„Ez úgysem fog menni, inkább bele sem kezdek.” Ismerős mondat? Bár a legtöbben hajlamosak vagyunk önreflexiónak bélyegezni az ötleteink csírájában való elfojtását, attól az még az, ami. Öncenzúra. Pedig a kreativitás felszabadítása elképesztő változásokat hozhat a mindennapi életünkben, – állítja Julia Cameron, A művész útja című kötet szerzője, aki az elmúlt harminc évben egy egész világot tanított meg örömből alkotni. A kötet új, magyar kiadása kapcsán Tapasztó Orsi arról kérdezte vendégeit, Oltai Katát, Beck Zolit és Vitáris Ivánt, hogyan találhatjuk meg a saját hangunkat.
Ezeket láttad már?
Vajon létezik a kreativitás felszabadítására vonatkozó, általános recept? A rendszer hátráltatja azt, vagy épp felhajtóerőként hat? A válaszokhoz érdemes először azt a kérdést mérlegelni, vajon miért tekintünk a kreativitásra olyan tulajdonságként, amely csak művészek sajátja. Meglepetés lehet: nem az!
A saját hang csak ellenszélben hallható?
A művészek alkotótevékenységét évszázadok óta valamiféle megfoghatatlan misztérium övezi. Christopher Nolan Odüsszeia-feldolgozása kapcsán újra felmerült a kérdés, vajon Homéroszt múzsa csókolta-e homlokon, vagy a saját korához képest élénk fantáziája tényleg képes volt egy laza, kedd délután küklopszokat vizionálni főhőse útjába? És ha már itt tartunk: hogyan képes Nolan kétévente újabb és újabb, formabontó forgatókönyvvel előállni? Egyáltalán mi különbözteti meg ezeket a művészeket a többiektől? Hajlamosak vagyunk erre azt felelni, hogy a saját, másokkal összetéveszthetetlen hang. Más kérdés viszont, vajon mennyire nehéz vagy épp könnyű azt meghallani.
Vitáris Iván, az Ivan & The Parazol frontembere szerint a kreatív út sokszor egy „triggerélménynek” köszönhető: meglátunk vagy meghallunk valamit, ami hirtelen sajátos rendezőelvet ad a világnak. Iván esetében ez a Deep Purple zenekar egyik előadása volt: elmondása alapján az addig „feleslegesnek” bélyegzett dolgok (például az olyan kötelezettségek, mint az iskolába járás) is értelmet nyertek.
Osvárt Andrea: „A legjobb, amit tehetünk, hogy egyáltalán nem foglalkozunk azzal, hogy ki milyen nemű”
„Az, amit ott hallottam, rendszerbe foglalta az univerzum addigi rendezetlenségét.” –fogalmazott. Az énekes szerint az ilyesfajta élményeknek köszönhetően elindulhat egy alkotói folyamat, amelynek természetes része, hogy először utánozni kezdjük azt, ami elementáris erővel hatott ránk. A saját hang megtalálása azonban időbe és rengeteg próbálkozásba telik: jó, ha 75 „csapnivaló” dalra jut egy-egy mestermű, amely nem születhetett volna meg a próbálkozások nélkül.
A saját hang megtalálásának persze többféle útja van. Beck Zoli, a 30Y frontembere szerint sokszor akkor ismerünk először magunkra, amikor egy autoritással, szabállyal vagy kész életmodellel szemben kell kimondanunk valamit. (Nem véletlen, hogy ez a tinédzser kor egyik legfőbb tulajdonsága is: szembe menni a szülőkkel, hogy megtaláljuk a saját hangunkat.) Az énekes azonban úgy látja, az ellenállás valójában csak a kezdet.
A valódi alkotói hang próbája az, hogy akkor is marad-e mondanivalónk, amikor már nincs kivel vagy mivel dacolni.
Önreflexió vagy öncenzúra? Nem mindegy!
Az emlegetett dac nemcsak egy autoriter „személlyel” (például tanár, szülő, esetleg a regnáló kormány) szemben bukkanhat fel, hanem saját magunkkal szemben is. Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakember tapasztalatai alapján gyakori, hogy magunkévá tesszük (internalizáljuk) a gyermekkorunkban meghatározó személyek ítéleteit, felnőttként pedig sokszor a saját gondolatainkként halljuk vissza őket. Ez az úgynevezett belső kritikus, amely nem azonos az önreflexióval: míg az utóbbi konkrét kérdéseket tesz fel és segít tovább haladni, az előbbi csírájában fojtja el a legbrilliánsabb ötletet is „úgysem fog sikerülni” alapon.
Julia Cameron szerző ennek a hangnak az elcsendesítésére ajánlja a három oldalnyi szabad írásgyakorlatot reggelente.
Ennek célja korántsem valamiféle publikálható szöveg létrehozása: a szabad szövegfolyam (értsd: káromkodás megengedése, pontok és vesszők használatának mellőzése) a teljesítménykényszer felfüggesztését szolgálja. Tapasztó Orsi nevetve osztotta meg a közönséggel fizikus férje tapasztalatait: a Cameron-féle írásgyakorlatnak köszönhetően olyan összefüggések és ötletek kezdtek megjelenni a munkájában, amelyek ugyan korábban is „ott voltak az orra előtt”, mégsem kapcsolta össze őket. A kreativitás tehát nemcsak a művészek sajátja, és korántsem csak művészi produktumokban önthet formát. Tudományos, szakmai és hétköznapi problémamegoldás során is ugyanúgy alkalmazható!
A csend felszabadít
Julia Cameron írásgyakorlata nemcsak a belső kritikus elhallgattatását ígéri, hanem olyasfajta, belső csenddel is kecsegtet, amely elengedhetetlen a kreatív energiák felszabadításához. Maga Cameron is megtapasztalta élete egy pontján, milyen károkat tud okozni a folyamatos „hangzavar”. 1978-ban alkohol-, és droghasználatba menekült, miután kiderült, férje és lánya édesapja, Martin Scorsese viszonyt kezdett Liza Minnellivel. (Cameron, Minnelli és Scorsese együtt dolgoztak a New York, New York című filmen.) Cameron végül erőt vett magán. Felhagyott az alkohol-, és droghasználattal, és új célt tűzött ki magának: elkezdett kreativitást felszabadító módszereket kutatni, tanítani, és írta meg A művész útját.
Visszakanyarodva a csendre: Beck Zoli is együtt rezonál annak fontosságával. A frontember decemberben jelentette be, hogy fél évre visszavonul a színpadi munkától. „Olyan volt a lelkem, mint a tapló. Felmentem a színpadra, lenyomtam a koncertet, másfél óra múlva lejöttem, és nem éreztem semmit.” – fogalmazott a tapasztalatairól. Ezután valódi önreflexióra volt szükség. „Nem lehetett azt mondani, hogy egy kicsit azért mégis éreztem valamit, vagy a közönség úgysem vette észre, hogy nem történt bennem semmi.” Elmondása szerint nem a kreatív vénája fogyott ki, sokkal inkább az a képessége, hogy be tudja fogadni azt, ami az emberektől árad felé a színpadon. Felismerte: változtatásra, szünetre és csendre van szükség.
Elstartolt a GLAMOUR BookClub, ez a hazai írónő lesz a könyvklub első vendége
Beck szerint abban a pillanatban, hogy már nem arra figyelünk, amit csinálunk, hanem arra, hogy láttassuk azt, sérülni kezd a kreativitás, ez pedig – végső soron – minőségromlással járhat. „Engem sokkal inkább érdekel az, amit csinálok, mint az, hogy én, aki csinálja, látszódjak” – hangsúlyozta. A hallgatás azonban nem egyenlő a passzivitással: rendkívül mély hit és önbizalom szükséges hozzá. „Ha hallgatok, akkor hallgatok. Én nem fogok magamról lemaradni.” – fordította ki a FOMO definícióját a könyvbemutatón.
Vitáris Iván szerint ebben rejlik korunk egyik legégetőbb dilemmája is. Jó lenne, ha végre megértenénk: az emberi lélek képtelen hosszú távon lépést tartani a 21. század által diktált tempóval, a „darával”.
Kellenek a csendek és a szünetek ahhoz, hogy felbukkanjanak a használható (és persze, a használhatatlan) ötletek (is).
Többféleképpen is lehet élni
Oltai Kata számára a rutin hiánya a kreatív energiák felszabadításának leginkább járható útja. Elmondása szerint egy-kétévente tudatosan vált közeget, nézőpontot, de napi szinten váltogatja például a munkahelyére vezető útvonalat is. A változás rendre új gondolkodási lehetőségeket nyit meg számára. A művészettörténész azonban nem romantizálja a szabadságot.
Magyar nők adtak új irányt a modern pszichoterápiának, csak épp senki nem tud róla
Aláhúzza: a rendszeren kívüli lét egzisztenciális veszteségekkel, bizonytalansággal és keserűséggel is járhat. Emiatt jó, ha az ember kellő tudással és önismerettel vértezi fel magát, hiszen azok mindenkor a segítségünkre lehetnek.
Sokaknak önmagában megdöbbentő lehet az a felismerés is, miszerint van választási lehetőségük, hogyan szeretnénk élni és mivel lehet azt az életet megtölteni.
A választás szabadsága ugyanis gyakran félelmetesebb, mint a készen kapott út. Beck Zoli kulcsfontosságú felismeréssel zárta az Open Books Kiadó eseményét. Kiemelte: művészként privilegizált helyzetben van, hiszen napi szinten foglalkozhat a témával. Ugyanakkor hangsúlyozta: a legfontosabb kérdés az, hogy azok is felszabadítják-e a kreativitásukat, akiknek nem ez a hivatásuk.
„Hogy képesek-e választ adni olyan kérdésekre, mint mi az én történetem? Hogyan képzelem el saját magamat? Találkozom-e azzal az emberrel, akinek valójában hiszem, – vagy hinni akartam – magam?” A kreativitás felélesztése ugyanis korántsem azt jelenti, hogy hirtelen mindenkinek művésszé kellene válnia. Sokkal inkább azt a célt szolgálja, hogy megértsük: mindannyiunknak joga van arra, és számtalan eszköz áll a rendelkezésére arra nézve, hogy önmagát kedve szerint alakítsa. A kreativitás pedig egy játékos kulcs lehet erre nézve!
