Nehéz anyagi körülmények között nevelkedett, gyerekkorát mégsem cserélné el semmiért. Makk Adri ma már sikeres tartalomkreátorként éli mindennapjait, és akkor segít családjának, amikor csak tud. A tiktokker örökös jókedvével és humorával lopta be magát az emberek szívébe, de egészen idáig nem igazán engedett betekintést magánéletébe. Most mindent elmesél vidéken töltött gyermekéveiről, a negatív kommentek kezeléséről és jövőbeli terveiről.
Ezeket láttad már?
Makk Adri már hét éve jelen van a közösségi média világában, sikerét pedig egyértelműen humorának és kitartásának köszönheti. Rendkívül aktív életet él, de otthon lenni is imád, és olykor annyira átadja magát a pillanatnak, hogy még a kamerát is elfelejti elővenni. Eddig féltve őrzött magánéletéről, az influenszerszakma nehézségeiről és szépségápolási titkairól mesélt a GLAMOUR-nak.
Hét éve foglalkozol tartalomkészítéssel. Hogyan vágtál bele, és mit gondolsz, miért lettél ennyire sikeres?
Mindig is imádtam énekelni és szerepelni, ezért amikor egy barátnőm elmesélte, hogy van egy olyan platform, ahol ki tudom élni a kreativitásomat, elkezdtem rá tartalmat készíteni. Kezdetben angolul, mert ekkor még nem igazán voltak magyar influenszerek, ezért komfortosabbnak éreztem az idegen nyelvű videókat. Inspirációt pedig a munkahelyemről szereztem. Akkoriban tizenkét órában voltam főkasszás egy gyorséttermi láncnál, rengeteg vendégtípussal találkoztam, és imádták az emberek, amikor mindezt viccesen előadtam. Tulajdonképpen így kezdődött minden.
A közösségi média egy huszonnégy órás pörgés, ahol nehéz meghúzni a határokat a munka és a magánélet között. Neked mi a bevált módszered a digitális detoxra, és hogyan vigyázol a mentális egészségedre?
Mindig azt mondom, hogy a lehető legrosszabb influenszer vagyok. Amikor elmegyek egy eseményre, sokáig eszembe sem jut elővenni a telefonomat, mert meg szeretném élni a pillanatot, és csak később emlékeztet anyukám vagy a legjobb barátom, hogy „Adri, ezt nem kellene levideózni?”. Persze a végén mindig elkészítem a szükséges tartalmakat, de tulajdonképpen ebben mutatkozik meg az én határhúzásom. A telefont elsősorban arra használom, hogy üvöltessem vele a zenét a robogón, valamint amikor elutazom, akkor sem az a célom, hogy mindent videóra vegyek. A lényeg, hogy megéljem az adott helyzetet.
A sok szeretet mellett a kritikák is megtalálnak. Ezeket mennyire engeded közel magadhoz? Van erre egy belső pajzsod, amivel szűröd a kritikákat?
Van, amikor meghat, és van, amikor egyáltalán nem érdekel. Vannak olyan pillanataim, amikor egyébként is túl vagyok stimulálva, és erre még ráteszek azzal, hogy megnyitom a kommenteket, ami után muszáj lenyugodnom. Ezt követően jön a törlés és a tiltás gombok megnyomása.
Máskor érzékenyebben reagálok a kritikára, és ilyenkor fel kell hívnom a barátaimat, akiknek elmondhatom: na, most kicsit szarul vagyok, de majd túl leszek rajta. Nem tudom azt mondani, hogy minden lepereg rólam, mert abszolút szíven tud ütni néhány komment. Néha nagyon, máskor pedig kevésbé.
Rengetegen figyelik minden lépésedet. Teherként vagy inkább lehetőségként éled meg azt a felelősséget, amit egy ekkora követőtábor jelent?
Ez attól függ, milyen mentális állapotban vagyok. Vannak napok, amikor nagyon-nagyon élvezem, és vannak olyanok is, amikor kisírt szemmel megyek el egy eseményre, ahol odajönnek hozzám képet készíteni. De akkor is azt mondom, „persze, csináljuk!”. Tudom, hogy hiába vagyok rossz lelki állapotban, a követőim napjának fénypontja, ha velem találkoznak, ezért megcsinálom velük a fotót, és megyek tovább.
Persze tud teher lenni ez az egész, figyelnem kell, mit csinálok és merre megyek, de én vállaltam ezt a munkát, és tudtam, hogy mindez mivel fog járni. Ugyanakkor elképesztően hálás vagyok azért a szabadságért, amit a tartalomkészítés ad: bármikor elmehetek otthonról, nincs megszabva, mikor dolgozzak, és őszintén, nem gondoltam volna, hogy idáig fogok jutni.
Vidéken születtél, de egy ideje pedig Budapesten élsz. Mesélnél kicsit arról, milyen különbségeket érzel a két életvitel között? Melyiket kedveled jobban?
Vidéken nőttem fel egy kis faluban, és a családom nem volt tehetős. Akadtak olyan napok, amikor épphogy csak megvolt az aznapi étel, a tankönyveket kölcsönözni kellett, ráadásul olyan háztartásban éltünk a szüleimmel és a testvéremmel, ahol a nagybátyám, a nagynéném, az unokatestvérem és a nagyszüleim is velünk éltek. Mindig csak a családra számíthattunk, és én is azért kezdtem el az influenszerkedést, hogy nekik segíthessek.
Például azért is repültem ki korán a fészekből, mert azt gondoltam, így legalább utánam nem kell már fizetniük semmit. Anyagilag nem tudtak támogatni, de azzal rengeteget segítettek, hogy végtelen mennyiségű szeretetet adtak. Amikor Budapestre költöztem, apukám utánfutót készített azért, hogy segíteni tudjon. Boldoggá tesz a tudat, ha én is tudok adni nekik egy-két dolgot. Sosem fogok rájuk haragudni amiatt, mert anyagilag nem tudtak segíteni nekem, cserébe mindig hálás leszek azért, hogy szeretnek, és amiért összetart a családunk. Pontosan ezért imádtam vidéken élni, és most is boldogsággal tölt el, amikor haza tudok menni.
Budapest ebből a szempontból teljesen más, itt magamra vagyok utalva. Anyuékkal sokat beszélek telefonon, van, hogy órákig csacsogunk, máskor csöndben takarítunk mindketten. Nagyon pörgős a nagyváros, de én a legtöbbször itthon vagyok. Nem járok bulizni, három éve nem iszom alkoholt – évi egy-két alkalmon kívül –, és nagyon szeretem Pestet, mert itt tényleg minden elérhető. Pécsett azért ez nem így volt. Ha szükségem volt valamire, akkor azt messziről kellett megrendelnem, vagy Budapestig kellett utaznom érte.
Honnan ered az örökös jókedved és humorod? A való életben is ilyen pozitív vagy?
A családomban mindig a humor volt a fő erőforrás, nálunk mindenki nagyon bohókás és jókedvű – az anyagi nehézségek ellenére is. Anyukámnak van egy mondása, amit gyakran hangoztat: „sosem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy!”. Igaza van, ezért próbálok pozitív lenni, még annak ellenére is, hogy felnőtt nő vagyok, akinek ugyanúgy vannak problémái és nehézségei, mint bárki másnak. Az, hogy a kamerák előtt mindig boldognak tűnök, ilyen szempontból nem teljesen valós. Igyekszem pozitívan felfogni a dolgokat, de ez nem mindig sikerül.
Mi a helyzet a jövővel? Mesélnél a terveidről a GLAMOUR olvasóinak?
A tartalomkészítést addig szeretném csinálni, amíg csak lehet. Emellett az éneklés a fő cél, de van például olyan elképzelésem is, hogy a jövőben kiköltözöm egy szigetre. Nagyon vonz a tenger és az óceán, szeretnék halacskákkal úszkálni, home office-ban pedig ott is bármikor tudnék dolgozni. Ezenkívül nagy álmom, hogy legyen egy saját kávézóm vagy teázóm, ahol vannak laktóz-, glutén- és cukormentes finomságok is, illetve cicáknak és kutyáknak való ínyencségek.
Egy olyan helyet szeretnék létrehozni, ahová tényleg bárki el tud jönni. Nem tudom, hogy ebből mi fog megvalósulni, mert sok mindent szeretne a szívem: szeretnék családot, gyerekeket, egy nagy házat, ahol békésen lehet élni, de közben meg vonz a csillogás is, az éneklés, a hírnév, emellett meg imádnék nomádként is élni. Erre a kérdésre szerintem nincs megfelelő válasz. Vannak elképzeléseim, de majd úgy alakul, ahogy alakulnia kell!
Hogyan van jelen az életedben a szépségápolás? Mesélnél arról, hogy mitől ilyen gyönyörű a hajad?
Nagyjából három éve képezi fontos részét az életemnek a szépségápolás, beleértve a hajápolást, testápolást és bőrápolást is. Azelőtt elég fiús, deszkás lány voltam, aki mindig bő ruhákban járt. Mostanra ez teljesen átalakult, a stílusomat sokkal inkább „clean girl”-ként definiálom. Elegendő vizet iszom, egészségesen étkezem, odafigyelek a bőrömre és a hajamra is. Vitaminokat szedek, amitől a hajam sokkal fényesebb és erősebb.
De fontosnak tartom a fehérjebevitelt is, mivel a hajunk nagy része protein, és mióta figyelek arra, hogy minden nap elfogyasszak 150 grammot, azóta a hajam is sokkal erősebb és dúsabb, gyorsabban is nő és kevésbé töredezik. Emellett a külső ápolást is elengedhetetlennek tartom, a Matrix Food for Soft termékeit használom már három éve – a hajam fényességét is a Matrix Food for Soft hajolajának köszönhetem.
Smink: Kiss Csilla, Haj: Radván Simon
