Todorovits Rea

A legtöbben azt kérdezik, mikor lettem újságíró. Én inkább azt kérdezem: volt-e valaha olyan pillanat, amikor nem voltam az?

Érettségi előtt már Miskolcon írtam – gyerekekről, felnőttekről, a világról, ami akkor még sokkal kevésbé volt szűrt, mint az Instagram. Aztán jött minden, ami nem a szokásos pályaív: dolgoztam gyermekfelügyelőként a gyermekvárosban, rádióban vezettem műsort, énekeltem bárokban (néha a közönségnek, néha a saját túlélésem érdekében), de egy valami végig velem maradt: az írás. A kérdés. Az ember.

Szakterületem nincs – szenvedélyem van. Az ember, annak minden bonyolultságával, érzékenységével, nevetségességével és fájdalmával. Több száz előadást tartottam már a viselkedés pszichológiájáról – olyan nőknek és férfiaknak, akik tudni akarták, miért fáj még mindig, miért vonz, ami bánt, vagy miért nehéz kimondani, hogy „elég volt”.

A Csakazértis című könyvem 2021-ben jelent meg, és azóta sem álltam meg. Cikkek, beszélgetések, előadások, podcastok – bármi, ahol lehetőség van közelebb hajolni a lélekhez. 2025 óta a Tudományos Újságírók Klubjának tagja vagyok, és miközben a kutatókkal beszélgetek, néha azon kapom magam: lehet, hogy a psziché valójában nem egzakt tudomány, sokkal inkább érzelmi térkép – egyszerre kaotikus, lírai és mélyen emberi.

A közösségi médiafelületeimen havonta több százezren figyelnek arra, mit mondok az emberi lélekről. Nem azért, mert én vagyok az igazság, hanem mert ők is keresik. Mint mindannyian.

2024 óta pedig itt vagyok a GLAMOUR-nál. Írok, kérdezek, és néha talán provokálok. Nem azért, hogy válaszokat adjak – hanem hogy végre elkezdjünk beszélni.

Hiszem, hogy egy tollal is lehet világot formálni. A világot pedig néha csak annyi formálja meg: hogy kimondjuk, amit más nem mer.