Fesztbaum Béla A Pál utcai fiúk 500. előadására készül a Vígszínházban
Október 25-én este 500. előadásához érkezett A Pál utcai fiúk című zenés játék a Vígszínházban. Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián darabja Molnár Ferenc regényének méltó adaptációja, amely immár 9 éve mutatja meg a színház és a barátság varázsát a legfiatalabb nézőknek is. Fesztbaum Béla, az előadás egyik Rácz tanár ura a kezdetektől látható a szerepben.
Ezeket láttad már?
- Az 500. előadásához érkezett A Pál utcai fiúk a Vígszínházban.
Fesztbaum Bélával a Vígszínházban találkoztunk, a szituáció nem szokatlan a számunkra, A Pál utcai fiúk születése idején még én is a színházban dolgoztam. Nosztalgikus hangvételű beszélgetésünkre a 499. előadás előtt került sor, a színpadról már felszűrődött a mikrofonpróba és beéneklés zaja.
Az Így készült A Pál utcai fiúk című werkfilmben azt mondtad, hogy úgy néz ki, jó hosszú szériára rendezkedtek be itt a Vígszínházban.
Ez bizony így alakult, így van.
Már a próbafolyamat alatt érezted, hogy ez egy nagy durranás lesz?
Egy nagyon jó hangulatú és inspiratív, jó szellemű próbafolyamatra emlékszem. Nem feltétlenül volt a levegőben, hogy valami rettenetesen nagy dolog készülődik, de azt tudtuk, éreztük, hogy nagyon mellé nyúlni nem tud ez az alkotócsapat. Dés és Geszti mellett a rendező, Marton László, a koreográfus, Horváth Csaba mellett ott volt Grecsó Krisztián szövege, Radnóti Zsuzsa dramaturgiai közreműködése. És persze mindemögött az igazgatói szándék is, hogy ez létrejöjjön. Még a premiert megelőző nyár elején tanároknak és osztályoknak mutattuk meg a készülő előadást, már ők is nagyon szerették, és azt mondta akkor Dés László, hogy úgy látszik, jó úton járunk. Aztán az első előadások alatt, a közönséggel való találkozásnál viszonylag hamar kiderült, hogy itt valami nagyon nagy dolog született. Valami több, mint egy hosszú szériát megélő zenés siker – persze az sem lenne kevés, és az is őrületesen nagy dolog egy színház életében. A Pál utcai fiúk egy különleges, közös „ügye” a Vígszínház mindenkori közönségének és a mindenkori, ezt játszó társulatnak.
Milyen különleges, hogy Molnár Ferencnek, aki a Vígszínház házi szerzője volt, így még a halála után is született egy Szent István körúti ősbemutatója.
Abszolút. Molnár, amikor A Pál utcai fiúkat írja, még nincs 30 éves. Adott egy tehetséges, érzékeny fiatalember, aki egyszer csak mindent tud erről a városról, az akkori Budapestről, egy kisvárosból gyorsan világvárossá növő nagyvárosról. Mindent tud az árulásról, a hazaszeretetről, a barátságról, az áldozatokról, és mindezt a gyerekek szemszögén keresztül képes megmutatni. A mi előadásunknak szerintem nagy erénye, hogy egy új mű született, de valahogy mégis ott van benne Molnár, sőt! Mindaz, amit az előbb itt felsoroltam vele kapcsolatban, hogy mi mindent tud, vagy mi mindenre érzett rá ebben a regényben, az mind ott van a színpadon. Úgyhogy én nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben benne lehetek, és nagyon büszke vagyok rá, hogy én lehettem az ősbemutató Rácz tanár ura, és mind a mai napig játszhatom. Bízom benne, hogy még nagyon sokáig ott állok a katedra mögött.
Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”
Egy tanár még akár nyugdíj után is visszajárhat tanítani...
Igen, pontosan. A színházi ügymenet végül úgy hozta, hogy már váltói vagyunk egymásnak Seress Zoltán kollégámmal, ő a másik Rácz tanár úr az előadásban. Én egyébként nagyon szeretném akár ténylegesen nyugdíjig, vagy még tovább játszani ezt a szerepet.
Számolod, hogy hány előadást csináltál belőle?
Jóval 400 fölött, 450 körül biztos, de talán még egy picivel többet is.
Rácz tanár úr mennyit változott az elmúlt kilenc év alatt?
Talán annyit, hogy Rácz tanár úr szemüvegén keresztül én magam egyre nagyobb szeretettel nézem ezt a fiatal társaságot, és egyre nagyobb szeretettel drukkolok ezeknek a fiatalembereknek, akik ott állnak a nagybetűs élet kapujában. Akik vívják életre-halára szóló harcaikat egymással, meg a Grundért persze. Ha nem is mindent ért meg belőle az én generációm, de talán még most sem vagyok olyan nagyon távol tőlük, még most sincs olyan távol az iskolapad. Nem a nagy, idős, megmondó tanár szemszögéből nézem és figyelem őket, hanem egy kicsit még úgy érzem, hogy közöm van hozzájuk. Rengeteg a változás a szerepkettőzések és szerepátvételek miatt, majdnem minden alkalommal új osztály ül előttem, és figyelnem is kell, hogy pontosan kire nézek, és mit mondok, mi a neve az aznap ott ülő szereplőnek. (nevet.) De viccet félretéve, minden új csapat vagy új színészgeneráció, aki ebbe beáll, én azt gondolom, hogy egy különleges élményt tapasztalhat meg. Ilyen nem biztos, hogy lesz még egyszer az életében, ennek az „ügynek” a sikere nagyon nagy dolog.
Az, hogy szereposztási szempontból ilyen változatos minden este segít abban, hogy ne legyen rutin, vagy ne adj Isten, ne kezd el unni a feladatod?
Ez egy nehéz kérdés, de természetesen gyorsan válaszolok rá, egy alapvető szakmai résszel: nem lehet unni. Sem ezt, sem mást. Itt a Vígben nagyon komoly és nagy szériák vannak, a harmincéves vígszínházi múltamat lényegében végigkíséri A padlás, 27 vagy 28 éve játszom, három különböző szerepben. Ott A dzsungel könyve, azt hiszem, hogy a 2000-es évek eleje óta játszom, az is több mint 25 év, A Pál utcai fiúk pedig még „csak” kilenc éves. Itt a Vígszínházban ezekkel a nagy szériákkal való együttélés a munkánk része, és csodálatos látni, hogy ezek az előadások bevonzzák a közönséget évről évre, évtizedről évtizedre. Nekem kutyakötelességem az – a saját nevemben beszélek természetesen –, hogy minden este úgy tegyek, és úgy játsszak, és úgy éljem meg a szerepemet, hogy az a nézők számára egy valódi élmény legyen, és véletlenül se csak a rutin vezesse. Nyilván van valamennyi rutin is benne, hiszen anélkül nem működne, de valóban minden este más, az osztály miatt is más, a közönség összetétele miatt is más. A munkám miatt sem unom, és az ügy miatt sem.
A színpadi pillanatokon túl nekem mindig sokat adtak azok a beszélgetések az előadás korai szakaszában, amikor a fiatal színészeken láttam, hogy rájönnek arra, mekkora felelősség van a kezükben. Hogy az, aki aznap estére jegyet vesz, jó eséllyel először látja az előadást, így nem lehet csalódást okozni, nem szabad lazázni. Talán ezek az igazi megérkezések ebbe a szakmába. Te azért elég sok megérkezést, „érési” folyamatot láthattál az utóbbi kilenc évben.
Így van, és még egyszer mondom, ez mindenkinek, aki ebben benne lehet, nagy ajándék. Egy nagy tapasztalás és egy nagy tanulás, hogy egy ilyet láthat, hogy a saját munkáját ebben az egész helyzetben elhelyezheti. Persze néha nehéz vasárnap reggel jönni, néha nehéz szombaton egy duplát játszani belőle, ezek kihívások, de ez mind eltörpül amellett az öröm mellett, hogy ezt átadhatjuk a nézőknek. Azt hiszem, ha annak idején, az elején azt jósoltam, hogy lehet, hogy ez nagy széria lesz, azért most így kilenc év és ötszáz előadás után egy kicsit bátrabban merem azt mondani, hogy biztosan van még ebben kilenc év, és nagyon remélem, hogy még legalább ötszáz előadás.
Döbrösi Laura: „Soha nem késő kimondani a kimondatlan dolgokat”
Az új beállók kikérik a véleményed? Te végig ott voltál a próbafolyamat alatt.
Fontos megemlíteni, szívesen mondom el ebben a beszélgetésben, hogy egy nagyon kedves kollégánk, Patkós Gergő, a Vígszínház egyik rendezőasszisztense, aki ennek a produkciónak tulajdonképpen a „gazdája”. Horkay Barnabás koreográfus-asszisztens és Gergő nagyon pontosan, az eredeti rendezéshez mindig igazodva és arra törekedve őrzik ennek az előadásnak a rendszerét, és valóban, amikor olyan jelenetek vannak, ahol én magam is jelen vagyok, akkor a Gergő időnként megkér arra, hogy egészítsem ki mindazt, amit mond. Ha valamelyik srácnak hozzá tudok tenni még valamit az alakításához, akkor azt tegyem meg – és ezt én boldogan megteszem. De nem tolakodom ez ügyben előre, ha megkérdeznek, és van mondanivalóm is róla, szívesen átadom.
Az előadásban nincs női szereplő, ez egy tudatos alkotói döntés volt.
Ez a verzió aztán igazolta is magát, biztosan áll a lábán. Rácz tanár úron és Janón, a Grund őrén kívül még felnőtt szereplő sincsen. Mi ketten képviseljük a felnőttek világát.
Emlékszem ennek kapcsán még egy gondolatra az olvasópróbáról. Nincs női figura, nincs anya, mert egy anya szeretetét semmilyen érzés nem tudja felülmúlni. Ebben a műben pedig a barátság lép első helyre.
A barátság, és tulajdonképpen Bokának ez a különleges fejlődése, és felnövése a szemünk előtt: Boka és Nemecsek esetében az előadás végére szinte egy apa-fiú kapcsolat jelenik meg. Ez nem idegen az alapanyagtól sem, és egy nagyon komoly és mély szituációra ad lehetőséget a színészeknek, hogy eljátsszák, a nézőknek pedig, hogy azonosuljanak vele.
Jégvarázs a színfalak mögött – így készültek Anna szerepére a Madách Színház színésznői
Neked van olyan szoros gyerekkori barátság az életedben, ami még a mai napig megmaradt?
Talán ennyire nagyon-nagyon mély nem, de nagy szerencsém van a gimnáziumi közösségemmel. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozata, ahol volt szerencsém négy évet eltölteni. A gimnáziumi barátságok, a gimnáziumi kapcsolatok, azt kell mondanom, hogy szinte mindenkivel megvannak. Ez egy különlegesen nagy érték, nem kell hozzá semmiféle közösségi oldalra, vagy bárhová menni, hogy elérjek szinte bárkit, a telefonszáma mindenkinek megvan, sokakkal tartjuk, ha nem is heti, de legalább havi szinten a kapcsolatot, osztálytalálkozókon kívül is összejárunk. Ez a közösségélményem nagyon erős, persze vannak benne kiemeltebb figurák, de maga a közösség, hogy így megmaradt, egy nagy kincs az életemben.
Tinizenekarotok volt?
Pont itt a Horváth Mihály Gimnáziumban alakítottam az első rockzenekaromat, onnan jön sok minden. Nem véletlen, hogy A Pál utcai fiúk előadás egy olyan plusz dolgot hívott életre, ami azóta is velünk van, és az életünk része. A GRUND – vígszínházi fiúzenekarról van szó, nagyon fontos mindannyiunknak, akik benne vagyunk. Azt gondolom, hogy szintén egy igazi szép sikertörténet, egy szívügy, és csodálatos alkalmakra emlékszem, amikor a közösséggel tudunk találkozni szerte az országban. Tulajdonképpen mindenhol, ahol játszunk, vagy mindenhol, ahol koncertezünk egy kicsit ott van velünk ez az előadás, a most már az ötszázhoz érő előadás szellemisége, ott van velünk Molnár Ferenc – néha ténylegesen is, egy-egy igazi régi A Pál utcai fiúk kötet formájában. Bár a zenekar egy független, önálló produkció, de mégiscsak a vígszínházi előadás volt a gyújtópont. Az indukáló pillanat az volt, hogy A Pál utcai fiúk előadások végén olyan hangulat alakult ki, hogy azt éreztük, hogy ezt valahogy tovább kell vinni, hogy itt ez az előadás a tapsrenddel ne érjen véget. Már annak is nyolc éve, hogy a művészbüfé egyik asztalánál megalapítottuk a zenekart.
Tíz éve, ha valaki odaáll eléd egy premierbulin, és azt mondja, hogy Béla, nektek tíz év múlva koncertetek lesz a Budapest Parkban, akkor mit gondoltál volna?
Az biztos, hogy nem hittem volna el, és biztos, hogy megkérdeztem volna, hogy mennyit ittál, mert szerintem már ne folytasd tovább. (nevet.) A Budapest Park egy őrületesen nagy dolog, kicsit föl sem tudjuk fogni, és pont jól is van ez így. Nagyon várom a 2026-os nyarat, hogy mi fér bele a naptárba, és hogy merre fogunk tudni jönni-menni az országban, honnan érkezik meghívás. Várom, hogy újra együtt énekeljük a közönséggel: „gyere, mondd, hogy a GRUND mi vagyunk”!
