Ezek azok a szuperképességek, amelyek az introvertáltakat a legjobb munkaerővé teszik
A LOUPE Színházi Társulásnak alapítása óta tagja Földes Eszter, akit a nézők a Mi kis falunk legújabb epizódjaiban is láthatnak: Elzaként visz új színt Pajkaszeg mindennapjaiba.
Ezeket láttad már?
Földes Eszter korábban őszintén mesélt arról, hogy az élete nem volt mindig felhőtlen, a nehézségek azonban megerősítették. Ma kiegyensúlyozott, derűs, és tudatosan törekszik arra, hogy a jelenben éljen.
Hogyan kerültél a LOUPE társulat csapatába?
A Becsapódás előtt hívott fel Horváth János Antal (A LOUPE Színházi Társulás alapító-rendezője – A szerk.), hogy számítana rám az előadásban. Molnár Áron feleségét játszom a darabban, aki osztálytársam volt az egyetemen, innen volt az ismeretség.
A társulat megalapításakor már elég mostoha körülmények között dolgoztak a független szféra képviselői, nem féltél attól, hogy nem fog ez a dolog működni?
Az első pillanattól hittem ebben az egészben. Enélkül valószínűleg bele sem vágtam volna. Az egész közeg, és az erőtér is olyan volt, hogy eszembe se jutott megkérdőjelezni a létjogosultságát. Ismertem a csapatot, de például Ullmann Mónival ez volt az első közös munkánk. Nagyon jól éreztem magam, kifejezetten áldásos próbafolyamat volt. Szinte sorsszerű találkozás volt, minden nagyon egyértelmű volt, és úgy ment előre az egész, mint a vonat a sínen. Élményként éltem meg ezt az időszakot, így amikor később felmerült, hogy csatlakozzak társulati tagként, boldogan mondtam igent a lehetőségre.
Kovácsovics Fruzsina: „Felmerült bennem, hogy van-e jogom ilyen szerepben lenni”
Egy színházi intézményrendszerben minden feladatra van ember a háttérben, ti viszont mindent magatok csináltok. Ez mennyi pluszfeladatot ró rátok?
Igazából a Színművészeti Egyetemen is megtanulja az ember, hogy mindenki mindent csinál. Szerintem mindannyian megfordultunk olyan társulatnál, ahol nem volt a klasszikus felfogás szerinti nagy, kiépített gárda. A független kisebb produkciókban, ez a hozzáállás ma már teljesen természetes, úgyhogy ez egyáltalán nem volt idegen egyikünktől se. De nem is áll távol tőlünk a kreativitás, ezért kifejezetten jó dolog, hogy a háttérfolyamatokban is mindannyian részt veszünk. Jelmeztervező, és kellékes már a kezdetektől volt, ami pluszfeladatnak tűnik kívülről nézve, az egyikünk számára sem teher.
Szinte csak fajsúlyos témákat dolgoztok fel az előadásokban, van olyan, amelyik a legfontosabb számodra, vagy valamiért a legközelebb áll hozzád?
Alapvetően minden előadásban megtalálom azt, amihez tudok kötődni, kapcsolódni, vagy amiért érdemes aznap este a színpadra lépnem. Talán a Becsapódás és Az utolsó menet az a két előadás, amit kiemelnék. Soha nem a témához, hanem a történethez, az emberi sorsokhoz kapcsolódom. Lehet, hogy van egy fontos téma, de olyan történeten keresztül van elmondva, ami érdektelen vagy nem elég jó, amitől nem is feltétlenül megy át a nézőknek.
A Túl éles című előadásotok az egészségügy nem túl rózsás helyzetén keresztül világít rá különböző női sorsokra, például a munkamániára, magányra, kiszolgáltatottságra. Volt ezek között olyan, ami megérintett?
Nagyon szeretek dolgozni, de igazából nem tudom, hogy ez mikortól számít kórosnak. Azt viszont tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert olyan munkám van, amit szeretek csinálni. Igazából ez hivatás, hobbi, mánia is egyben, és én elég szenvedélyesen elkötelezettje vagyok ennek a szakmának és annak minden szegmensének.
Ez tud lenni adott esetben terápia is?
Abszolút. Indirekt módon abszolút az. Már gyerekkoromban is az volt, amikor csak néztem, vagy színházi közegben mozogtam. A történetek, a mesék, azok mindig terápiás jelleggel bírnak. Hát még ha az ember saját maga játszik, akkor meg aztán főleg, mert annál nagyobb elmélyülést kíván.
Molnár Áron mesélte, hogy a LOUPE-nál mindenki hozhat darabötletet. A te ötleted, elképzelésed megvalósult már?
Én egy ideje már kacérkodtam vele, hogy milyen csodálatos lenne Dobray Sarolta Léna című regényét színpadra adoptálni. Ez egy válaszút előtt álló feleségről, anyáról szól, aki önmagáért, és a szabadságáért küzd. A jövő évadban fogjuk bemutatni, nagyon várom!
Lovas Rozi: „Igyekszem a lehető legjobbnak lenni minden pillanatban”
A LOUPE mellett van előadásod a Centrál Színházban is, és a Pokoli rokonok után, most a Mi kis falunkban is láthatnak a nézők. Mennyire inspirál, hogy másik közegben is dolgozol?
Igen, az új évadban én is színesítem a csapatot. A sorozat rendezőjével Kapitány Ivánnal sokat dolgoztunk korábban együtt, ezért amikor hívott, nem is gondolkodtam sokáig a válaszon. Teljesen más típusú feladat, mint a színházi, ezért is szeretem, izgalmas kaland egy ilyen folyamatban részt venni.
Sok színésznő vallja, hogy a hétköznapokban háttérbe szorul náluk az öltözködés, mert kiélik a munkájukban. Nálad viszont az öltözködés a mindennapokban is az önkifejezés része. Milyen szerepet tölt be az életedben a divat?
Számomra fontos az öltözködés, de nem fordítok rá sok időt. Az én ruhatáram olyan, hogy bármihez nyúlok, azt akkor össze tudom válogatni, de igazából nekem az a fontos, hogy amit felveszek, abban jól érezzem magam. Nekem az öltözködés a saját magam egyensúlyozottsága miatt fontos. Nem tervezem el előre, hogy másnap mit veszek fel, reggel felkelek és az adott hangulatomhoz állítom össze a szettet. Sok kincsem van, főleg turkálókban vásárolok, szeretem, ha egy ruha egyedi és van múltja. Ha van időm, szívesen elidőzöm egy vintage üzletben.
Mit csinálsz még szívesen, ha éppen nem dolgozol?
Nagyon szeretek utazni, bárhova, belföldön, külföldön, mindenevő vagyok. Szeretek kimenni a természetbe a kutyáimmal, vagy piknikezni, de nagyon jólesik otthon is lenni, amikor bekuckózunk a fiammal, és filmet nézünk.
Márkus Luca: „Nem bánom, ha sodródom az árral”
Főzni szeretsz?
Hangulatfőzős vagyok, csak akkor főzők, ha tényleg van kedvem hozzá, és ha nekem is örömet okoz. Nem építettem be a napi rutinba, talán emiatt is meg tudott maradni örömforrásnak.
A sport része a napi rutinodnak?
Hullámzó. Sokáig szertornáztam, kortárs táncoltam, ezeknek köszönhetően az alapok rendben vannak, de ez a folyamat nálam mostanában eléggé hektikus. De nemsokára belehúzok, mert bár nehéz rávenni magam, érzem, hogy a testem hálás érte. A kutyákkal viszont sokat sétálok, tehát a mozgás része a mindennapjaimnak.
Anyának szigorú, vagy inkább laza vagy?
Nem szeretem kategorizálni magamat. Elsősorban igyekszem olyan anya lenni, amire a fiamnak szüksége van. Az ő igényeit figyelem, és úgy látom rajta, hogy ez neki így jó. Komoly szimbiózisban létezünk, nagyon jól tudunk együttműködni. Sokat és jókat tudunk beszélgetni. Ha egy dolgot kellene mondani, ami rám, anyaként jellemző, akkor az az, hogy mindent az ő korának megfelelő szinten megbeszélünk. Nálunk nincsenek tabuk!
Segítem abban, hogy ki tudja fejezni magát, hogy meg tudja fogalmazni a gondolatait, érzéseit, és hogy ezekről merjen és tudjon beszélni. Szerintem az egyik legfontosabb dolog az ember életében, hogy tudja, mit, miért tesz, hogy mi, milyen hatással van rá, hogy meg tudja fogalmazni önmagát, a saját határait, saját vágyait. És tudja azt is kommunikálni, ha valami nem jó neki, vagy nehéz számára. Ha ez nem rögzül valakiben gyerekként, akkor sok problémával fog küszködni felnőttként. Emiatt mi abszolút nyílt lapokkal játszunk, ami szerintem az élet minden területén elengedhetetlen.
Van valami, amire nagyon vágysz?
Nekem nincsen bakancslistám, és nem nagyon szoktam rajtakapni magam azon, hogy különösebben vágynék valamire. Eléggé a jelenben létezem, vagy maximum a közeljövőben. Figyelem, hogy mi történik, próbálunk döntéseket hozni a megfelelő időben, a megfelelő módon, és várom, hogy mi jön.
Azt nagyon szeretném, hogyha a fiam egy életre való, vagány, érzékeny, pasi lenne, aki szereti az életet, és tudja is élvezni. Nem szoktam nagyon előre tervezni sem, csak amennyire a mindennapi logisztikánkhoz szükséges. Hagyom, hogy sodorjon az élet, és megpróbálom a legtöbbet kihozni abból, amit az utamba hoz.
