Dobray Sarolta: „Sokkal több minden számít nemi erőszaknak, mint azt sokan gondolják”

Dobray Sarolta új kötete, a Léna ott folytatja, ahol az Üvegfal abbamaradt: testközelből mutatja meg, hogyan veszíti el valaki önmagát egy bántalmazó kapcsolatban – és milyen apró, mégis sorsfordító felismerések vezethetnek ki belőle. A szerzővel arról beszélgettünk, mi tesz valakit bántalmazóvá, miért nem hisz a társadalom a nőknek, és hogyan lehet valóban segíteni annak, aki bajban van.

Mikor kezdtél el foglalkozni a kapcsolati erőszak témájával? Egyáltalán hogyan talált meg téged ez az ügy?

Kezdetben újságíróként kezdtem el foglalkozni a bántalmazás témájával: számos cikket írtam például a rejtett bántalmazásról. Ahogy beleástam magam, észrevettem, hogy a közvetlen környezetemben is nagyon sok ilyen történet van, nem beszélve azokról a kérdésekről, amelyek egy-egy, a médiában is felkapott ügy kapcsán szinte mindannyiunkban automatikusan felmerülnek. Egyáltalán mi az, hogy bántalmazás? Hol kezdődik, és mi a különbség a bántalmazás és egy „szimpla” rossz kapcsolat között? Miért marad benne sokszor évtizedekig az áldozat abban a miliőben?

Engem – többekkel ellentétben – az is érdekelt, mi van a bántalmazó fejében: mi a motivációja, mit él meg mindeközben, élvezi-e egyáltalán azt, amit a másikkal csinál, vagy egyszerűen képtelen másképp működni? Vajon miben gyökeredzik a viselkedése... Ekkor találtam ki, hogy érdemes lenne olyasvalamit írni, amelyben mind a két nézőpontot megjelenítem. Így született meg Léna és Péter története, azaz a bő négy éve megjelent Üvegfal, és most itt a folytatás, a Léna.

Mérő Vera: „Azt szeretnénk elérni, hogy többé egy bíró se mondhassa, »a beleegyezés hiánya még nem erőszak«”

Az új köteted azoknak a nőknek és férfiaknak ajánlottad, akik „odaadták a történetüket, az életük egy-egy darabkáját neked”. Milyen tapasztalatokra tettél szert (a témát boncolgatva) nekik köszönhetően?

Onnantól kezdve, hogy megjelent az Üvegfal, elkezdtek csőstül ömleni felém a történetek. A könyv utóélete több szempontból is erős, hiszen Bánki Györggyel már két éve járjuk folyamatosan az országot sőt, nemrég értünk haza egy mini Európa-túráról az Üvegfalhoz szorosan kapcsolódó, Ha szeretsz, miért nem szeretsz? c. előadásunkkal. Gryllus Dorka és Simon Kornél pedig színpadra is vitték a regényt, amit a mai napig nagy sikerrel játszanak.

Az előadások után nagyrészt bántalmazott felek (legtöbbször nők, de férfiakkal is találkoztam már) keresnek meg, és mesélik el gyakran az egészen konkrét megéléseiket, de olyan is előfordult már, hogy valakiben ennek hatására merült fel a gyanú, hogy ő egy bántalmazó... (Ez is érdekes, mert attól, hogy ő rádöbbenni vélt erre, még egyáltalán nem biztos, hogy valóban az.) Az érintetteken túl intézményben dolgozók – gyámhatósági ügyintézők, rendőrök, családterapeuták, mentálhigiénés szakemberek, bírók stb. – is szép számmal megosztották már velem a tapasztalataikat. Ez is azt bizonyítja, mennyire gyakori jelenségről van szó!

Volt a fejedben olyan előzetes prekoncepció, amelyeket épp ezek a személyes történetek döntöttek le benned a bántalmazással kapcsolatban?

Prekoncepciók ledöntése helyett még mindig sokkal inkább ledöbbenést érzékelek magamon a legtöbb esetben. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen történetek, sorsok vannak! Az embernek megszakad a szíve attól, mennyire tehetetlen sok esetben a bántalmazott fél, és vele együtt a gyerekei is, akiket a bántalmazó nagyon gyakran zsarolási alapként használ, vagy – sokszor sajnos nagyon is sikeresen – a bántalmazott szülő ellen fordít.

Rendkívül fájdalmas végighallgatni ezeket a történeteket, amelyekben ezernyi hasonlóság van és bizonyos mintázat újra és újra megjelenik.

Mindezeket figyelembe véve van egzakt válaszod arra, kiből lesz bántalmazó, és kiből lesz bántalmazott?

Ez egy rendkívül komplex kérdéskör. Nyilvánvaló, hogy senki sem bántalmazónak születik, hanem úgy szocializálódik, olyan hatások érik gyerekkorában, amely miatt mély sérülései, esetleges személyiségzavarai, vagy azok kombinációi keletkeznek.

Az egyéni sajátosságokon túl a társadalmi környezet is erőteljesen hozzájárul ezeknek a sérüléseknek az elmélyüléséhez, hiszen még mindig patriarchális társdalomban élünk, ahol erőteljes hatalmi egyenlőtlenségek vannak a két nem között. A bántalmazás pedig mindig hatalmi különbségekre épül, vagyis az egyik fél ilyenkor mindig, minden áron, és a legkülönfélébb eszközöket felhasználva a másik feletti hatalomgyakorlása, és kontrolra törekszik.

A társadalmi berendezkedésünk miatt a férfiaknak sok területen egyszerűbb ezt megtenniük, tehát nem azért csinálják, mert rosszabb emberek lennének – hiszen a nők is ugyanúgy bántalmaznak – , de a meglévő, beágyazott feltételek egyértelműen az ő malmukra hajtják a vizet.

A szavaidat a statisztikai adatok is alátámasztják. Nemrég jelent meg az EU Nemek Közötti Egyenlőségért Felelős Intézetének Nemi Egyenlőségekről szóló, friss jelentése. Eszerint a 18-74 év közötti nők 25%-a szenvedett már el fizikai vagy szexuális erőszakot volt-, jelenlegi- vagy alkalmi kapcsolataiban élete valamely pontján...

És mennyivel több valójában, mert az esetek legnagyobb részében – pláne, ha partneri kapcsolatról van szó – ki sem derül, hogy nemi erőszak történt! Ezeknél az eseteknél gyakori, hogy az ember sokáig nincs is tudatában annak, mi történt vele. Hogy hol az a határ, amit a másiknak már nem szabadott volna átlépnie. A nemi erőszakba valójában sokkal több dolog fér bele, mint azt sokan gondolják!

Ez az érzelmi bántalmazás egyik legkomolyabb formája, sokan mégsem ismerik fel időben

Mit mondanál, mi fedi le konkrétan a nemi erőszak spektrumát?

Az egész kapcsolat dinamikájának ismerete kell ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk. Nagyon vékony a határ azügyben, miért megy bele például egy nő a szexbe: ha például folyton azt tapasztalja, hogy a férfi közeledésének visszautasításakor valamiféle büntetésben részesül – aminek számos, nem fizikai formája is lehet –, az borzasztóan komoly és nagyon megterhelő helyzetet szül. Ha ez rendszeresen megtörténik, akkor nem meglepő, ha valaki azt gondolja, inkább csináljuk, essünk túl rajta, csak ne kapjak büntetést. Ez is az erőszak egy formája, de persze, számos, egyéb végkimenetel is létezik.

Még egy kérdés erejéig rugóznék a társadalmi háttéren. A NANE Egyesület tájékoztató anyagai szerint párkapcsolati erőszak esetén rendkívül gyakori az áldozathibáztató magatartás a külvilág részéről. (A „Miért maradt benne?” vagy „Miért ment vissza?” a két, leggyakrabban felmerülő kérdés.) Mostanra azt is tudjuk, hogy sok nő azért nem beszél a bántalmazásról, mert a környezete ilyen- és ehhez hasonló mondatokkal megkérdőjelezi a tapasztalatait. Szerinted mi kell ahhoz, hogy társadalmi szinten higgyünk a nőknek?

Például széles körű edukáció. Az Üvegfal és a Léna kapcsán sokan mesélték nekem, hogy éveken keresztül értetlenül álltak azelőtt, miért marad benne a barátjuk, testvérük, rokonuk stb. egy bántalmazó kapcsolatban. Vagy hogy egyáltalán, mi a baja az illetőnek, mikor látszólag – kívülről – nincs is olyan nagy gond. Végül Léna és Péter történetének köszönhetően értették meg, valójában mit él meg a másik... Ha a bántalmazott környezete végre megérti, valójában miről is szól ez az egész, maga az értintett pedig azt érzékeli, hogy másképp állnak hozzá, nem hibáztatják, vagy nem nézik végre hülyének, és ebből erőt tud meríteni a kilépéshez, már megérte megírnom ezt a két kötetet!

Ami a nagyobb rendszert illeti: ugyan állami feladat lenne, hogy megfelelően edukálják az intézményrendszer tagjait (családsegítő, gyámhatóság, rendőrség, bíróság, párterapeuták, mediátorok stb.), a visszajelzések szerint ez még mindig csak nagyon kevés esetben történik meg, sőt, a magyar gyakorlat gyakran csak ront a helyzeten ahelyett, hogy segítene. Bántalmazó kapcsolatban például tilos lenne a mediáció, ehhez képest Magyarországon gyakran a bíróság írja elő, kötelező jelleggel. Miután a bántalmazás alapból hatalmi egyenlőtlenséget feltételez, fontos lenne, hogy az intézményrendszer felismerje, és kiegyensúlyozza ezt, és ne a bántalmazó fél mellé álljon.

Mérő Vera: „Meglesz a jussa minden nőalázásnak. Mert szavazati jogunk még van”

Nagyon örülök, hogy az Üvegfal például negyedik éve kötelező olvasmány egy budapesti, nemzetközi gimnáziumban, így a fiatalok korán megérthetik, milyen a párkapcsolati bántalmazás természete valójában.

Lehet-e női regény egy olyan történet, amely a nők kiszolgáltatottságáról szól?

Nem hiszek a „női regény”, „férfi regény” címkékben. Tény, hogy tudatos döntés volt részemről, hogy az összes, fontos szereplő – Léna, az ügyvéd, a bíró, a rendőr, a gyámhatósági intéző, stb. – nő, pontosan azért, hogy megmutassam a nők egymáshoz való kapcsolódását is, és annak nehézségeit, hiszen sokan a saját területükön maguk is kiszolgáltatottak valahogyan.

Bár a média a legtragikusabb végkimenetelű történeteket is hajlamos elromantizálni (sokszor szerelemféltésként bélyegzik azokat az eseteket, amikor egy nőt a párja/férje bántalmaz, ne adj’ Isten, megöl), a regényedben rendkívül profán, éles nyelvezetet használsz. Szándékos-e ez részedről és ha igen, miért nyúltál ehhez az írói eszközhöz?

Míg az Üvegfalban egyes szám harmadik személyt használtam, és két szereplő szemszögéből mutattam be a történetet, a Lénában tudatosan váltottam egyes szám első személyre, és csak a nő szemszögére. Úgy éreztem, ezzel tudom leginkább megmutatni Léna jellemfejlődését, és azokat az apró, pici felismeréseket és lépéseket, amelyek mentén lassan, fokozatosan magára talál, és amelyek a szabadulás felé vezetik őt.

A valóságban ez egy őrült nehéz perspektíva váltás, hiszen a büntetéstől való félelem, és fokozatos elbizonytalanodás miatt a bántalmazott csak úgy élheti túl a mindennapokat, ha a másik fejével, a másik szempontjából igyekszik gondolkodni. (Hogyan tud a kedvére tenni, miképp kerülheti el az újbóli retorziót...) Épp ezért is óriási fordulópont a bántalmazottak életében, amikor – sok-sok visszaeséssel ugyan –, de elkezdenek kilépni a bántalmazó bűvköréből, és rájönnek arra, hogy a saját szemüvegükön keresztül kell felülvizsgálniuk a helyzetet. Hogy nem azt kell folyton mérlegelni, hogy a másik mit akar, hanem, hogy ő maga mit akar.

Ha a 9 jelből 6-ot tapasztalsz ismerkedéskor, semmi jóra nem számíthatsz, és inkább minél előbb zárd le a dolgot

Mit tanácsolnál, ha külső szemlélőként azt vesszük észre, hogy valamelyik barátnál, barátnőnél, rokonnál ilyesfajta probléma áll fent? Mit tudunk tenni ezesetben?

Ha azt látjuk, hogy valaki közvetlen, fizikai, akár életveszélyben van – fontos lehet, hogy ez gyakran akkor merül fel, amikor a bántalmazott meghozta a döntést, és végérvényesen el akar költözni a bántalmazótól – akkor nem nagyon van lehetőség teketóriázni: ilyenkor azonnal ki kell menteni az illetőt, vagy segítséget kell kérni ehhez. Ami sajnos az intézményrendszer hathatós támogatása nélkül szintén nem egyszerű.

Egyéb esetben érdemes tudni, hogy ha a bántalmazott még nem tart ott a saját – akár csak a felismerés – útján, a „miért nem hagyod már ott” mondat szajkózásával nem nagyon segítünk, sőt. Ne akarjuk megmondani a tutit, mert valószínűleg nem is tudjuk valójában, hogy mi az, hiszen egy kívülálló sosem tudhatja, mi történik egy ilyen kapcsolaton belül. Ez sokkal inkább kontraproduktív hosszú távon, még akkor is, ha jó szándékkal mondjuk.

Célravezetőbb, ha meghallgatjuk az érintett beszámolóit és validáljuk az érzéseit, hiszen a bántalmazó épp ennek ellentettjét teszi: gyakran kétségbe vonja azt, amit a bántalmazott mond, és amit érez, így – egy idő után – már maga is megkérdőjelezi azok helyénvalóságát. Épp emiatt gyakran előfordul, hogy a bántalmazott egyik nap ezt mondja, másik nap azt. Ez is teljesen rendben van, ilyenkor biztosítsuk afelől, hogy bármi történik vele, számíthat ránk, és a segítségünkre.

Igen, egy romantikus film is rámutathat, hogy az erőszak ott is felbukkan, ahol nem számítunk rá - A Velünk véget ér című mozi egy nőjogi aktivista nézőpontjából

Mi volt a célod ezzel a kötettel?

Miután láttam az Üvegfal elképesztő utóéletét, talán egyfajta missziótudat is kialakult bennem. Úgy voltam vele, ha megvan rá a képességem, hogy ezt a történetet megírjam, akkor kötelességem és felelősségem beleállni. Nőként pedig egyfajta testvériségtudat (sisterhood) is vezérelt: annyi történetet osztottak meg velem az olvasók, hogy a bizalmuk miatt úgy éreztem, a magam módján segítenem kell azoknak a nőtársaimnak, akik ilyen helyzetben vannak.

Első köteted, az Üvegház elképesztő utóéletet tudhat magáénak. Megálmodtad már a Léna utóéletét?

Bánki Györggyel már tervezzük, hogy a Lénához kapcsolódóan is létrehozunk egy előadást. A Ha szeretsz, miért nem szeretsz a bántalmazó kapcsolat dinamikáját járja körbe, de bármennyire is rögös a felismerés útja, a Lénából látszik, hogy a bántalmazó kapcsolatból való kilépés ugyanolyan emberpróbáló helyzet. Ezt szeretnénk a fókuszba állítani a második előadás-etapban. Emellett úgy néz ki, hogy a Lénából is lesz színházi előadás, ennek zajlanak jelenleg az előkészületei.