.

A két lánytestvér azonban egyedül érezte magát az újdonsült társaságban. Virginia később így emlékezett arra, hogyan próbáltak beilleszkedni: „A társadalom azokban az időkben egy rendkívül hatékony, tökéletesen önelégült, könyörtelen gépezet volt. Egy lánynak semmi esélye nem volt a fogaival szemben. Más vágyakat – mint hogy mondjuk fessen vagy írjon – nem lehetett komolyan venni.”

Míg addig egy pontig szellemileg szabad, biztonságos környezetben élt, az egyik pillanatról a másikra elveszítve azt, magának kellett megteremtenie. Édestestvéreivel – Vanessával, Thoby-val, Adriannal – ezekben az időkben is egymásra támaszkodtak, és közösen költöztek el London Bloomsbury negyedébe, ahol közösen egy fiatal értelmiségi kör, a Bloomsbury-csoport tagjai lettek. Az egyetemistákból, festőkből és írókból álló társaság a viktoriánus erkölcsiség elutasításával, a szabad gondolkodás, a pacifizmus és az esztétikai értékek hangsúlyozásával új szellemi irányt képviselt.

Habár ezek az idők megalapozták írói személyiségét, és életének egyik legboldogabb időszaka is volt, Virginia itt is – mint egész életében – mentális problémákkal küszködött. Orvosai véleménye szerint szellemileg teljesen ép volt, ugyanakkor idegileg sokat gyengélkedett, és nem egyszer javasolták, hogy távolodjon el a nyüzsgő londoni élettől, és töltsön időt vidéken, hogy megerősödjön.

1912-ben aztán – miután Virginia korábban visszautasította – végül feleségül ment Leonard Woolfhoz, egykori szeretett bátyja egyetemi barátjához, aki szintén művelt író és politikai gondolkodó volt. Virginia sokáig visszakozott a férfi házassági ajánlatai elől. Odáig is elment, hogy őszintén közölte vele: nem vonzódik hozzá fizikailag. Később azonban – ismeretlen okból – kijelentette, hogy szereti őt, és végül beleegyezett a házasságba.

Az író nők iránt érzett nagyobb vonzalmat, és számos írásából következtethetünk arra, hogy nem vonzódott szexuálisan a férfiakhoz. „Néha azt gondolom, ha feleségül mennék hozzád, mindent megkaphatnék – és aztán… vajon a kapcsolatunk szexuális oldala az, ami közénk áll?” (Virginia levele Leonardhoz, 1912. május 1.)

Észrevetted már, hogy takarítás közben nemcsak az otthonod tisztul, hanem észrevétlenül a lelkedben is rend lesz?

A házasság ennek ellenére jól alakult, igaz, Virginiának továbbra is voltak női szeretői. Férjével mégis kölcsönösen támogatták és tisztelték egymást. Közösen alapították meg 1917-ben a Hogarth Press kiadót, amely később saját műveit, valamint kortárs szerzők – például T. S. Eliot vagy Freud – munkáit is megjelentette.

Mi a közös Miley Cyrusban és Virginia Woolfban?

A korlátokat nem ismerő önmegvalósítás. Virginia kétségkívül az angol modernizmus egyik úttörője volt. Legfontosabb regényei mind az élet banális egyszerűségére építenek, a szubjektív időérzékelés ábrázolásával és a női tapasztalatok középpontba helyezésével. Írásai rendkívül kísérletezőnek számítottak: az eseménytelen mindennapokat az intenzív líraiság és a stilisztikai virtuozitás oldja fel, és alkot belőlük egy vizuálisan telített világot, amelybe Woolf írói hangja kalauzol el minket – ha a képzeletünk engedi.

Esszéiben (pl. A Room of One’s Own / Saját szoba, 1929) Woolf a női írók társadalmi és gazdasági hátrányait elemezte, és a női függetlenség alapfeltételeként a saját tér és az anyagi biztonság fontosságát hangsúlyozta. Ez a gondolat már korábban is megjelent barátnője inspirálta, háromrészes novellájában, amit nemrég fedeztek fel egy vidéki angliai kastélyban. Az 1907-ben írt alkotásokat – amelyeket Virginia életében nem publikáltak – The Life of Violet címen adták ki idén októberben.

De azon írásait is, amelyek nem direkt feministák, átitatta a nők patriarchális társadalomban átélt lélektani tapasztalata. Vegyük csak az Orlandót, ami egy halhatatlan férfiról szól, aki sokadik életét követően nőként kénytelen tovább élni, ettől pedig teljesen megváltozik a világról alkotott képe, és közelebb kerül önmagához. A történetből nagysikerű film is készült Tilda Swinton főszereplésével, amelyet nemrég újra elővettek – erről korábban írtunk részletesen.

Az író ezek mellett gyakran vizsgálta az egyén és a társadalom közötti kapcsolatot, különösen azt a feszültséget, amely a szereplők belső vágyai és a környezetük elvárásai között feszül. Ennek egyik legjobb példája a Mrs. Dalloway regénye első mondata – „Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.” – ismerős lehet más megfogalmazásban és kontextusban, de szinte ugyanazzal a mondanivalóval:

„I can buy myself flowers, I can hold my own hand” – énekelte Miley Cyrus 2023-as számában. A lényeg mindkettőben ugyanaz: az önállóságra való törekvés, hogy nem várunk arra, hogy mások elégítsék ki vágyainkat.