előfizetésem
Hírlevél
„Amikor egy nő teljesen megtagadja az öltözködést, ott általában valami nincs rendben”
Néha apró trükkök és fűszerek, néha komoly önismereti mélymerülés is lehet az öltözködésünk. Csillag Rita divat coach szerint a gardróbunk messze nem a ruháknál kezdődik. Sokkal inkább egy finom, de őszinte folyamat, ahol a textilek, a színek, a szabásvonalak tükröt tartanak, érzéseket hoznak felszínre, és segítenek újraértelmezni azt, ahogyan önmagunkra nézünk.
A vele való munka egyszerre stílusépítés és belső utazás – ahol a külső megjelenés lassan összekapcsolódik a belső állapottal.
A divat coaching egy önismereti utazás ruhákon keresztül?
A folyamat lényege, hogy nem a ruháknál kezdünk. Ez nem egy gyors átalakítás, hanem egy finoman felépített folyamat. Sosem az a valódi gond, amivel megkeresnek - például nem tudják jól kombinálni a szettjeiket, vagy utálnak vásárolni. A valódi kérdés mindig az, hogy miért alakult ki ez a viszony. Miért lett a ruha feszültség, miért lett a tükör kritika, miért lett az öltözködés valami, amit inkább el kell viselni, mint megélni. Én ilyenkor nem megoldok, hanem nagyon finoman visszatükrözök.
Leülök beszélgetni személyesen, mielőtt elkezdünk a ruhatárával foglalkozni, hogy érezzem őt. Hogy rendel a pincértől, feszeng-e, amikor beszélgetünk, mely pontoknál jön zavarba. Ezek mind tükrözik számomra, hogy hol tart most önmagával. Tulajdonképpen a tükörtartás is erről szól: nagyon finoman rávilágítok azokra a részekre, amiket még nem él meg önmagában.
Sokszor például nagyon erősen érződik, hogy valakinél a maszkulin energia dominál. Ez nem jelenti azt, hogy a többi - a romantikus, a lágyabb, a finomabb oldal - nincs benne, csak éppen nem tud előbújni. Elkezdek becsempészni apró elemeket a megjelenésébe. Milyen női képet látok a tükörben akár egy apró fodortól, egy finom csipkétől, vagy egy bizonyos anyagtól. Mindig az érzésre fókuszálok. Soha nem engedem, hogy csak azt mondjuk: igen, ez a ruha szűk. Inkább azt kérdezem: milyen érzést ad? És amikor az érzésekről kezdünk beszélni, ott sokszor elveszünk. Kiderül, nem is olyan könnyű megfogalmazni.
Nem is biztos, hogy mindenki képes belenézni egy olyan tükörbe, ami őszinte. Jó, ha ott vagy támogatásnak.
A ruha csak eszköz. Ha te nem tudsz benne jelen lenni, akkor az egész szett elveszíti az erejét. A nőiesség nem attól működik, hogy mit veszel fel, hanem attól, hogy hogyan viseled. Sokat játszom az anyagokkal: lágyabb, merevebb, vastagabb, strukturáltabb textilekkel, attól függően, mire van szükség. Mert maga az anyag és a szabás is hat ránk. Ha például valaki ügyvédnő, aki a munkája miatt eleve strukturáltabb, vonalasabb, nem fogom még férfias ingekbe öltöztetni. Inkább megpróbálom finoman a lágyabb irányba vinni, és megmutatni neki, hogy nem kell az erejét kívülről még jobban megtámogatnia.
Attól még lehet magabiztos, hogy közben az anyag körbeöleli. Ha mélyebb tudással épül fel egy ruhatár, az egy támogató eszköz lesz egész életedre. Ehhez viszont elkerülhetetlen egy önismereti utazás. Lehet, hogy a női energiád vágyik arra, hogy felvegyél egy mélyen kivágott piros ruhát, de még nem tartasz ott— csak egy piros rúzsra vagy kész. És ezt el lehet fogadni magadról, meg lehet engedni magadnak.
Ezért kötődünk sokkal jobban a javított, megvarrott, foltozott ruháinkhoz
Hosszú út vezetett idáig a saját önismereti utadon. Mi úgy ismerjük egymást, hogy volt egy üzleted, a Gardrób a Király utcában, ami tizenöt évig működött. Honnan indultál, ki volt, akitől a családban inspirálódtál?
A nagymamám férfiszabóként dolgozott a Május 1. Ruhagyárban, és elképesztően adott magára: kalapja, kesztyűje, minden kiegészítőt gyönyörűen hordott már akkor, amikor én gyerek voltam. Azt gondolom, hogy a ruhák szeretete, az öltözködés iránti érzékenység valahonnan innen ered. Mondjuk nagyon fiús kislány voltam. Imádtam barbizni, ruhákat varratni a babáimnak, de közben bátyám mellett nőttem fel: fociztam, bicikliztem, mindig tele voltam sebekkel. Nem az a pörgős szoknyás kislány voltam.
De a szépséget és a harmóniát valahogy mindig kerestem mindenben. Aztán tizenöt évig vezettem a Gardrób nevű boltomat és láttam az örömvásárlásokat, a bizonytalanságokat, a problémákat. Ott kezdtem igazán mélyen megismerni a női lelket. Közben a saját életemben is volt egy töréspont: egy tizenegy éves kapcsolatból jöttem ki, ráadásul nem azzá a nővé váltam benne, akivé válni szerettem volna. Akkor úgy éreztem, hogy egy szürke verébként léptem ki belőle, elveszítettem magam, és újra kellet építeni mindent.
Akkoriban indult be az Instagram világa, és elkezdtem a Gardrób ruháit saját magamon bemutatni. Addig mindig feketében jártam, minél inkább eltüntetve magamat. A fotózásokon viszont nem volt kérdés: mindenféle színt, fazont fel kellett vennem, hogy a saját boltomat népszerűsítem. Visszanéztem a fotókat, egyszerűen nem hittem el, amit látok, hogy ilyen nő vagyok én, mindenféle szín és fazon jól állt? Óriási felismerés volt. Persze más módokon is dolgoztam magamon, terápiákra jártam, de a ruhákon keresztüli visszajelzés nagyon erős volt.
Ez akkora élmény és fejlődés volt számomra, hogy tudtam: ezt más nőknek is meg kellene élniük. Sokféle coach- és stylistképzést elvégeztem, tudtam, hogy a női lelket és a ruháka össze akarom kapcsolni. Amikor egy nő teljesen megtagadja az öltözködést, ott általában valami nincs rendben. Lehet mondani, hogy egyszerűen nem érdekli, de a legtöbbször ez valaminek az elvesztése, valaminek a meg nem élése. És ez nagyon szépen kirajzolódik. Közben az üzlettől is elfáradtam, és tudtam, hogy lassan lezárom azt az időszakot. Tulajdonképpen a saját elvesztett önmagamat építettem újra a ruhák segítségével.
És eredetileg merre indultál? Mert nem rögtön a divat és a saját üzlet volt az utad.
Tiffanylámpa- és ólomüvegkészítő a szakmám. Gimnázium után tanultam ezt, volt saját üvegolvasztó kemencém, tálakat és különböző üvegtárgyakat készítettem. Évekig árultam ezeket a Vörösmarty téren karácsonyi vásárokban. Nagyon szerettem, de akkoriban ebből nagyon nehéz volt megélni. Közben megjelentek az olcsó tömegtermékek, és egyszerűen nem lehetett versenyezni velük. Muszáj volt váltanom. A Gardróbba eredetileg négyórás eladónak kerültem be, és egy év múlva átvettem az üzletet. Így indult ez a pályafutás.
A saját ruhatáradat hogyan jellemeznéd?
Kicsi. Nem azért kicsi, mert ezt tartom ideálisnak, egyszerűen nincs helyem. És nagyon gyorsan frissítem a ruhatáramat. Hamar megunok dolgokat, ezért hamar tovább is adom őket. Az alapruhatáram inkább semleges színekből áll, mert azokat kevésbé unom meg. Az extrább darabokat pedig folyamatosan cserélem. Nagyon praktikus típus vagyok. Van három-négy szín, amit igazán szeretek, és ezek köré építem a hétköznapi ruhatáramat. Egyszerűen azért, hogy reggel ne kelljen gondolkodnom. Ha felveszek egy pulóvert, rögtön tudom, melyik nadrágommal működik. Erre reggel ennyi az energiám.
Persze vannak helyzetek, amikor szeretek extrábban öltözni, több színnel, csillogással, játékkal. De az alapruhatár számomra praktikus rendszer. De hangsúlyozom mindig: az alapruhatár nem ugyanaz, mint a kapszulagardrób, hanem egy stabil bázis, amit lehet bővíteni, díszíteni, alakítani. A kapszulagardrób viszont sokszor túl szűk keret: öt felső, öt alsó, és kész. Én ettől nőként megőrülnék. Annyira unnám saját magamat benne, hogy azt nem tudnám hosszú távon élni.
Nálad inkább arról van szó, hogy könnyen megválsz dolgoktól, nagyon messze vagy attól a jelenettől, mint a Szex és New York ikonikus jelenétben Carrie a gardróbjában próbálja eldönteni, mit dobjon ki és mit nem.
Néha vágyom egy ilyen gardróbra. De valóban, én sokkal gyorsabban elengedem a ruháimat. Nem ragaszkodom hozzájuk görcsösen. A kapszulagardrób eleve egy maszkulin találmány Ezek a szabályok, rendszerek, előírások – hogy hány felső, hány nadrág, hogyan kombináld – alapvetően egy nagyon szögletes, kontrollált működésből születnek. A női működés viszont nem ilyen. A női áramlás sokkal változóbb, szabadabb, sokkal inkább hangulat- és állapotfüggő.
Persze mindannyiunkban ott van a maszkulin és a feminin oldal is, és ezek között folyamatosan mozgunk, de a kapszulagardrób számomra túlságosan szabályozott keret. Olyan rendszer, amiből nehéz kilépni, és szerintem éppen az öltözködés szabadságát korlátozza. nőként ez a természetes hogy egyik nap habos-babosak akarunk lenni, másnap westernhősök, harmadnap letisztultak vagy drámaiak. Szerintem nőként jogunk van ehhez a széles spektrumhoz. És pont ezért hangsúlyozom mindig a személyiségjegyeket. Mert egy emberben rengetegféle minőség él egyszerre. Van, amelyik dominánsabb, van, amelyik halkabb, de mind ott van bennünk.
Ahhoz, hogy egy szett harmonikus legyen, nem elég egyetlen stílusjegyet viselni. Lehet rajtad egy maszkulin blézer, alatta egy tűzpiros csipketop, és hozzá egy laza farmer. Amikor ezeket a stílusjegyeket ötvözöd, attól lesz kerek az egész. Sokkal teljesebb lesz a megjelenésed, mintha kizárólag sportosan, kizárólag klasszikusan vagy kizárólag egyetlen irányban öltöznél. Az is korlátozás, ha mindig ugyanazt a szerepet viselem.
Az egyik legnagyobb női téma: a testünkkel való viszony. Hogyan segítesz a nőknek megbarátkozni a testükkel?
Ez valóban egy női seb. Tele vagyunk sebekkel, abból fakadóan, ahogy éltünk, ahonnan jöttünk. Ez a legnehezebb, mert nem azt látjuk a tükörben, ami a valóság. Volt például egy hölgy, aki folyamatosan azt mondogatta: „vastag a combom”. Nyilván hiába mondod neki, hogy nem vastag. Egyszer eszembe jutott: „mérjük le és ha ugyanannyi centi lesz, mint az enyém, akkor mit mondasz?” Lemértük, egyezett a két méret, nem akarta elhinni. Ennyire torzítva tudjuk látni magunkat.
Ha valaki már nagyon elfáradt a saját tükörképétől, akkor apró változtatásokkal tudunk áttörést hozni. Egy jobb szabású nadrág, egy derékhangsúly, jobb arány – ha vékonyabbnak látja magát ettől, akkor már a ruhákon keresztül tudok új nézőpontot adni. Fontos, hogy nem vagyok pszichológus, nem tudom a mély sérüléseket megoldani. De abban tudok segíteni, hogy szebbnek lássuk magunkat — vagy inkább reálisabban.
„Merj nő lenni!” – Ezt üzenik a Faludi G ékszerek: üvegbe zárt kreativitás, ami azonnal magával ragad
A testünk egy önkifejezési eszköz lehet, megmutat valamit a lelkünkből?
Az öltözködés egy játszótér. Gyerekként a játékban mindent megéltünk, amit csak megengedett a képzeletünk. Nem voltunk még ennyire kontrollálva és korlátozva. Ha azt gondolod, hogy a pocakodra felment három kiló, az a te igazad. Ezt nem vehetem el tőled. De meg tudom mutatni, hogyan lehet úgy öltözni, hogy az kevésbé látszódjon.
Lehet, hogy csak egy picit kijjebb engedjük a blúzt, másképp tűrjük be, vagy lazább fazont választunk. Finom játék az anyaggal, a szabással és az érzékeléssel. Ha ettől boldogabb vagy a tükörben, akkor már elértük a célunkat. Mindez nemcsak a ruhákra igaz: a hajunkra, az ékszereinkre, ahogyan létezünk a világban. A megjelenésünkkel folyamatosan mesélünk magunkról.
Mindig azt szoktam mondani, hogy ahol éppen tartunk lelkileg, nőiségben, önmagunkkal való kapcsolatban, az mind látszik rajtunk. Már abból is, hogy hordunk-e ékszert, vagy éppen miért nem hordunk. Vagy ha nagyon sokat hordunk, az is mond valamit. Nőként folyamatosan kifejezzük a lelkiállapotunkat a megjelenésünkkel. A kérdés inkább az, hogy tudjuk-e ezt tudatosan használni.
Tudatosan mész szembe azzal a nagyon erős trenddel, hogy ma már szinte mindenki színtanácsadásra megy. Te viszont ezt egyáltalán nem használod. Miért?
Mindenki szuverén egyéniség. Ha csak a színtanácsadást vagy az alkatelemzést vennénk figyelembe, akkor mondjuk lenne öt színtípus, és akkor öt típusú nő létezne a világon. De ilyen nincs. Ott van a személyiségünk. És számomra ez a legfontosabb. Hiába vagyok például tipikus homokóra alkat, amire azt mondják, hogy mindent megmutathatok, hiába lenne „ideális” a testem bizonyos ruhákhoz, ha belül nem tartok ott, hogy ezt a nőiséget meg tudjam élni.
Hiába veszek fel egy testhez simuló szoknyát vagy felsőt, ha közben tépem le magamról, mert fejben nem tartok ott. Az első lépés mindig az, hogy ki hol tart belül, és ahhoz öltözzünk. Ezt aztán lehet finomítani, szinteket lépni, de ez egy folyamat. Kicsit olyan, mint a terápia. Ezért érzem úgy, hogy a színtanácsadás sokszor inkább szűkíti a szabadságot. Az öltözködés pedig szabadság. És én hogy jövök ahhoz, hogy előírjam neked, milyen színt viselj, ha lehet, hogy pont egy olyan árnyalatban érzed magad a legdögösebbnek, amit a szabályok szerint nem kellene?
Velem előfordult már, hogy világos, drappos árnyalatot vettem fel, ami elméletileg sápaszt. De ha tudod viselni, akkor vannak trükkök: egy jó kiegészítő, egy kis pirosító vagy szájfény, és már tompíthatod is ezt a hatást. De a lényeg nem ez. Ha egy nő harmonikus önmagával és a szettjével, akkor nem azt fogod észrevenni, hogy „jaj, ez két árnyalattal világosabb, mint kellene”, hanem azt, hogy egységben van önmagával és a ruhájával. Számomra ez a munka arról szól, hogy a megjelenésed és a belső állapotod összhangba kerüljön – és ez ne csak egy-egy pillanat legyen, hanem egy stabil, biztonságos állapot a mindennapokban.
